Negyedik fejezet - Mint egy fénykép

Nagyon lassan felült. Hátát a csupasz betonfalnak támasztotta.
Beletelt pár másodpercbe, mire felfogta, pontosan hol is van, és mit keres ott. Még egy kis időbe telt, mire eszébe jutott, hogyan került oda. De akárhogy is töprengett, nem jött rá, mitől vesztette el az eszméletét. Valaki leütötte? Nem, biztosan nem. Az ajtó csukva volt mögötte, és egészen biztos volt benne, hogy a szobában senki más nem volt rajta kívül.
Kivéve…
Leonárd felpattant a padlóról, ahogy az elméjébe hasított a felismerés. Ezután azonnal nekitámaszkodott a falnak, mert a hirtelen mozdulattól fekete karikák kezdtek el táncolni a szeme előtt. Zsongott a feje, semmit sem látott, és még az is fájdalmas lett volna, ha kirázza a haját a szeméből. És ha ez még nem lenne elég, rettenetesen fázott. Mitől van ilyen hideg? Olyan sokáig volt eszméletlen, hogy közben leszállt az éjszaka? Olyan érzés volt, mintha egy hűtőkamrába zárták volna be.
Lassan odabotorkált az ajtóhoz, és lenyomta a kilincset. Nem volt bezárva. Ez kellemes meglepetésként érte őt. A folyosón balra indult el, ugyanarra, ahonnan jött. Ahogy újra elhaladt a pláza üvegfala előtt, döbbenten konstatálta, hogy fényes nappal van. A parkolóban emberek nyüzsögtek, bár Leonárd egy szavukat sem hallotta. A távoli főúton személygépkocsik és autóbuszok sora kígyózott. Az égen madárraj repült tova. Legalább negyven fok lehetett odakint, a Nap magasan járt; de a melegét a fiú nem érezte. Éppen ellenkezőleg, olyan volt, mintha az üvegfal hőszigetelt lett volna. Csakúgy, mint a falak. Leonárd nem értette. Nemrég még majd’ megsült a hőségől.
A fiú elérte a körfolyosó végét. Ekkor a távolban, a mozgólépcsőktől nem messze olyan dolgot pillantott meg, amitől megmagyarázhatatlan boldogság áradt szét a testében: egy vásárlót. A nagy csönd ellenére mégsem volt egyedül a plázában. Egy nő volt az, egy helyben állt, a falon sorakozó plakátokat olvasgatta. Leonárd – ahogy erejétől tellett – futni kezdett felé.
- Hé! Elnézést! Meg tudná mondani, mi történt?
A nő nem válaszolt. Még csak meg se fordult a hangra. Leonárd lassított. Eszébe ötlött, hogy talán hülyét csinál magából. Mi van, ha megbetegedett, és ezért ájult el? Ez eddig eszébe se jutott, pedig tökéletesen ésszerű magyarázat volt. Lehet, hogy csak ő érzi a hideget.
- Bocsánat, nem akartam kiabálni, de…
Leonárd hirtelen megtorpant. Nem, valami mégsem stimmel. A nő még mindig nem vett róla tudomást. Természetellenesen mozdulatlanul állt, üveges tekintettel meredt a hirdetésekre. De a szeme nem mozgott. Nem olvasott, csak bámult maga elé.
A fiú óvatosan meglökte a nő vállát.
A nő pedig oldalra dőlt. Teste hangosan koppant a hideg kőpadlón.
Leonárd felordított. Azt hitte, ott rögtön újra elájul. A szíve vadul kalapált, szaporán vette a levegőt. Az esze azt súgta, hogy fusson, amilyen gyorsan csak tud, de a lábai nem engedelmeskedtek. Ezért csak nézte maga előtt a nőt. Meghalt? Nem úgy nézett ki. Túlságosan merev volt, úgy nézett ki, mint egy feldöntött kirakati bábu. Leonárd látta már filmen, milyen a hullamerevség, de ez a nő a két lábán állt, amikor megtalálta. Inkább úgy nézett ki, mint aki megfagyott.
Leonárd émelyegve hátrálni kezdett. Nem vette észre, ahogy a mozgólépcsőhöz ért, majdnem hátrabucskázott rajta. Megfordulva látta, hogy a lépcsők nem mozognak. Lassan lesétált a harmadik szintre – ahol a legszörnyűbb látvány fogadta, amit életében látott.
