2011. november 8., kedd

Tartalomjegyzék

A legtöbb könyv tartalomjegyzékkel kezdődik vagy éppen zárul. Ha esetleg a kedves olvasó még nem ismeri a különc Leonárd történetét, vagy esetleg kimaradt neki néhány fejezet az olvasás közben, annak készítettem egy listát a fejezetekről, linkekkel ellátva.

A holdkóros és a hercegnő


Mielőtt belekezdenék az összefoglalóba, szeretnék köszönetet mondani Fekete Daninak, amiért megengedte, hogy reklámozzam a blogom a saját blogján, mely rengeteg olvasót vonzott ide (vagy négyet-ötöt, akik bőszen frissítgették az oldalt). Egyszer majd meghívom egy sörre/gyrosra/forrócsokira vagy ami éppen a közelben lesz ;)

Végére értünk hát a történetnek. Leonárd háromnapos kalandja nekem fél évembe került, és ennek bizony megvannak az okai. Ezt még lejjebb kifejtem.

Talán a legérdekesebb dolog, amit a fél év alatt megtanultam, az az, hogy mennyire máshogy működnek a különböző emberek elméi. A harmadik fejezet megírása után folytattam egy nagyon tanulságos beszélgetést a nővéremmel, aki olyan szinten kielemezte a történetet, és olyan dolgokat látott meg a színfalak mögött, hogy lehidaltam (ilyen például a Boldog pláza neve, amely mögé valójában semmilyen bensőséges tartalmat nem képzeltem el - habár meg volt az oka, hogy így neveztem el a helyet). Ugyanezt az élményt éltem át, amikor a hozzászólásaitokat olvastam. Voltak olyan fejezetek (mivel ez egy viszonylag spontán történet, inkább úgy mondom: események), amelyeket nagyon vártam, hogy papírra vethessek, és ezeket próbáltam minél jobban megírni. És lám, ezek lettek azok a fejezetek, amelyek a legtöbb negatív kritikát váltották ki. Tipikusan ilyen volt Eliza flashbackje halálának napjára. Ellenben az olyan fejezetek, amelyek rövidek és átvezető jellegűek voltak (ahol először felbukkan Eliza, majd később a rejtőzködő Áron és Eliza nagyapja), kifejezetten pozitív visszajelzéseket szültek. Ez nagyon tanulságos dolog számomra, még ha nem is értem, hogy pontosan mit tanultam meg belőle.

Amit viszont megtanultam.

Egy. Hosszú történetet írni nehéz. Akkor kell belefogni egy ilyenbe, ha felelősséget tudsz vállalni érte, és legfőképpen ha úgy érzed, hogy lesz elég időd odatenni magad az elkövetkezendő hónapokban. Ennek ellenére májusi lelkesedés után tudtam, hogy le kell lassítanom a tempón, ha nem akarom, hogy két hónap alatt lefusson az egész történet. Ugyanis megtehettem volna. Bármikor simán be tudtam volna fejezni a történetet. Képes vagyok sokat írni egy nap, ha megjön az ihlet. Egyrészt lusta voltam, másrészt pedig...

Kettő. Tervezni kell. A legnagyobb időközök a fejezetek között részint azért voltak, mert fogalmam sem volt, hogyan folytassam a történetet úgy, hogy ne legyen összecsapott, élvezhető legyen és értelmes folytatása legyen a megkezdett cselekményeknek. Íme azok a dolgok, amelyeken a legtöbbet kellett gondolkodnom:
  • Eliza szerepe a történetben. Amikor már evidenssé tettem, hogy főszerepet fog játszani, még mindig azon töprengtem, mit is akarok kezdeni vele. Valahol a hatodik-hetedik fejezet csókolt meg a múzsa, hogy két Eliza legyen.
  • Eliza nagyapja. Már a dolgok elején felötlött bennem, hogy a nagyapja fogja lebuktatni az ál-Elizát ("az nem az én unokám" - erre a mondatra vártam nagyon), de hogy milyen történetet szövök köré, azt az utolsó fejezetig nem tudtam.
  • A cselekmény ritmusa. Egészen addig a pontig, hogy Leonárd és Eliza szétváltak, nagyon féltem attól, hogy unalmassá és monotonná válik a történet, a sok magyarázkodós és "menekülés a Köd elől" jellegű jelenetek miatt. Újra végignézve a fejezeteket erre szükség volt, és mivel nem kaptam negatív kritikát ez ügyben, végül félretettem ezt a gondolatot.
Három. Fejlődés. Módszereket tanultam, gyakoroltam az írást, és ami a legfontosabb, elolvastam a kritikáitokat. Ezek nagyon sokat segítettek nekem, és jómagam is éreztem (bocsánat a szerénytelenségemért), hogy fejezetről fejezetre egyre minőségibb eredményt tettem le az asztalra. Az első és az utolsó fejezet között hatalmas különbség van, és remélem, fel tudom mindezt használni a következő történeteimben is.

