Ötödik fejezet - Köd

Leonárdnak ideje sem maradt arra, hogy felfogja, amit a lány mondott. Talán ha lett volna rá lehetősége, végiggondolta volna, mekkora vád érte őt. Sőt, fél perc múlva talán a helyzet teljes abszurditásán is elmerenghetett volna.
Ám erre már nem volt ideje. Ugyanis nem sokkal az után, hogy Eliza befejezte a mondandóját, búgást hallottak az emelet irányából. Iszonyatos hang volt, nincs emberi lélek a világon, aki utánozni tudná. A csontokig hatolt. Leonárdnak felállt tőle a szőr a hátán. Zenei, tiszta hang volt, a fiú egy természetfilmben hallott hasonlót, a bálnák sírására emlékeztette őt. De ez a valami más volt. Aki ilyen hangot kiad agából, az csakis gonosz lehet.
Leonárdnak földbe gyökerezett a lába. Maga sem tudta, hogy lehet rá ilyen hatással egy hang. Csak bámult maga elé, tágra nyílt szemekkel. A feje kóválygott. És félt.
Ekkor Eliza megragadta a karját. Jéghideg volt az érintése, arra azonban jó volt, hogy kizökkentse a fiút a kábulatából. A lány sürgetően nézett rá.
- Gyere! Mennünk kell! – kiáltotta, és felhúzta őt a földről.
Együtt rohantak el a szökőkutak mellett, egyenesen a folyosók irányába. Lépten-nyomon beleütköztek egy-egy emberbe, akik fájdalmas koppanással hanyatt dőltek a hideg padlón. Leonárd szólni sem bírt. A búgás egyre hangosabb lett, őt pedig egyre jobban a hatalmába kerítette az elvakult pánik. Nem értette, mi elől menekülnek. Eliza viszont szemmel láthatóan tudta, és akármi is volt, ő sem akart találkozni vele. Leonárd soha életében nem érezte még magát ennyire kiszolgáltatottnak. Olyan dologba csöppent bele, amit nincs hatalma irányítani. Most az egyszer – életében talán először – valaki mástól függött a sorsa.
Elhúztak a recepció mellett, és Leonárd oldalra sandított. A fiatal nő még mindig ott ült a számítógépe előtt, tágra nyílt szemekkel bámult a képernyőre, ujjai megfagytak a D G B O L billentyűk fölött. A fiú egy pillanatra arra gondolt, hogy vajon ki is a valódi áldozat: ezek az emberek, vagy ők ketten?
Végül Eliza megállt egy rikító lilára festett kétszárnyú ajtó előtt. Boldog fodrászszalon. Elengedte Leonárd kajrát, és belökte az ajtót.
- Befelé! – kiáltotta.
Leonárd besurrant, és egy tágas teremben találta magát. Aztán gyorsan rájött, hogy ez csak a látszat. A falakat szinte teljes egészében plafonig érő tükrök borították, megsokszorozva ezzel a belső teret. Maga a szoba valójában alig volt kétszer akkora, mint Leonárd saját szobája otthon.
Eliza is gyorsan utána iszkolt, majd becsapta maga mögött az ajtót. Azután a bejárat melletti szekrényre nézett, majd Leonárdra. A fiú megértette. Együtt odaszaladtak a szekrény másik oldalához, és fogukat csikorgatva feldöntötték. Tubusok, flakonok és műanyag dobozok záporoztak mindenfelé. Több üvegcse összetört, a levegőt keserű parfümszag töltötte meg. De a masszív szekrény eltorlaszolta az ajtót.
- Nem kellene halkabbnak lennünk? – kérdezte Leonárd, és örömmel konstatálta, hogy visszatért a hangja.
- Lényegtelen. Nem hall minket – válaszolta a lány. Nagy levegőket vett, az arca egészen kipirosodott, de a jelek szerint a kabátját még mindig nem volt hajlandó levenni. Pedig Leonárd már nem is érezte annyira a hideget.
- Hogy érted, hogy nem hall? Egyáltalán mi volt ez? – Leonárd érezte, hogy újra felgyülemlik benne a pánik. – Miért fagyott meg az a sok ember? És mi miért nem? És mégis ki a fene vagy te?
