Tizedik fejezet - Szürkeség

Sötétség… van-e olyan sötétség, amely sötétebb a legsötétebb sötétnél is? Létezik-e olyan fekete, mely feketébb a legfeketébb feketénél? Létezne… és hol van ez a csodálatos hely? Egy barlang mélyén, a legátkozottabb veremben, esetleg egy rémes szörnyeteg gyomrában, vagy talán mindvégig téves úton jártunk, és nem is kell ennyire messze mennünk, hogy ráleljünk a valódi sötétségre? Lehetséges, hogy csak mélyen magunkba kell néznünk? És ha a lelkünkben sötétség uralkodik… akkor mit látunk ott? Olyan-e a szívem, gondolta Leonárd, mint az alagút, amelynek a végén nem vár semmilyen fény, mint a labirintus, amelyből sosem szabadulhatok, és ahonnan hiába próbálok elszállni, a saját gyarlóságom, emberi tévedéseim visszahúznak a mélybe, és zuhanok… zuhanok… ez most egy rossz érzés… mintha rágnának engem, valami hatalmas lény fogai között őrlődöm, mígnem szétmállok, és nem tehetek semmit sem. És olyan hideg van… fagyos, rettentő hideg.
Ilyen lehet meghalni? Sötétség és kétségek? Ha igen, ez nem is olyan rossz… sokkal rosszabbra számított. A hideg sem perzselte már annyira a bőrét. Ez másfajta fagy volt, mint eddig, inkább olyan, mint amikor elfelejtik bekapcsolni a fűtést. Zsibbadt tagjai kezdtek életre kelni, már ha lehet életről beszélni a halál után. Sőt, még a sötétség is megváltozott. Olyasféle sötétség volt, mint amikor az ember hajnalban felriad álmából, de még nem akarja kinyitni a szemét; látja a pislákoló fényeket a túloldalon…
Leonárd kinyitotta a szemét.
Csupasz betont látott elterülni maga előtt. A fal…? Nem, ez a plafon, csak épp eddig nem vette észre, hogy a hátán fekszik. Szédelegve bár, de sikerült feltolnia magát ülő helyzetbe. Kirázta a tincseket a szeméből. Látta maga alatt a színpad deszkáit, az emelvény előtti lépcsősort, és távolabb az ajtót. A félhomályban minden szürkének és elmosódottnak tűnt. Leonárd végignézett magán. Egyben volt. Tudta mozgatni a karjait, a lábait, a fejét, a törzsét. A bal kezét a mellkasához szorította. Odabentről lassú, ritmikus dobogás érzett ki.
Életben volt.
A Köd. Hová lett a Köd? Miért nem végzett vele? És miért nem hallja a hangját? És hova tűnt Eliza? Hol van a kislány… aki igazából Eliza volt… és hol van a lila kabátos kísértet? Leonárd feje lüktetni kezdett a sok kérdéstől, úgyhogy inkább talpra kecmergett, és elindult a kijárat felé.
Kinyitotta az ajtót, és újabb csupasz betonfalakat látott maga előtt. Persze, jutott eszébe, hiszen az építés alatt álló negyedik emeleten volt. A szívverése kihagyott egy ütemet, ahogy hirtelen ráeszmélt: Áront ott hagyta a földszinten, teljesen kiszolgáltatottan! Talán még nem kapta el a Köd… de vajon mennyi ideig volt eszméletlen? Órákig? Napokig? Vagy csak másodpercekig? Oda se neki, futni kezdett a folyosón, ahogy csak a lába bírta… majd lelassított, majd megállt. Szemei tágra nyíltak, a szája pedig öntudatlanul is tátva maradt, ahogy kinézett a folyosó üvegfalán.
Odakint esett a hó. A távoli fák mind kopaszok voltak, és vastag fehér réteg borította az ágaikat. Az utakon teljes volt a káosz: forgalmi dugó alakult ki, az autók dudáltak, a sofőrök kiabáltak egymásnak. Odalent a parkolóban, mint sok-sok matchbox, úgy tömörültek az ilyen-olyan kocsik, az emberek pedig vastag kabátokba és bolyhos sálakba burkolózva cipelték a bevásárlókocsijukat befelé, vagy a frissen beszerzett csomagjaikat kifelé. Csakhogy ez még nem volt minden. A fák, az utak, az autók, az emberek – mindannyian színtelenek voltak. Olyan volt az egész, mint egy szürkeárnyalatos filmfelvétel. Azonban ez most a valóság volt, hiszen ő ott állt a mindenség közepén, és nem látott semmi más színt, csak a szemébe hulló kék hajtincseket.
