Hatodik fejezet - A fiú, a lány és a hűtőszekrény

Sűrű pelyhekben hullt a hó a Boldog pláza felett.
Az emberek megszokták, hogy a környéken csak igen későn kezd el havazni. Néhol az országban már november végén vastag fehér takaró borítja az utakat, a fákat, a kerteket. Ebben a városban az emberek örülhettek, ha az újév hóval köszönti őket. Most december huszonharmadika volt. Úgy tűnik, idén az égiek fehér karácsonnyal ajándékozzák meg az itt élőket.
Másnap volt szenteste, ami a gyerekeknek izgatott várakozást és temérdek sok bejglit és mézeskalácsot jelentett, a felnőtteknek pedig nyűglődést az utolsó pillanatra halogatott bevásárlások miatt. A főbb útvonalakat autók lepték el, pillanatok alatt dugók alakultak ki, és a hó sem könnyítette meg a sofőrök dolgát.
Ami idelent fehér lepelt jelent, az odafönt szürke felhőket. De az ünnep majd mindenkit megbékít.
A Boldog pláza ilyenkor vonzotta magához a késésben lévő vásárlókat. Mint minden fontosabb szakán az évnek, a termelők most is kitettek magukért, hogy az utolsó forintot is kisajtolják a kétségbeesett fogyasztókból. A plüssállatoknak, az édességeknek, mindennek télapóalakja volt. A boltokban egy egész sor olyan játék jelent meg, amelyeket év közben egészen biztosan nem lehetett látni a polcokon. És persze minden a duplájába került a szokásos áránál. Szinte már rablás volt. Na persze a plázaigazgatónak is meg kellett valamiből vennie az ajándékokat a saját családjának.
A bevásárlóközpontot teljes ünnepi díszbe öltöztették. A több emeleten átívelő üvegfal belsejére fehér dekorsprével óriási hópelyhet pingáltak. Művészi munka volt, nehéz lehetett emeletről emeletre járni, és tökéletesen összeilleszkedő mintát fújni az üvegre. A bejáratnál sült gesztenyét árultak, és a pláza összes éttermében karácsonyízű specialitásokat szolgáltak fel. Az épület belseje volt az egyetlen, ami hű maradt önmagához: színpompás fények, szivárványszínű padok, rikító reklámplakátok. Egy nagy változás azért itt is volt: az előcsarnokban, a három szökőkút közé irdatlan karácsonyfát állítottak. A pláza többi részéhez képest ez valódi volt, nem műanyag utánzat. Ágain aranyszínű gömbökről és kék girlandokról csillogott vissza a terem ezernyi fénye.
Az ötéves kislánynak a sárga masniban nagyon tetszett a karácsonyfa.
Oda akart menni hozzá, leülni alá, csak úgy minden ok nélkül. Azt játszhatná, hogy ő is karácsonyi ajándék, akit a Jézuska hozott. De az anyukája erősen fogta a kezét.
- Nem, Eliza drágám. Nehogy eltévedj.
A szülők néha olyan furcsák. Eltévedni egy fa alatt? Talán ha felmászna rá, eltévedne az ágak és tűlevelek erdejében. De nem akart, és amúgy is félt volna megtenni.
Kénytelen-kelletlen továbbment a szüleivel, el a hatalmas fa mellett, mely továbbra is vonzotta a lány tekintetét. Morcos hangulatban volt, nem akart eljönni ide, otthon akart maradni és legósat játszani. Szerette ezt a játékot. Legóból olyan világot építhet magának, amilyet csak elképzel. Mit is tudhatta ő, hogy a szülei az ő ajándékait megvenni jöttek el a plázába. Eliza hitt a Télapóban, és a Jézuskában is. Az anyja mindig az egyiket emlegette, a nagyapja pedig a másikat. Eliza arra a következtetésre jutott, hogy ketten valahogy együttműködve hozzák az ajándékokat a gyerekeknek.
A kis család egyenesen a mozgólépcső felé vette az irányt. Útközben Eliza tekintete a jobboldali folyosóra tévedt, ahol üvegfalú teremben színes labdákat szórtak szanaszét. Gyermekmegőrző lehetett, ám a falai festetlen betonszínűek voltak, és egy árva lélek sem tartózkodott a szobában. Ha Eliza el tudta volna olvasni a falon függő közleményt, rájött volna, hogy a megőrző csak egy év múlva nyitja meg kapuit.
