Harmadik fejezet - A Boldog pláza

Leonárd nem gondolta volna, de a Boldog Pláza belseje még szörnyűbb volt, mint amilyennek odakintről látszott.

Minden egyes padlócsempe, minden egyes lámpa, minden egyes bolti kirakat, sőt, még a vásárlók hangyabolyszerű tömege is a szivárvány rikító színeiben pompázott. Az előcsarnok közepén három szökőkút állt, amelyek bizonyos időközönként hosszú vízsugarakat lőttek a levegőbe, hogy aztán zajosan visszahulljanak a medrükbe. Körülöttük szimmetrikusan elrendezett, neonszínű padok kaptak helyet; Leonárd nem is értette, hogy értik meg egymást az ott lézengő, beszélgető emberek a víz robaján keresztül. Az összes szabad falfelületet reklámplakátok és cégérek borítottak. Az előcsarnok másik oldalán két folyosó vezetett el, amik a pláza másik végében találkoztak. Ezek fogták közre az üzleteket: Boldog hipermarket, Boldog étterem, Boldog informatikai szaküzlet, Boldog ajándékbolt. A bejáratoknál a vásárlók tolakodva, egymást túlkiabálva próbáltak bejutni a boltokba. A pláza modernségén túl az elrendezés és a vibráló színek azt a hatást keltették, mintha az ember egy indiai bazárban lenne.

Leonárd nagy nehezen átvágott a tömegen a két folyosó közti falhoz, ahol az emeletekre vezető mozgólépcsők mellett hatalmas térkép várta, hogy útbaigazítsa az eltévedt vagy döntésképtelen vásárlókat. A fiút émelygés fogta el. A légkondicionálás ellenére az üvegfalon át betűző napsugarak hihetetlenül felforrósították a levegőt, a szökőkutakból felszálló párafelhők pedig csak még nehezebbé tették az oxigén felvételét, amin amúgy is többszáz emberrel kellett osztoznia. Az egyetlen jó dolog a plázával kapcsolatban az volt, hogy itt nem bámulták meg őt olyan sokan. Mindenki el volt foglalva a saját dolgával, ráadásul olyan magas volt, hogy alig volt valaki, akivel egy szemmagasságban lett volna. Kék öltözetében úgy érezte magát, mint a vízcsepp a lávatengerben.

Ahogy jobban körülnézett, ez is föltűnt neki: ő volt az egyetlen kék dolog az egész plázában.

A térképhez érve gyorsan megkereste a „most itt áll” feliratú csillagot, majd gyorsan végignézte, mit hol talál meg. Az információ a baloldali folyosó legelején foglalt helyet. Annak ellenére, amit pár perce látott, úgy döntött, nem masírozik fel rögtön a negyedik emeletre. Volt egy olyan érzése, hogy úgyse találná már ott a kislányt. Ehelyett inkább megkérdez egy alkalmazottat, hogy nem találkozott-e vele az elmúlt napok folyamán.

Leonárd újra belevetette magát a tömegbe, hogy aztán két perc múlva az információnál lyukadjon ki. A pult mögött fiatal nő ült, ocsmány rózsaszín-citromzöld csíkos egyenruhában. A fiúnak átfutott a fején, mennyit fizethetnek érte, hogy valaki egyáltalán hozzáérjen ehhez az öltözékhez.

A nő épp egy számítógép billentyűin pötyögött valamit. Aztán felpillantott, és észrevette Leonárdot.

- Miben segíthetek?

Leonárd egy pillanatig habozott. Egészen pontosan mit kérdezzen? Mielőtt ideért volna, a buszon sokféle variáció az eszébe ötlött, de így élőben mindegyik gyerekesnek és ostobának hatott. Konkrét kérdést nem tehet fel, mert akkor a nő azt hiszi, nyomozósdit játszik. Tehát maradnia kell a klasszikus hazugságoknál.

- A kishúgomat keresem. Elveszett, amikor anyáékkal bejöttünk a bejáraton. Ötéves, sárga ruha és masni van rajta. Nem látta, merre ment?

- Sárga masnis lány? – kérdezte a nő a homlokát ráncolva. – Nem, nem emlékszem, hogy láttam volna. De ha gondolod, értesítem a biztonságiakat, hogy keressék meg. Nem először fordul elő, hogy eltéved itt valaki.

Hát az nem csoda, gondolta Leonárd. – Nem szükséges, a szüleim és a bátyám már keresik őt.