Emberek. Több száz ember rikító színű bevásárlószatyrokkal a kezükben, szivárványszínű, élő tenger. Egyikőjük se mozdult. Mintha az utolsó cselekedetük közben hirtelen megfagytak volna. Egyesek mosolyogtak, mások teljesen közömbös képet vágtak. Egy anyuka a gyermekével vitatkozott, a szájuk félig nyitva volt. A fal mellett egy srác és a barátnője csókolóztak. Olyan volt az egész, mint egy gigantikus fénykép. Volt azonban valami, ami minden vásárlóban közös volt: mindenki dülledt szemekkel, hatalmas pupillákkal, rémülten bámult maga elé. Leonárd odasétált a legközelebbi emberhez, és meglengette az arca előtt a kezét. Semmi sem történt. A vásárlók nem érzékelték, mi történik körülöttük. A fiúnak mégis az az érzése támadt, hogy félnek valamitől.
Leonárdot színtiszta pánik fogta el. Futásnak eredt a lépcsők felé. Átvágott a vásárlók élő szőnyegén, útközben többüket fel is döntötte, de nem törődött velük. Egyetlen célja volt, innen minél távolabb lenni. Két perc sprint után lihegve leért a földszinti előcsarnokba. A három szökőkút még mindig ontatta magából a vizet – csakhogy a víz nem mozgott. Leonárd futás közben elhaladt mellettük. Úgy látta, a víz nem fagyott meg, egyszerűen csak megdermedt a levegőben. Pont, mint egy fényképen.
Végül odaért a bejárati ajtóhoz. Látta odakint az embereket. Látta, ahogy szatyrokat és dobozokat pakolnak az autók csomagtartójába, majd komótosan elhajtanak a belváros felé. De a plázába már senki nem jött be. Sőt, még csak feléje sem néztek. Pedig a pláza nem zárhatott be délkor, ezzel nekik is tisztában kellett lenniük.
Leonárd a fotocellás ajtó elé lépett, de az nem nyílt ki. Vadul hadonászni kezdett a kezével. Semmi. Oldalra sandított, meglátta az ajtó mellett a vésznyitó gombot. Megnyomta, de az sem működött. Leonárd az öklével döngetni kezdte az ajtót, és segítségért kiáltozott. A kinti emberek rá se hederítettek.
Nincs más választása, szét kell törnie az ajtóüveget. Fogalma sem volt, hogyan fogja ebből kimagyarázni magát, de pillanatnyilag ez érdekelte a legkevésbé. Tökéletes vészhelyzetben volt. A színes padok egyikén idős bácsi ült napszemüvegben és fehér bottal. Leonárd szúró bűntudatot érzett a mellkasában, ahogy odament, kicsavarta a kezéből a botot, és megvizsgálta a fémes végét. Valószínűleg ennél jobb fegyvert is találhatott volna a plázában, de most kutakodni volt a legkevésbé kedve. Az ajtóhoz rohant, nagy levegőt vett, a feje fölé emelte a botot, és…
- Nem fog sikerülni.
Leonárd felkiáltott ijedtében. Elejtette a botot, visszhangzó koppanással esett a padlóra. Hátát szorosan az ajtóhoz tapasztva megfordult.
És farkasszemet nézett Elizával.
A lány ismét hosszú lila kabátját viselte. Leonárd önkéntelenül is arra gondolt, hogy most bezzeg milyen jó neki. Talán előre tudta, hogy ilyen hideg lesz? Eliza szürke szemeiben ugyanaz a fagyos lenézés ült, mint mindig, a fiúban mégis határtalan boldogság áradt szét.
- Te jó ég… Eliza… hogyhogy te nem… mi történt az egész…
Leonárd képtelen volt egy épkézláb mondatot kinyögni. Eliza körbejáratta tekintetét a megfagyott embereken.
- Hogy miért nem vagyok én is közöttük? – kezdte. – Nos ez jó kérdés. Igazából van egy kis közöm az eseményekhez.
- Miről beszélsz? – kérdezte Leonárd. Örült a lánynak, de valahol mélyen fészkelődni kezdett benne a nyugtalanság. – Te tudod, mi történt itt? Mitől fagytak meg az emberek? Miért ne tudnék kijutni? – a fiút kezdte idegesíteni a lány rideg modora. - Ahelyett, hogy ott állsz, inkább segíthetnél nekem.