Ahogy továbbhaladt a folyosón, arra is rájött, hogy még mindig homályosan lát. Tökéletesen befogadta minden részletét az épületnek, de mintha az összes tárgy, csempe és szeglet életlenné, elmosódottá vált volna. Ahogy aztán elért a folyosó végére, és megpillantotta a mozgólépcsőket, döbbenten tapasztalta, hogy hangokat hall… bevásárlók hangját!
Olyan boldogság, olyan mámoros öröm öntötte el a fiút, hogy egy pillanatra meg is szédült tőle. Inkább meg is kapaszkodott a falban, és vett néhány mély lélegzetet, mire úgy érezte, hogy lenyugodott, és továbbindulhat. Remegő lábakkal lépett rá a mozgólépcsőre, amely immáron újra mozgott. Nemsokára újra emberek között lesz… olyan volt lefelé haladni a lépcsőn a vásárlók forgatagába, mint csúszdán lecsúszni a színes műanyag labdák közé.
Az első pillantás után Leonárdot mégis újra a kétely kerítette hatalmába.
A Boldog Plázában karácsony volt. Ezt a tényt elárulták a mindenhonnan lógó fodros dekorációk, a Télapó- és fenyőfamintás díszítések, az ünnepi ajánlatokat reklámozó táblák a kirakatok mögött. Bár Leonárd színvak volt, és homályosan látott, el tudta képzelni, milyen émelyítően színes és cicomás lehetett a pláza. Furcsamód szürkében sem volt sokkal elviselhetőbb az összhatás. Ahogy a fiú besétált a tömegbe, arra is rájött, hogy a vásárlók nem tudják, hogy ő is ott van közöttük. Nem volt szellem – nem haladtak át a testén –, de egyáltalán nem vettek tudomást róla. Nekimentek, beleütköztek, de minden szó nélkül sétáltak tovább.
Mi ez a hely? Valóban újra életre kelt a pláza, vagy ez csak a szenvedésének a következő állomása? Először a magány… most pedig a közöny. Ha másban nem is, Leonárd biztos volt abban, hogy még nem értek véget a dolgok. Talán a Köd azért vezette ide, mert van még itt valami tennivalója. De miért tette volna? Nem ő az ellenség?
Talán Áron is itt van valahol… Ő is itt bolyong, ahogy ő, pontosan úgy, ahogy korábban a megfagyott épületben. Leonárd továbbindult a földszint felé. Útközben, ahogy az embereket kerülgette, eszébe ötlött, hogy talán ezúttal ki tudja nyitni a pláza ajtaját. Végre kiléphetne a szabad levegőre, a háta mögött hagyhatná az egészet! De hiába, a lelke mélyén tudta, hogy semmi értelme nem lenne elhagyni az épületet. Nem tudna hová menni. Ez itt még mindig nem a valóság. Még mindig nincs otthon.
Harmadik emelet. Második emelet. Első emelet. Földszint. Ott állt a hatalmas karácsonyfa a szökőkutak között, elmosódottan és szürkén, mégis ünnepélyes grandőrrel emelkedett ki az emberek masszájából. Leonárd már innen látta, hogy tévedett: Áron nem lehet a bejárat előtt, mert ha még mindig ott feküdne, a vásárlók legalább egy kicsit megbotlanának benne, mielőtt belépnek az épületbe. Persze a fiú nem volt benne biztos, hogy Áron most is ugyanolyan nem odavaló ember a tömegben, mint ő, vagy hogy egyáltalán még mindig a plázában tartózkodik. Biztos ami biztos, egy kicsit közelebb ment, hogy jobban szemügyre vegye a bejáratot… és akkor megtorpant.
Három alak állt a karácsonyfa előtt. Habár eddig takarásban voltak, Leonárd most tisztán látta őket; tisztán, élesen és színekkel, szinte világítottak a környezetük szürkeségében. Az egyik egy középkorú férfi volt. Arcán már halványultak a fiatalság vonásai, rőt haját ősz szálak ívelték át. A szemei nagyok és hihetetlenül csillogóak voltak, és ez és barátságos mosolya életerővel töltötték meg a megjelenését. A mellette álló nő valamivel fiatalabb lehetett nála, de nem sokkal. Divatos kabátot viselt, hollófekete haja hosszú és fényes volt, de szemmel láthatóan nem sminkelte magát, és ez – Leonárd szerint – sokkal vonzóbbá tette, mintha másképp cselekedett volna. Furcsa, megmagyarázhatatlan boldogság áradt a nő tekintetéből, benne volt az ünnep fénye; olyan volt, mintha magába szívta volna a pláza karácsonyi hangulatát, de megtisztította volna azt. Férj és feleség, ebben a fiú egészen biztos volt. És az előttük álló kislány, aki tündéri áhítattal nézett fel a karácsonyfára, és aki lila kabátot és sárga masnit viselt, csakis az ő lányuk lehetett.