- Értem. Ha tehetek egy javaslatot, nézd meg a gyermekmegőrzőnél. Lehet, hogy elvegyült a többi kisgyerek között. A folyosó másik végén rögtön jobb oldalt találod.

- Köszönöm – mondta Leonárd, és visszasétált az előcsarnokba. A nő még pár másodpercig nézte őt, aztán újra a számítógépéhez fordult. A fiú remélte, nem volt túl gyanús a viselkedése.

Ezután valóban elment a gyermekmegőrzőhöz, bár maga sem tudta, minek. Egészen biztos volt benne, hogy a lány nincs ott. És valóban, a harsány színű műanyag labdák között egyetlen masnis gyerek sem ugrándozott.

Leonárd úgy döntött, hogy következőnek a könyvesbolti alkalmazottat keresi fel. Eredetileg csak az utolsó mentsvárának tekintette, hogy bizonyosságot szerez Herta Zsolt létezéséről, de most úgy érezte, jól esne neki, ha legalább egy furcsa dologra értelmes magyarázatot kap. A könyvesbolt a második emeleten volt. A mozgólépcsőn utazva Leonárd szemügyre vette a falakon lógó hirdetőtáblákat. Nyári kiárusítás a Boldog női divatházban. A Boldog gyorsbüfében akciós a pizza és a melegszendvics. Boldog játékterem: blackjack, póker, rulett – csak tizennyolc éven felülieknek. Miért ragaszkodik a vezetőség ehhez az erőltetett boldog-imázshoz? Fényképeken, a megfelelő megvilágításban talán hívogatónak tűnik az épület, de elég öt percet eltölteni benne, hogy az embert elfogja a hányinger. Ráadásul hogyan engedheti meg magának a Boldogrét Kft, hogy szinte minden boltban a saját márkáit árulja? A jelek szerint néhány multinacionális cégtől eltekintve a pláza nem engedett be külső termelőket az üzleteibe.

A könyvesbolt kellemes meglepetésként érte Leonárdot. Itt a padlót egyszínű vörös szőnyeg borította, és a világítás is puhább volt, mint a pláza többi részében, jóllehet ide is behallatszott a folyosók szörnyű zsivalya. A kassza mögött egy idős, kopaszodó, szemüveges férfi olvasgatott. A jelek szerint ő sem úszta meg a csíkos egyenruhát, de a fiú látta rajta, hogy élete nagy részét világoskék, betűrt ingben és nadrágtartóban töltötte. Leonárd könyvespolcok sorait kerülgetve a pulthoz lépett. A férfi ingjén kis névtábla hirdette viselője nevét: ZSOLT. Leonárd szívvverése kihagyott egy ütemet.

- Jó napot – köszönt a férfinak.

A Zsolt nevű felpillantott a könyvből. Ráncos, de kedves arca volt, olyan nagypapa típusú. Intelligens tekintetű kék szemeit felnagyította a szögletes szemüveg vastag lencséje. Leonárd elképzelte, ahogy a férfi a kandalló előtt ül egy karosszékben, és a háborús élményeiről mesél az unokáinak.

- Jó napot – mondta. – Mit parancsol az úr?

Leonárd valamiért úgy érezte, megbízhat a férfiban. Talán a kisugárzása tette, vagy egyszerűen csak nem feltételezte róla, hogy kineveti őt. Így hát kertelés nélkül tette fel neki a kérdését.

- Abban, hogy… tudom, hogy furcsa kérdés, de… ön Herta Zsolt?

A férfi meglepett arcot vágott. – Igen, én vagyok. Ismerem magát valahonnan?

- Hát, úgy félig – válaszolta Leonárd megkönnyebbülten. Íme, itt az élő bizonyíték, hogy nem őrült meg: a négy rejtélyes hívás közül legalább az egyik valódi volt. – Két napja kaptam magától egy téves hívást. Csak arra voltam kíváncsi, ki volt a telefonáló.

- Téves hívás? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Attól tartok, mégis csak összetéveszt valakivel, fiatalember. Én nem emlékszem semmilyen téves hívásra.

Leonárdnak megfagyott a vér az ereiben. – De hát ön Herta Zsolt, nem igaz? Nem sok ilyen nevű embert ismerek.

- Sajnálom, de nem rólam van szó – rázta a fejét mosolyogva a férfi, és hátraőlt a székében. – Azt javaslom, lapozzon fel egy telefonkönyvet, hátha sikerül megtalálnia a névrokonomat.

A fiú szótlanul bámulta az eladót. Átfutott a fején, hogy a bácsi talán szenilis. De nem, ez nem lehetett igaz: teljesen tudatánál volt, ez látszott rajta.