- Nem. Képtelenség. Se te, se én nem tudjuk elhagyni ezt a helyet. De miért is akarnánk? Hiszen olyan boldog ez a hely. Még a neve is az. Itt mindenki boldog.
Leonárd nem akart hinni a fülének. A lány a tökéletes ellentétét mondta annak, amiről nemrég beszéltek. És mitől ilyen határtalanul nyugodt? – Mindenki boldog? Én nem úgy látom.
- Persze meg vannak lepődve. Én is biztosan meg lennék. De nekik semmi közük sincsen ahhoz, ami történt. Könnyebb, ha nincsenek láb alatt.
- Rendben van – Leonárdnak elege lett a lány viselkedéséből. – Most azonnal elmondod nekem, hogy mi a fene folyik itt. Hogy mitől van hideg, hogy mitől fagyott meg mindenki, és hogy miért nem hall engem senki, aki odakint… - úgy érezte, mintha felkattintottak volna egy lámpát a fejében. – Telefon! Telefonálni biztosan tudunk. A rendőrségnek vagy a szüleimnek, vagy…
- Nem tudunk.
- ÉS MÉGIS MIÉRT NEM?!
- Ne ordibálj. Felőlem megpróbálhatod, de a plázában minden telefon süket. Egyébként is, tudtommal eddig sem volt különösebb szerencséd a plázából jövő hívásokkal.
Leonárdnak olyan tágra nyíltak a szemei, mint az előtte álló többszáz embernek. – Honnan tudod…?
- Meghívtak téged egy előadásra. Segítséget kért tőled egy részeg ember. És végül a kislány. Összefűzted a közös szálakat, és itt kötöttél ki. Követted a furcsaságokat, és minden szál hozzám vezetett.
A fiú komoran értette meg a helyzetet. – Nem is vagyunk osztálytársak, igaz?
- Nem. Ma találkoztunk először. Persze útjaink már keresztezték egymást a múltban. Tíz évvel ezelőtt. Ezen a szent helyen. Ezért vagyunk most itt. Ezért nem fagytunk meg. Mert van valami, amivel tíz éve tartozunk egymásnak.
- Ki vagy te?
Eliza ezen őszintén elgondolkodott. – Nem vagyok szellem. Szellemek nem léteznek. Árnyék sem vagyok, hiszen meg tudom érinteni a dolgokat – óvatosan meglökte a vak férfit. Az oldalra fordult a padon. – Jó kérdés. Fogalmam sincs, mi vagyok. De ez nem egy tudományos-fantasztikus film, Leonárd. Itt nincsenek zombik, szellemek vagy árnyékok. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem élek. Emlékszem arra a napra, amikor meghaltam. Ugyanilyen hideg volt. Az emberek is ugyanilyen hidegek voltak hozzám – rövid szünetet tartott. – És te is itt voltál.
Leonárdnak ez már túl sok volt. Leült a padlóra az ajtó elé, arcát a tenyereibe temette. Az egész helyzet hihetetlen volt. Sőt, mi több, nevetséges. Mint egy másodosztályú horrorfilm. Újra fölpillantott. Eliza még mindig ott állt előtte. A lány, akit sosem ismert, csendben várta a reakcióját. Ez a valóság, gondolta Leonárd. Rémisztő, de nem álmodik.
- Nem érdekel, miért vagy itt – szólalt meg rekedt hangon. – Sosem törődtem másokkal, és nem most fogom elkezdeni. Ki akarok jutni innen. Haza akarok menni. Hiba volt eljönnöm ide.
- Ha nem jöttél volna el, mindez meg se történik – emlékeztette Eliza.
- Rendben. Tehát bezártak minket ide. Kijutni nem tudunk. Körül vagyunk véve hullákkal – foglalta össze Leonárd, bár sejtette, hogy a vásárlók valójában nem haltak meg. Legalábbis egyelőre. – Mit tegyünk?
Eliza lassan elfordította a fejét. Libbenő hajával ott és abban a pillanatban tényleg úgy nézett ki, mint egy hercegnő. Olyan, aki az akasztófához készül.
- Azt… én sem tudom pontosan. Csak annyit tudok, hogy találkoznom kellett veled.
A lány újra Leonárdra nézett. Szemében olyan fény csillogott, amit a fiú nem tudott megfejteni.
- Te öltél meg engem.