- Leonárd – Eliza hangja olyan élesen hasította a levegőt, mint olló a papírt. Látszott, hogy kezdett kijönni a béketűréséből. – Nem tudom, feltűnt-e neked, de pillanatnyilag sokkal nagyobb bajban vagyunk, semhogy időnk lenne kérdezz-feleleket játszani.
- Na ide figyelj – Leonárd is felemelte a hangját. Nem akart őrjöngeni, de már nagyon a határán volt. – Csak az elmúlt két napban engem halálra rémisztettek és megaláztak. Aztán valahogyan leütöttek, majdnem megfagyasztottak, és bezártak ide. Megvádoltak azzal, hogy gyilkos vagyok. Most pedig menekülünk valami elől, amiről halvány gőzöm sincs, micsoda. Te mondtad, hogy miattam történik ez az egész, úgyhogy szerintem nagyon is itt az ideje annak, hogy kitálalj nekem. Azt mondod, nem hall minket az az izé. Az ajtón bejönni nem tud. Ráérünk beszélgetni.
Leonárd nagyokat lélgezett. Megpróbált nyugalmat parancsolni magára, de nem sikerült. A szemébe lógott néhány hajszál, hát kirázta őket onnan. Eliza egy teljes percig némán nézte őt. Talán azt számolgatta magában, hogy mennyit mondjon el neki. Végül odasétált a fal mentén húzódó pulthoz, leült az egyik szalonszékre, és kutakodni kezdett a kozmetikai szerek között.
- Azt a dolgot Ködnek nevezik – fogott bele a mondókájába. – Nem fogom elmondani, hogyan néz ki, mert nem tudom. Senki sem tudja. Nincs teste, nincs semmilyen felülete, egyszerűen csak van. Miatta van ilyen hideg, belőle árad. Azért állt meg az idő, mert ő itt van.
- Hogy érted azt, hogy megállt az…
- Úgy értem, ahogy mondom. Ezek az emberek nem fagytak meg – Eliza a sarokba mutatott, és Leonárd csak most vette észre a három nőt, akik ott beszélgettek; utolsó kacajuk az arcukra dermedt. – Az idő fagyott meg körülöttük. Ezért nem jön senki se be, se ki a plázából.
- Mindez azért történt, mert a Köd az épületben van.
- Igen.
- És miért jött ide a Köd?
Eliza hallgatott egy sort. Majd nagyon óvatos hangon megszólalt: - Annyit tudok, hogy valami közöd van hozzá. Talán azért, mert mindketten itt vagyunk…
- De hát te hívtál ide! Az előbb mondtad, hogy te intézted el, hogy felhívjanak engem a Boldog plázából. És mindennek a tetejébe azt állítod, hogy halott vagy. Azt mondod, hogy miattam haltál meg. Idehívtál, hogy bosszút állj rajtam? Csak tessék – tárta szét a karját Leonárd. – Nekem tiszta a lelkiismeretem.
Egy egész percig néztek farkasszemet egymással, és Leonárd nem bírta kizárni a fejéből a gondolatot, hogy a lánnyal valami nincs rendben. Tény, hogy annak, amit Eliza eddig elmondott, nem volt túl sok értelme. Minden egyes választ harapófogóval kellett kihúzni belőle, ám a legfontosabb kérdésekre nem volt hajlandó tiszta magyarázatot adni.
Leonárd és Eliza az ajtó felé kapták a fejüket. Újra meghallották a búgást, ezúttal sokkal közelebbről. Tiszteletet parancsoló hang volt. Alvilági. És egyre erősödött.
- Közeledik! – mondta a lány, és felpattant a székről. – Gyere el az ajtótól!
Mindketten a terem másik oldalához húzódtak, közvetlenül a három fodrász mellé. Leonárd arra gondolt, milyen jó nekik, hogy nem kell átélniük ezt az egészet – de vajon tényleg nem élik át? Lehet, hogy minden egyes szót hallottak a beszélgetésükből? Kísérteties volt belegondolni. Olyan ez, mint egy rossz álom, ahol az ember tudja, hogy közeledig a gonosz, de nem tud elfutni előle.