- Valami Zoét keresett. Nincs ilyen nevű barátja?

A hatás drámai volt. A férfinak olyan gyorsan hervadt le a mosoly az arcáról, mintha pofon ütötték volna. Elkerekedett szemekkel bámult Leonárdra. A szemüvege kicsit félrebillent, de nem foglalkozott vele. Tekintetében félelem csillant.

- Honnan… mégis… ki maga? – dadogta az eladó.

- Zoé. Őt kereste az, aki felhívott. Ismeri?

- Kérem szépen, távozzon az üzletből – mondta a férfi elfúló hangon. Leonárd látta, hogy a sírás határán van. Nem tehetett mást, szótlanul hátat fordított, és kisétált a könyvesboltból.

Na ez furcsa volt. Herta Zsolt normálisan, mi több, barátságosan viselkedett mindaddig, amíg meg nem hallotta Zoé nevét. Vagy valami nagyon nincs rendben ezzel a hellyel, vagy csak az alkalmazottak nem teljesen normálisak.

Leonárd gondolataiba merülve sétált föl a harmadik emeletre. A buszmegállóból látott itt egy kávézót, gondolta leül, és végiggondolja a hallottakat. És talán vesz egy akciós melegszendvicset. Délidőre járt, a gyomra már kezdett korogni.

A Boldog kávézó az eddig látottak után nem okozott különösebb meglepetést Leonárdnak. Fehér bárpult előtt magas fekete székek, előtte pedig kis kerek asztalok a színpaletta legkülönbözőbb árnyalataiban. A fiú vett magának szendvicset és kávét (a nála lévő pénz fele erre el is ment), majd végignézett az asztalokon. Kék színű nem volt. Tekintetével megkereste azt, amelyiknél a legkevesebben ülnek. Talált is egyet, ahol csak egy lány foglalt helyet; széke támláján lila kabát lógott. Odaérve Leonárd meglepődve látta, hogy Eliza az.

A lány ásványvizet ivott üvegből. Leonárd arra gondolt, hogy sokkal jobban állna neki, ha citromkarikával feldíszített talpas pohárból inná.

- Szia. Azt hittem, a szüleidre vársz – szólította meg a fiú.

Eliza néma pillantással nyugtázta osztálytársa újbóli felbukkanását. Előbb belekortyolt a vízbe, csak aztán válaszolt. – Unatkoztam. Hát feljöttem.

- És most kevésbé unatkozol?

- Nem. De ez van.

- Hát igen.

Leonárd leült a lánnyal szemben, és beleitt a kávéjába. – Meg fognak itt találni téged?

- Nem tudom. Ha nagyon akarnak, biztosan. De nem különösebben érdekel. – Eliza végignézett a vásárlók tömegén, majd tekintete újból a fiúra vándorolt. – Nem tartozol ide.

Leonárd majdnem beleharapott a szendvicsébe, ám most lassan visszatette a tányérjára. – Bocsánat. Mi van?

- Néztél mostanában tükörbe? Ennél jobban már ki se lóghatnál a sorból. És ezek az emberek… nem a te stílusod ez a hely. Nem értem, minek jöttél ide.

- Ugyanezt kérdezhetném én is tőled! – válaszolt Leonárd felháborodva.

- Én a szüleimmel vagyok itt – Eliza nagyot sóhajtott. – Persze nem állítom, hogy szeretek ide járni. Ez a hely egy szemétdomb. És az emberek sem különbek. Mind furcsák. Természetellenesek.

- Nevezz bolondnak – válaszolt Leonárd –, de én is pont ugyanezen gondolkodtam. Az ismerős, akit nemrég az ablakban láttam, egyszerűen eltűnt. Kerestem, de nem találtam sehol.

- Na ez érdekes – mondta a lány, és közelebb hajolt a fiúhoz. – Mesélj.

Leonárd habozott. Valahol tudat alatt tisztában volt vele, hogy még sosem beszélgetett egy huzamban ennyit Elizával, és főleg nem ilyen bizalmas témáról. Másrészről viszont a lány volt az egyetlen személy, akinek nyugodtan beszámolhatott az eseményekről. Igaz, nem volt kellemes társaság, de legalább biztos lehetett benne, hogy nem adja tovább a lapot senkinek.