Felmentek a mozgólépcsőn, majd a következőn is. Elizának furcsa gyanúja támadt, ezért a kezét szorító anyjához fordította a fejét, és egy ötéves ártatlanságával megkérdezte:
- Anyu, most a papához megyünk?
- Igen kicsim, oda – mosolygott rá az édesanyja.
Eliza arca ragyogott az örömtől. Szeretett a nagyapjával lenni, mindig érdekes történetekkel szórakoztatta őt. Nála viccesebb emberrel a lány még nem találkozott.
Piros szőnyeg, puha fények, könyvek hatalmas oszlopokban. Eliza véleménye szerint ez volt a Boldog pláza legboldogabb helye. Na persze a könyvek nem sokat jelentettek neki. Annál többet jelentett számára a ráncos arcú, szemüveges bácsi, aki a pult mögött ült a szoba másik végében. Eliza a szüleit hátrahagyva odaszaladt hozzá.
- Papa!
A férfi éppen újságot olvasott, de most felnézett a lapok közül. Aztán tekintete lejjebb siklott. Végül megpillantotta az unokáját, és szája barátságos mosolyra húzódott.
- Elike! De jó, hogy látlak!
A bácsi felállt a pult mögül, és csókot nyomott a kislány arcára. Ilyen közelről Eliza látta, hogy a nagyapja ingén is valami felirat van egy kis kitűzőn, de persze ezt sem tudta elolvasni. El volt foglalva a maga örömével, ezért nem látta, ahogy apja és nagyapja sokatmondó pillantást váltanak, majd a szülei hátat fordítanak, és kisétálnak az üzletből.
A lány megkérdezte, elvehet-e egy képeskönyvet a polcokról, majd elszaladt keresni egyet. Ezután leült a kassza mellé egy második székre, és lapozgatni kezdett. Tudta, hogy ha egyenruhás férfi jön be az ajtón, gyorsan el kell dugnia a könyvet. Ezt még a nagyapja mondta neki, és valami olyasmit magyarázott, hogy egy boltban nem szabad a könyveket csak úgy vásárlás nélkül olvasgatni. Ez volt az ő közös kis titkuk.
Negyed óra múlva Elizának furcsa hiányérzete támadt. Aztán végre rájött, hogy a szülei itt hagyták őt. Kerekre nyílt, csillogó szemekkel a nagypapájára nézett.
- Anyuék hol vannak?
A bácsi ismét felnézett az újságjából, és hamiskásan somolyogva válaszolt.
- Az bizony nagy titok!
Eliza nem szerette a titkokat. Ötéves volt. Tudni akart mindent.
- Naaaa! Légyszi mondd el! – nyavajgott.
- Nem szabad. Meglepetés.
A lány elszontyolodott. Szerette a nagypapáját, de most hirtelen mégis inkább a szüleivel akart lenni. Húsz perc sem kellett, hogy hiányozni kezdjenek neki. A kis Eliza elszánt döntésre jutott.
Becsukta a képeskönyvét, majd lecsusszant a székről. A nagyapja kérdőn nézett rá.
- Hová hová?
- Visszaviszem a könyvet a polcra.
A bácsi mosolyogva bólintott. – Helyes – mondta.
Eliza először valóban visszavitte a könyvet. Utána a könyvszekrények takarásában kisurrant az üzletből. A folyosón aztán megállt, és szemügyre vette a tömeget. Ez a sok-sok ember… senki nem akart ma otthon maradni a jó meleg otthonában? A lány elindult arrafelé, ahonnan idejöttek. Gondolta, visszamegy a karácsonyfához, hátha ott lesznek a szülei. Valamiért összekapcsolta a nagyapja által emlegetett meglepetést a fával.
Nem jutott le a földszintre. Az első emeletre vezető mozgólépcsőt még megtalálta, ám amint leért, magával ragadta a tömeg. Egy egész álló percig egy irányba kellett tartania, ha nem akarta, hogy mindenki nekiütközzön, és jól megrugdossák. Mire sikerült kiszakadnia az emberáradatból, már menthetetlenül eltévedt. Boltok és folyosók összevisszasága vette őt körül, a vásárlók színpompás tengere hullámzott körülötte, ő pedig nem látott túl rajtuk, elsüllyedt köztük, mint a vízbe dobott kő. A sírás környékezte, vissza akart menni a nagypapájához.