Márpedig a gonosz most közeledett. Leonárd kezdte megszokni a hideget, de ahogy a búgás egyre erősödött, mintha vele együtt esett volna a hőmérséklet. A fiú dideregni kezdett, de nem tudta, hogy a fagytól vagy a félelemtől. Aztán egyszercsak érezte, hogy a Köd az ajtó előtt van. Leonárd arra számított, hogy döngetni kezdi az ajtót, de ez szerencsére nem történt meg. Azonban kétségtelenül megállt, ott volt a szalon bejárata előtt, és hallatta azt a csontrepesztő hangot, amely az élő embert örökre megnyomoríthatja. Abban a pillanatban Leonárd tudta, hogy valami olyan dologgal állnak szemben, amelyet nincs hatalmuk legyőzni. Ordítani akart, már gyülemlett a torkában a hang, ám ekkor Eliza a szájára tapasztotta a kezét, mintha csak olvasott volna a fiú gondolataiban.
Aztán a Köd továbbállt. A búgás egyre távolodott, és Leonárdnak kezdett visszatérni az önuralma, bár a szíve még mindig majd kiugrott a helyéből. Zihálva Elizához fordult.
- Azt mondtad, nem hall minket.
- Az lehet. De nem hagyhatom, hogy itt őrülj meg.
Amikor a fiú már elég távolinak érezte a hangot, az ajtóhoz rohant, és lábával taszigálni kezdte a szekrényt.
- Mit csinálsz? – csattant a lány hangja.
- Nem akarok egy légtérben lenni ezzel az izével. Menjünk pár emelettel feljebb.
- Nem teheted! Nem…
- Eliza, ha te nem vagy hajlandó elmondani, hogy mi történik a plázában, hát majd kiderítem én magam – Leonárd elszántabban beszélt, mint ahogy valójában érezte magát. Furcsa érzés kerítette hatalmába. A félelem adott neki bátorságot. – Gondolom neked már mindegy, mi fog történni, hiszen egyszer már meghaltál. De én még élek, és élni is akarok. Fogalmam sincs, hogyan, de ki fogok jutni erről a helyről.
Megpróbálta ellökni a szekrényt az útból a lábával, de rájött, hogy ez nem fog menni, a bútordarab túl nehéz volt. Eliza odasétált, lehajolt, és két kézzel tolni kezdte. Leonárd csatlakozott hozzá.
- Nem tudom, mit várok tőled – mondta a lány csendesen. – Talán segítesz majd nekem. Talán megnyugszom majd miattad. Lehet, hogy igazad van, és valóban bosszút állni jöttem. Tényleg nem tudom, Leonárd. Nem tudom, miért vagyok itt. Csak annyit, hogy nekünk találkoznunk kellett.
Leonárd nem válaszolt. Némán tolták odébb a szekrényt, majd léptek ki az ajtón. Hallották a távolban a búgó hangot, de a Köd már messze járt – jár az egyáltalán? A nevéből ítélve Leonárd arra gondolt, hogy inkább lebeg. Elizával együtt visszaszaladtak a mozgólépcsőhöz. Útközben a fiú újra szemügyre vette az embereket. Valami megváltozott rajtuk. Eddig tágra nyílt, félelemtől csillogó szemekkel meredtek maguk elé. Most nem félelem ült a szemükben, hanem horror. Mintha mindannyian valami szörnyű iszonyatnak lettek volna szemtanúi. Ezt is a Köd művelte?
Együtt gyalogoltak fel a mozgólépcsőkön a második emeletre. Természetesen ezek a szerkezetek sem működtek, mióta megállt az idő. Leonárd úgy döntött, egyelőre a könyvesboltban keresnek menedéket. Onnan, ha kell, menekülhetnek lefelé és felfelé is.
A vörös szőnyeg és a csupasz falak barátságosan fogadták a fiút. Átszlalomozott a könyvszekrények között, kikerülve a megdermedt vásárlókat. A kasszához érve a fiú leült a pult mögé a földre, hogy kifújja magát. Eliza követte a példáját. Beletelt pár másodpercbe, mire Leonárd rájött, hogy valami nem stimmel a bolttal. És rövid gondolkodás után rá is jött, hogy mi az.
Hiányzott az eladó.
A Zsolt nevű öregember nem volt sehol.