Itt és most szeretnék megkérni minden egyes olvasót, hogy ha csak pár mondatban is, értékelje a regény egészét: mit gondolt róla, mit érzett olvasás közben, mi tetszett neki a legjobban, mi nem tetszett neki, mit gondolt nem odaillőnek/furcsának, ilyesmik. Csak pár percet szeretnék kérni az időtökből, és komolyan, rengeteget segítenétek vele. A Körhinta célja kifejezetten ez, hogy visszajelzéseket gyűjtsek. Ha nem tudtok hozzászólást írni, itt az email címem:
sapphire_gin@citromail.hu
Nagyon szépen köszönöm.

Egy kis személyes dolog: írni rettentő érdekes élmény. Azt gondolja az ember, hogy a saját történetében minden úgy alakul, ahogy ő akarja, pedig nem. Felelős vagy azért, hogy milyen személyiséggel ruházol fel egy szereplőt, de attól kezdve hagynod kell, hogy kibontakozzon. Te csak leírod, hogy mindez hogyan történik meg. Átéreztem, amikor Leonárd végleg összeomlott a színpadon. Fellélegeztem, amikor végre fellélegezhetett. Fájt, amikor meg kellett ölnöm az öt éves kislányt. Furcsa, nem? Egy kicsit olyan, mintha mind a gyermekeim lennének...

Egyébként tudjátok, mi volt még nagyon nehéz dolog? Megtartani a regény magyar vonalát. Nem vagyok hazafi, de szeretem, hogy magyar vagyok, és nem akartam miszterekről is misziszekről írni. Azt akartam, hogy a történet egyszerre legyen magyar, de el lehessen vonatkoztatni ettől, ezért a legtöbb szereplőnek könnyen "lefordítható" nevet adtam. Szerintem ez viszonylag jól összejött, ha nem számítjuk Eliza nagyapjának a nevét, amellyel még mindig hadilábon állok.

Végezetül szeretném megköszönni, hogy kitartottatok mellettem. Mi sem szebb bizonyítéka ennek, hogy most ezt a mondatot olvassátok, egy ilyen lélekölő összefoglaló végén. Köszönöm mindenkinek, aki beleolvasott a blogba, végigolvasta azt, és főleg azoknak, akik leírták a véleményüket. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy milyen sokat jelent ez nekem.

Leonárd története lezárult, de hamarosan új neveket fogtok megismerni; a következő alkotásom egy novellagyűjtemény lesz, és egy igen közkedvelt vallási témát fogok újrafeldolgozni benne.

Ring B.

7 megjegyzés:

  1. Hát, a tartalomjegyzéket köszönöm, legalább ha újra el akarom olvasni a történetet, nem kell őrült módjára görgetnem ;) Nem tudom, mi vett rá, hogy ehhez is hozzászóljak, de van egy-két dolog, amit szeretnék elmondani, annak ellenére is, hogy csak apróságok. Előszöri is, nagyon értékelem, hogy a történetet úgy írtad meg, hogy érződik a magyarsága - ma nem sokan vetemednének ilyenre. És Zsolt bá nevével sincs semmi baj, nekem az volt a kedvencem. Mármint a neve.
    Amúgy, nekem a legfurcsább dolog Leonárd kék-imádata volt. Úgy értem, az elején még kapott némi hangsúlyt, de a történet során valahogy lényegtelenné vált. Pedig szerintem sugallt valami tragikusságot, legalábbis mintha tükrözte volna Leo érzéseit. Nem tudom, hogy csináltad, de nekem ez jött le belőle. És sajnálom, hogy a színnek nem volt nagyobb jelentősége a végén, mert akár ki is lehetett volna hozni belőle valami kis... nem tudom. Valamit. Bár lehet, hogy a kék ecsetelése már unalmassá vált volna egy idő után. Ez már nem derül ki. És nekem ez a két Eliza-dolog kicsit zavaros, de akkor is tetszik az ötlet és a kivitelezés is. Majd még egyszer utánaolvasok, hátha megértem.
    Hát, szerintem ennyi. Ja, és izgatottan várom a következő projektet :)