Leonárd látta, ahogyan a nő odalép a lányához, mond neki valamit, megfogja a kezét és együtt elindulnak a boltok irányába. A lány szófogadóan lépdelt anyja mellett, maga elé bámulva, gondolataiba révedve. Leonárd hipnotikus állapotban követte őket.
Látta, ahogy a kislány a gyermekmegőrző felé tekint; pontosabban a terem felé, ahol később gyermekmegőrző fog nyílni. A tábla szerint erre egy év múlva kerül sor.
Felmentek a mozgólépcsőn… majd a következőn is.
Aztán Eliza megszólalt:
- Anyu, most a papához megyünk?
- Igen kicsim, oda – mosolygott rá az édesanyja, és Leonárdot hirtelen szíven ütötte valami. Ahogy a nő a lányára mosolygott, az valahogy tele volt szeretettel és odaadással; olyan természetes volt, és mégis, Leonárd abban a pillanatban azt kívánta, bárcsak a lány helyében lehetne. Ő miért nem kapott soha ilyen mosolyt az anyjától?
Aztán a fiú eltöprengett rajta: talán kapott, csak ő soha nem vette észre?
Kábultan nézte Eliza örömtől ragyogó arcát. A mosoly miatt örül, vagy mert a nagyapjával fog találkozni?
Talán csak a szeme káprázott, de mintha tisztábban látta volna a tárgyakat és az embereket, ahogy a család nyomában belépett a Boldog könyvesboltba. A távolban, a polcok mögött megpillantotta Zsolt bát, teljes színpompájában, undorítóan csicsás egyeningjében. Leonárd meg se próbálta megszólítani. Ahogy a bácsi ült a pult mögött, ahogy az újságját lapozgatta, egyértelműen látszott, hogy ő is a pláza része, visszaváltozott egyszerű díszletté, akit az ő kedvéért teremtett oda a Köd, az ördög vagy bármi más.
- Papa! – kiáltotta a kislány.
Az öregember felnézett az újságból, és a lányra tekintett.
- Elike! De jó, hogy látlak! – mondta mosollyal az arcán, és a pultot körbejárva megpuszilta az unokáját.
Leonárd ismét úgy érezte, mintha tűt szúrtak volna a szívébe. Furcsa volt ez a fájdalom, már-már fizikailag érezte, olyannyira, hogy reflexszerűen a mellkasához kapta a kezét. Mi a fene történik vele? Miért van rá ilyen hatással ez a család? Miért érzi azt, hogy minél többet lát az életükből, annál jobban kedveli őket? Pedig ez egy teljesen átlagos család volt. Ilyenje van neki is.
… Ilyenje van neki is?
És ahogy a szülők kihátráltak az üzletből, Leonárd mintha tisztábban látta volna alattuk a padlót, mögöttük a falakat és fölöttük a mennyezetet…
A fiú úgy döntött, követi a két felnőttet. Hogy mi történt Elizával, tudta jól, de kíváncsi volt rá, mi történt a szüleivel. Azonban ahogy emeletről emeletre bandukoltak, rájött, hogy semmi különös nem fog történni. Egyszerű dolgokat vásároltak, édességeket, játékokat, díszeket, mindent, ami a polgári karácsonyhoz szükséges. De hiszen ezek olyan egyszerű, puritán dolgok voltak ahhoz képest, amit az előbb látott. Miért nem mennek vissza a lányukhoz, miért nem töltik együtt a napot? Akart valamit mondani nekik, meg akarta szólítani őket. Ekkor eszébe jutott, hogy a nőnek tudja a nevét: Zoé. Ő az, aki rövidesen belebetegszik a bánatba, az a Zoé, aki az édesapját fogja hibáztatni a lánya haláláért. Ez a kedves, mosolygós, tisztaságot sugárzó nő nemsokára irracionális, gyásztól megtébolyult perszónává válik. Leonárd nem akarta, hogy ez megtörténjen… meg akarta akadályozni… tenni akart valamit ellene. Hány életet tehetett tönkre egyetlen egy kislány halála?
A fiú sarkon fordult, és hirtelen megszédült. Mostmár egészen biztos volt benne, hogy egyre jobban kitisztul a látása, habár helyenként még mindig csak foltokat, elmosódott alakzatokat látott. Újra a földszinten volt, hát felfelé vette az irányt a második emeleti könyvesbolt felé. Az első emeleten azonban olyat, látott, amitől majdnem dobott egy hátast.
Önmagát.