- Szia! Mit csinálsz itt egyedül?
Eliza úgy meghökkent, hogy még a könnyeit is lenyelte. Hátrafordult. Egy fiú állt előtte kék kabátban. Vele egykorú lehetett, ám ehhez képest szokatlanul magas volt. Gesztenyebarna haja ápolatlanul és kócosan meredt az égnek, szemei zölden fénylettek a pláza neonvilágításában.
Eliza csuklott egyet, majd erőtlenül megszólalt.
- A… a szüleimet keresem…
- Elvesztél? – kérdezte a fiú szinte túlságosan is közömbösen.
- Aha… te is?
- Dehogy is! – húzta ki magát a fiú. – Én oda megyek, ahova akarok. És anyuékat sem érdekli, hol vagyok. Csak legyek az autónál, amikor indulni akarnak.
Nagyon öntudatos fiú, gondolta Eliza. – Nem segítesz nekem?
- De, persze. Hogy hívnak?
- Elizának. És te ki vagy?
- Leó.
- Furcsa név.
- Aha, tudom.
Együtt elindultak abba az irányba, ahonnét Eliza jött. Ha útközben egy-egy felnőtt kósza pillantást vetett rájuk, rosszalló tekintettel méltatták a párosukat. Nem is csoda, hiszen két óvodáskorú kisgyermek császkált a plázában szülői felügyelet nélkül. Eliza azon is eltöprengett, hogy helyes-e, amit csinál. Leó egy idegen, és idegennel sehová sem volt szabad mennie. Jobb ötlet híján azonban kénytelen volt követni a fiút.
- Egyébként miért akarod annyira megtalálni a szüleidet? – kérdezte Leó.
Eliza értetlenül nézett rá. – Hogyhogy miért? Mert elvesztem.
- Na és aztán? Nem kell úgy betojni. Ha nagyon akarnak, majd ők megtalálnak téged.
- Persze, hogy akarnak!
- Akkor már rég felolvasták volna a nevedet a hangosbemondóban.
- Talán még nem vették észre, hogy elvesztem.
- Micsoda szüleid vannak neked!
Elizának egyre kevésbé tetszett a fiú. Leó egyszerűen utálatos volt. Ő sosem mondana ilyet az anyukájáról és az apukájáról. Eltökélte, hogy soha nem is fog.
- És most merre megyünk? – kérdezte a lány.
- Körbejárjuk a boltokat. Biztos ott lesznek valamelyikben, nem?
Eliza némán bólintott.
Cipőbolt. Ruhabolt. Elektronikai szaküzlet. Étterem és újabb étterem. A két gyerek fel-alá járkált a plázában, de Eliza szülei sehol sem voltak. A lányt kellemetlen érzés fogta el, mintha csomót kötöttek volna a hasában. Lehet, hogy a szülei itt hagyták? Újra érezte a torkában a sírás gejzírét, de elszánta, hogy visszafogja magát. Nem akarta, hogy a fiú lássa a könnyeit. Úgyis csak kicsúfolná őt.
Végül az élelmiszerosztályon kötöttek ki.
Ez az üzlet foglalta el az emelet legnagyobb részét. Az ezüstszínű polcok katonásan sorakoztak a kasszák mögött, távolabb viszont már össze-vissza terpeszkedtek, sűrű labirintust alkotva. Eliza arra gondolt, hogy ha több szobanövényt helyeztek volna el benne, a bolt sokkal inkább hasonlítana dzsungelre, mint élelmiszerüzletre. Milyen jót lehetne itt bújócskázni! Csak hát itt ez a rengeteg ember. És a felnőttek úgysem engednék.
Leóval együtt elindultak a polcok mentén. Minden sorba bekukkantottak, hátha meglátják, akiket kerestek. Mindeközben Leó szurkálódó megjegyzéseket tett Eliza szüleire, és a felnőttekre általában. Eliza amellett, hogy nyitva tartotta a szemét, a fülét is hegyezte, hátha meghallja a nevét a hangosbemondóban. Semmi. Akarata ellenére a lányban valahol mélyen düh kezdett el forrongani. Már egy csomó ideje eltűnt. Miért nem keresik? Ennyire nem fontos a saját szüleinek? Leó szavai sem segítettek, sőt egyre inkább kedvét szegték a keresésben. Eliza legszívesebben leült volna, és hagyta volna az egészet. De azért mégis inkább tovább ment.