    VálaszTörlés
  2. Őszintén? Nekem nagyon tetszett.
    Igaz, nem vagyok hozzászokva egy regényben a magyar nevekhez, és ez eleinte furcsa volt. Néhány karaktered az elején kissé ellenszenves volt (lásd Leonárd antiszoc hajlamait, Eliza flegmaságát), de valamiért mégis megfogtak, mert nem átlagos karakterek.
    És ami a leginkább megfogott: a stílusod. Egyéni, semmilyen divatot nem követ. A tiéd, és ez a legjobb benne. :)
    Ami engem is kissé bizgerált, az Leonárd kék-mániája. De azt a fentebb lévő kommentelő már kielemezte. És a két Elizás csavar is furcsa volt, de lehet, hogy csak én olvastam túl nagy időközönként a műved, azért maradt ki. De ezektől függetlenül imádtam a történeted, és már alig várom a következő adagot. :)

    Chu: Chibi :)

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm mindkettőtöknek a kritikátokat!
    Még mielőtt rosszra gondolnátok, nem fogok semmiféle ellenvetést írni senki hozzászólására, csak kiegészítem a gondolataimmal ;)

    Zsolt bá neve: íme egy újabb megnyilvánulása annak, hogy mennyire eltér az én nézetem az olvasókétól. Ez tette érdekessé a történet megírását :)

    A kék: na ez egy érdekes dolog. Nem bántam meg, hogy innen indult ki a cselekmény, de végül annyi minden történt a későbbi fejezetekben, hogy lassanként meg is feledkeztem róla. Az egyetlen dolog, ami a sztori végéig hangsúlyos kék dolog maradt, az természetesen Leonárd haja, habár az epilógusban érezhető szimbolikussága mint ötlet csak ebben a hónapban merült fel bennem. Érdekességképp elmondom, hogy a fejezeteket külön-külön word dokumentumokba mentettem el kék, kék2, kék3, kék4 stb. néven :)

    VálaszTörlés
  4. Szia! Nekem nagyon tetszett a történet. Természetesen voltak benne hibák, de az az igazság, hogy annyira hidegen hagynak, hogy meg se tudom őket rendesen fogalmazni. Jó, hogy van egy saját stílusod, az is különleges, hogy magyar neveknél maradtál.

    Felcsigázna, ha új történeteket olvashatnék
    tőled, úgyhogy igenis azt mondom: sok sikert a következőkhöz! :)

    Köszi, hogy nem unakoztam, amíg olvastam Leonárd kalandjáról.

    Üdv, egy rajongó, ki nevét titkon tartja.

    VálaszTörlés
  5. Szia titkos rajongóm! :D

    Köszönöm, hogy írtál, és legalább ennyire köszönöm, hogy olvastál. Ha hiszed ha nem, azzal is tanítottál nekem valamit, ahogy a negatív dolgokról nyilatkoztál a hozzászólásodban ;)

    Remélem még látjuk egymást virtuálisan a jövőben!

    VálaszTörlés
  6. Újra kellett olvasnom az egészet, hogy egy összefüggő dolgot írhassak, végre. A stílust ellopom tőled :D

    Történet: Minden kezdet nehéz, mondják, és én ennek tudom be a történet kissé bugyuta indulását. Leginkább arra emlékeztetett, ami velem is sokszor megesett már. Volt egy gondolatsor, amin elkezdtem gondolkodni, majd leírtam, de igazából nem volt egy cél, vagy egy kijelölt út, amin végighaladtam volna. Ezt éreztem az első fejezet elején. Elmélkedés a kéken, ami (mint régen írtam is) kicsit túl lett magyarázva, kicsit bele lett erőltetve az olvasók tudatába. Leonárd szereti a kéket. Érted?
    Aztán a random filózgatás után meglendült az egész, a hívások életszerűekké váltak, a helyszínek és a karakterek a főszereplő körül pörögtek. Ezekre a későbbi pontjaimban térek ki.
    A befejezés, nos. Én igazából nem vagyok híve a boldog végeknek. Nem azért, mert egy sötét, pesszimista jellem lennék, hanem mert általában katarzis nélküliek. Súlytalanok. Az értéknyerés soha sem olyan erős, mint az értékvesztés.
    Ennek ellenére, tetszett. Csak ennyi. Jobban tetszett a történet elmesélése, mint a vége. Ennyit tudok hozzányögni.