Leonárd kikukkantott a pult mögül, és végigfutatta a szemét az üzlethelyiségen. Semmi. A bácsinak egyszerűen nyoma veszett. Sehol egy oldalra dőlt ember, sehol egy félig nyitott hátsó ajtó. Talán kiment kávészünetet tartani? Nem valószínű, hogy itt hagyta volna a boltot felügyelet nélkül. A dolog szöget ütött a fiú fejébe.
Eliza szótlanul figyelte őt. Mosolytalan arcáról és hideg tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni. Leonárd nem értette, a lány miért nem fél. Normális ember az ilyen helyzetben halálra rémül. Ám ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy követnie kéne Eliza példáját. Elég a pánikolásból. Megoldást kell keresni.
- Szóval – kezdett bele a fiú. Vett egy nagy levegőt, és úgy folytatta. – A plázából nem jutunk ki, amíg a Köd itt van. A Köd azért van itt, mert mi itt vagyunk. Ez egy ördögi kör. Az egyetlen megoldás, ha valahogyan eltüntetjük a Ködöt. Le kell győznünk.
- Nem tudjuk legyőzni – replikázott Eliza tárgyilagos hűvösséggel. – Nincs ellene fegyver. Nincs gyenge pontja. Azt kell elérnünk, hogy magától elmenjen.
- És ezt csak akkor tehetjük meg, ha megoldjuk a kettőnk közötti konfliktust.
- Azt hiszem, igen.
- Roppant nehéz megoldani egy olyan konfliktust, amiről egy órával ezelőtt még azt se tudtam, hogy létezik.
Eliza nagyot sóhajtott.
- Az a probléma, hogy nem érzed át annak a súlyát, amit tettél. Pedig amit elmondtam neked, az igaz. Neked köszönhetem, hogy meghaltam.
- Akkor szerintem itt lenne a tökéletes alkalom, hogy elmeséld, hogyan történt a dolog. Persze, hogy nem érzem át a súlyát annak, amit nem mondasz el. Ezek így csak üres szavak.
- Akkor gyere – Eliza feltápászkodott a padlóról. – Elviszlek oda, ahol történt.
Együtt az ajtóhoz sétáltak. Hallgatóztak egy darabig, de nem hallották a Köd hangját. Eliza a lépcsők felé vette az irányt, de Leonárd tekintete a másik irányba révedt. A lány visszafordult.
- Gyere már!
- Csak… egy pillanat.
Leonárd tett pár lépést az ellenkező irányba, lábujjhegyre állt, és a távolban meg is pillantotta a kávézót, ahol nemrég ebédelt. Ott voltak a színes asztalok. Ott volt a fekete-fehér bárpult, mögötte a csapos, aki épp poharakat törölgetett egy ronggyal. A részeg férfinak, akit akkor látott, jobbról a harmadik széken kellett volna ülnie. De nem volt ott. Ugyanúgy eltűnt, mint a könyvesbolti eladó.
Leonárdnak két dolog futott át a fején. Az egyik az volt, hogy bárcsak leellenőrizhetné a nőt, aki előadásra hívta meg őt a Boldog étterembe, és a kislányt, akit üldözött. Csakhogy a lányt nem tudta, hol kéne keresnie, a nőt pedig még csak nem is ismerte. A másik gondolata az volt, hogy ha a sejtése igaz, akkor a Boldog plázában Elizán és rajta kívül még legalább két ember kódorog ebben a pillanatban.
Legszívesebben azonnal a keresésükre indult volna, azonban túlságosan is érdekelte, hogy Eliza mit akar mondani neki. Így szótlanul megfordult, és követte a lányt az első emeletre.
Az élelmiszerbolthoz mentek. Eliza szó nélkül átvágott a tömegen, keresztül a hatalmas polcsorok ezüstszínű dzsungelén. Leonárd útközben megtalálta a szemével a pláza üvegfalát. Odakint az utakon emberek nyüzsögtek. A távolban enyhe szél borzolta a fák lombját. Hihetetlen, hogy mindez megtörténik vele.
Eliza egyenesen a húspulthoz ment, majd megkerülve azt megállt a hűtőkamra ajtaja előtt. Ott bevárta Leonárdot, majd mindketten leültek a fehér padlócsempére.
- Rendben van – fogott bele a lány. – Íme a nagy történet.