Elértek az üzlet túloldalára. Ekkor Leó új ötlettel állt elő.
- Túl nagy ez a bolt. Váljunk szét, úgy gyorsabban haladunk.
- Hát… jó – válaszolta Eliza, bár nem igazán akart egyedül maradni. A fiú társaságot nyújtott neki, akármilyen kellemetlent is.
- Én megyek erre – Leó a tejtermékes szekrények felé mutatott. – Te pedig menj arra!
A fiú ezúttal a húspultok felé szegezte a tekintetét. Eliza úgy érezte, mintha centiket süllyedt volna a gyomra. Élelmiszerboltnak ennél ijesztőbb helye nincs. Döglött állatok üvegtáblák mögött. Az egyik rekeszben egész csirkelábak. A másikban csúszós, sikamlós májdarabok. Némelyik húson még a csont is rajta volt, mintha frissen tépték volna ki az álatból. Eliza riadtan nézett Leóra, a fiú pedig gonoszan elmosolyodott a láttán.
- Csak nem félsz?
Elizában újra fortyogni kezdett a düh, amelyet korábban érzett. – Nem én!
- Akkor hajrá. A kijáratnál találkozunk.
Azzal a fiú hátat fordított, és elsétált. Eliza mély levegőt vett, és elindult az ellenkező irányba. Azonnal megcsapta az orrát a nyers hús keserű-sós bűze, igyekezett kicsiket lélegezni. Határozatlanul lépkedett a hideg fehér csempepadlón. A vásárlók nem figyeltek rá. Teljesen el voltak foglalva magukkal. Arra sem figyelt fel senki, amikor besétált a pult mögé, és még akkor sem szólt rá senki, amikor öt perccel később a bolt átellenes sarkában résnyire nyitotta a hűtőkamra ajtaját. Kételkedett benne, hogy a szüleit bent találja, de biztosra akart menni. Odabent még több halott állat húsa lógott a plafonról, szép sorban, köteleken. Ennél ijesztőbbet Eliza még nem látott. De akkor sem mutat félelmet. Leó miatt nem.
Még akkor sem figyelt fel rá senki, amikor besétált a kamrába, és becsapódott mögötte az ajtó.
Rettenetesen hideg volt odabent, és most, hogy az ajtó becsukódott, még legalább tíz fokot esett a hőmérséklet. Eliza vacogva körbejárta a termet, és megbizonyosodott róla, hogy egy teremtett lélek sincs odabent. Aztán visszasétált az ajtóhoz. Csakhogy az ajtó nem nyílt ki.
A lány elkerekedett szemmel nézte a kilincset. Talán befagyott, amíg idebent volt? Vagy talán csak kívülről lehet kinyitni? Eliza látott már ilyet rajzfilmen. A hűtőszekrénybe zárt kék macska jégkockába fagyva kerül elő pár óra múlva. Aztán az egér egy nagy kalapáccsal megrepeszti a jeget, és a macska kiszabadul. Elizát rémület fogta el. Nem akart jégkocka lenni.
Leült hát egy dobozra, és várt. Leó biztos a keresésére indul, amint meglátja, hogy nincs a kijáratnál. A szülei pedig mostanra egészen biztosan tűvé tették érte a plázát… vagy nem?
Egy óra múlva a lány még mindig a dobozon ült. Az, hogy a fiú nem jön el érte, már nyilvánvaló volt. Na de az anyja és az apja? Hol késlekednek? Merre járnak? Eliza még sosem érezte magát ilyen egyedül.
Még egy óra eltelt. Eliza végtagjai ekkora már teljesen elzsibbadtak. A pláza többi részében fűtöttek, a meleg ruháját az anyukájánál hagyta. Bárcsak nála lenne a kabátja…
Órák teltek el. Hosszú-hosszú órák. Ha valaki is kereste őt, egészen biztosan rossz helyen tette. Csakhogy Eliza ekkora már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy keresik. És az apró test nem bírta sokáig a kamra viszontagságait.
Azt mondják, hogy amikor az ember a dermesztő hideg áldozatává válik, a halála előtt melegséget érez. Ám a lány szívét örökre magába zárta a fagy.