    Szereplők: Fake-Eliza halottszerű, komoly, érzelemmentes. Zseniálisan hátborzongató volt, és ez természetesen jó pont. A nagypapa és Áron viszont, kicsit egysíkú karaktereknek tűnnek, ami nem feltétlenül a Te hibád. Ez a baj a novella, kisregény terjedelmű történetekkel. A főszereplőkön kívül nem marad idő kidolgozni a többit. Míg a Zsoltot valamennyire el tudom képzelni (bár őt is kissé sablon-nagypapi stílusban), addig Áront egyáltalán nem. De mondom, ez a terjedelem hibája főleg.
    Leonárd. A flegmasága miatt először nem kedveltem, de a történet közepén meg sikerült megkedveltetned. Talán többet kellett volna megtudnunk a múltjából, esetleg több szerepe lehetett volna a szüleivel együtt, és akkor jobban átjött volna a végső megoldás. Így, hogy folyamatosan csak meg lett említve, hogy mennyire leszarja őket, így picit súlytalanná vált a vége.

    Háttér: Nővéred is említette a Boldog plázát, én is felhoznám. Briliánsan hozzáad valamit a történethez. Egyfajta gonoszságot. Leginkább Orwell 1984-e jut eszembe, a Szeretet Minisztériuma, amelyben ugye embereket kínoznak.
    Maga a pláza groteszk, színes, hányingerkeltő stílusa teljesen átjött. Jó, hogy így eltúloztad a reklámokat, a szemekbe világító sokezer szarságot, amivel az ember nap, mint nap találkozik egy plázában. A paranoid, nyomasztó pláza megint csak nagyon tetszett.

    Stílus: Igazából erről nem tudok mit írni, nem értek hozzá, hogy bárhogy is meghatározzam. Leonárd első találkozását a megfagyott plázával húzhattad volna tovább, mert pszichológiailag ott meg kellett volna kvázi bolondulnia bárkinek, hát még egy socially awkward embernek. De ez nem szembetűnő hiányosság, lehet, hogy egyébként is csak nekem tűnt fel.

    Összességében jó volt. Remélem még fogok találkozni ezen az oldalon egy új novellával/kisregénnyel. :)
    És továbbra is várom az észrevételeidet, az Erebosnál. :D Tényleg sokat segít.

    VálaszTörlés
  7. Nagyon köszönöm a részletes elemzést :)

    Örülök, hogy ennyi minden tetszett, és annak is, hogy ennyi minden nem tetszett. Pontosabban szólva nem annak örülök, hogy nem tetszettek ezek a dolgok, hanem hogy leírtad a nemtetszésed miértjét.

    Őszintén örülök neki, hogy gólt lőttem az állandó háttérszereplővel, a plázával. Ugyanis ez ad igazi ízelítőt abból, hogy milyen hangulatot szeretek adni a történeteimnek. Habár a következőkben egy kicsit talán elkalandozunk innen, a jövőben ez a stílus biztosan újra elő fog még kerülni.

    A befejezés mindenképpen súlyos pontja a regénynek, de persze ez függ attól, hogy ki hogyan értelmezte az előzményeket. Hogy miről is szól A holdkóros és a hercegnő? Nekem van erre egy saját válaszom, és biztosan nektek, olvasóknak is megvan a sajátotok :) Pedig sokat gondolkodtam arról az elmúlt hónapokban, hogy most valójában Leonárdról, Elizáról, a lány családjáról vagy az emberekről írok-e. Egy kicsit mindegyik benne van a pakliban.

    Ez Erebosnak végigolvastam az első fejezetét, és ma vagy holnap továbbmegyek a következőkre :) Ahol a végére érek, majd oda írok hozzászólást.

    VálaszTörlés