- Egy kislány volt az – fogott hozzá a mondanivalójához Leonárd. Minden szót lassan, jól megfontoltan ejtett ki. – A negyedik emeleti ablakban állt, de nem voltak vele a szülei. Máskor is volt már itt, akkor is szülők nélkül. A jelek szerint rajtam kívül senki nem látta őt. És még valami: engem néz. Fogalmam sincs, miért, de úgy érzem, követ engem. Ez a történet. Tessék, lehet nevetni.

Persze Leonárd nem gondolta komolyan, hogy a lány talán kineveti. Hiszen Eliza soha életében nem nevetett. Arra számított, hogy mond valami lekezelőt, feláll az asztaltól, és ott hagyja őt. Ez lett volna a természetes hozzáállás Leonárd szerint. Ehelyett azonban a lány olyat tett, amire a fiú sosem számított volna: halványan elmosolyodott.

Ekkor nagyon sok minden történt egyszerre.

Még mielőtt feldolgozhatta volna, amit látott, Leonárdnak ismerős hang ütötte meg a fülét. Fejét a bárpult felé fordította, ahol sötét hajú, borostás férfi ült, kezében vodkáspoharat szorongatott. Fennhangon beszélgetett a pultossal, hangjából érezhető volt, hogy már többet ivott a kelleténél. Leonárd sosem találkozott vele, de a hangot azonnal felismerte: a részeg férfi volt, aki két nappal ezelőtt felhívta őt.

Ebben a pillanatban valami erősen nekiütközött a lábának. Odapillantva először nem látta, mi volt az, de ahogy körülnézett, egy szaladó lányt pillantott meg a tömegben. Alacsony volt, alig magasabb az asztaloknál. És sárga masnit viselt.

Leonárd felpattant a székről, és a belevetette magát a vásárlók tömegébe. Hallotta maga mögött Eliza kiáltásait, de nem törődött vele. Csak arra koncentrált, hogy a lányt utolérje.

Igen, de hogyan? Leonárd két lépést tett, de máris nyomát vesztette. Kinyújtóztatta a nyakát, és kirázta a hajszálakat a szeméből. Meglátta. A lány a mozgólépcsőn szaladt fölfelé. A többi ember ügyet sem vetett rá, mintha ott se lenne. Leonárd átszlalomozott a vásárlók között a lépcsőhöz, hármasával szedte a fokokat, de mire felért a negyedikre, ismét szem elől tévesztette a lányt. Körülnézett. Itt már csak egy-két vásárló lézengett, révén ezen az emeleten egyetlen üzlet sem volt. A fiú a fülét hegyezte, hátha meghallja a kislány lépteit, de ez reménytelen vállalkozásnak bizonyult, a pláza zsivalya ide is felszűrődött. Helyette inkább elindult a bal oldali folyosón. Az előcsarnokban lévő térképen azt látta, hogy ezen az emeleten is ugyanolyan körfolyosó van, mint a földszinten. Tehát itt utolérheti a lányt – feltéve, ha közben nem szalad vissza a jobb oldali folyosón.

Leonárd végigfutott a csupasz betonfalak mentén. Útközben elhaladt a kintről látott üvegfal előtt; a beáradó napsugarak égették az arcát. Végül elért az épület másik végébe, ahol a folyosó jobbra kanyarodott. Tett még két lépést, ám ekkor zajt hallott a tőle jobbra lévő ajtó mögül. Leonárd gondolkodás nélkül benyitott.

A kislány ott ált a szoba közepén. Karjai ernyedten lógtak apró teste mellett; olyan volt, mint egy marionettbábu, aminek elvágták a zsinórjait. Hatalmas fekete szemeit egyenesen Leonárdra szegezezte. Ijedtnek látszott. A fiúnak hirtelen eszébe jutott, hogy szegény szerencsétlen lányt végigkergette a fél plázán. Hát milyen ember ő?

Leonárd átlépett a küszöbön. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni…

Ekkor becsapódott mögötte az ajtó. Hirtelen nagyon hideg lett, mintha legalább harminc fokot esett volna a hőmérséklet. Leonárd szédülni kezdett. A kislányt már nem látta sehol, mintha a föld nyelte volna el. A fiú érezte, ahogyan a padlóra zuhan, aztán minden elsötétült.

Amikor felébredt, még mindig nagyon hideg volt. Lassan kinyitotta a szemét. Felkelni nem tudott, ahhoz túlságosan fájt a feje. Így hát csak feküdt ott, próbálta befogadni a világot maga körül. Csakhogy a Boldog plázában csönd honolt, csontig hatoló, síri csönd.

Úgy érezte magát, mint aki megboldogult.