Először arra gondolt, hogy nem is változott olyan sokat tíz év alatt. Igaz, még nem festette be a haját, de már akkoriban is csak kéket hordott, és már akkor is magasabb volt a korosztályánál. Az ötéves önmaga mellett ott sétált az ötéves Eliza. A kis Leó kifejezéstelen arccal beszélt a lányhoz, Eliza pedig megrettenten hallgatta őt. A pláza zsivalyán keresztül nem tudta kivenni, mit mond, mégis tudta, miről beszél; olyan volt ez, mint amikor az ember ránéz egy régi fényképre, és el tudja mondani, mit csinált ott és akkor, még ha nem is emlékszik minden egyes részletre. Leonárd tudta, hogy a saját szüleiről mesélt a lánynak, és találgatott, hogy milyenek lehetnek Eliza szülei. Arra is emlékezett, hogy milyen stílusban beszélt a lánnyal. Miért tette? Hogy lehetett ekkora szemét? Legszívesebben felpofozta volna önmagát. Ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy voltaképpen megteheti, ha nagyon akarja. Inkább nem tette.
És végül elérkeztek az élelmiszerbolt ezüstszínű dzsungelébe, a húspultokhoz, ahol azok a gyászos események történtek. Leó és Eliza szétváltak. Itt a kisfiú szerepe lezárult. Eliza mindjárt elindul a hűtőkamra felé, és véget ér az egész. A Köd talán elereszti őt, Leonárdot, talán visszaküldi őt a megfagyott plázába. Viszont semmi kedve nem volt végignézni, ahogy Eliza meghal, el akart fordulni, el akart vonulni a pláza másik végébe, hogy kivárja a sorsát, ekkor azonban valami teljesen más történt: a kis Eliza sarkon fordult és kisétált az üzletből.
Leonárdnak leesett az álla. Erre aztán nem számított. Aztán eszébe jutott, hogy korábban megsejtette, hogy Eliza elhallgatott előle valamit a történetében. Most végre megtudja, mi volt az.
Csakhogy mire a fiú mindezt végiggondolta, már szem elől tévesztette a lányt. Leonárd pánikszerűen belevetette magát a tömegbe, színte úszott az emberek között, hogy aztán kiérjen a boltból, és a folyosó másik végén megpillantsa Elizát… a nagyapjával.
A fiú odarohant hozzájuk. Az öregember szorosan fogta az unokája kezét, habár az utóbbi szemmel láthatóan megpróbálta kiverekedni magát a nagyapja szorításából. Leonárd félt közelebb menni. Félt, hogy mit fog hallani. De hallania kellett. Végre valahára tudni akarta.
- Engedj el! Hagyjál békén!
Eliza hisztizett. Zsolt bá szeretetteljes gyöngédséggel, de határozottan fogta a lány kezét.
- Gyerünk szépen vissza a könyvesboltba. Halálra aggódtam magam miattad, kishölgy! Soha többet ne tűnj így el!
- Engedj el! Engedj… már… el!
- Mit szólna szegény anyukád, ha azt mondanám neki, hogy elvesztettelek?
- Nem érdekel! Utálom őket! Utálom!
Leonárd úgy érezte, mintha hasba dobták volna egy méretes sziklával.
Eliza nagyapja megállt, leguggolt a lány elé, és mindkét karját fogva a szemébe nézett.
- Ezt most nem gondolod komolyan. Tudom, hogy nem gondolod komolyan.
- De! Utálom őket! Soha nem is fogom már szeretni őket!
- Kérlek, kicsim…
- Hagyjál!
Az öregember lazított egy kicsit a fogásán, és ezt Eliza azonnal kihasználta. Olyan gyorsan fordult sarkon és vetődött be a tömegbe, mintha puskából lőtték volna ki. Leonárd már alig állt a lábán, mégis rohanva követte őt.
- Eliza! ELIZA! – hallotta még Zsolt bá kiáltásait, majd végül az ő hangját is elnyomta a bevásárlók zsivaja.
Nem volt könnyű követni a lányt: amíg Eliza könnyen átfért az emberek lábai között, addig neki ténylegesen át kellett verekednie magát a tömegen. Ám nem kellett sokáig szaladnia; a lány az élelmiszerboltba szaladt be, végig a polcok között, el a húspult mellett… Senki nem volt a környéken, senki nem láthatta, ahogy a lány becsukja maga mögött az ajtót.
Leonárd megfordult, és szédelegve kitántorgott az üzletből. Kóválygott a feje, hányingere volt. Öngyilkosság? Dehogy… a kislány csak el akart rejtőzni. Ha minden jól alakult volna, estére megnyugszik, és együtt ünnepelhette volna a karácsonyt a családjával, boldogan, szeretetben…
De Leonárd tudta, hogy nem így történt, és tudta, hogy mi lesz a lány sorsa, tudta, hogy mi fog történni a családdal, és hirtelen annyi, de annyi mindent megtudott, hogy zsongott tőle a feje, hogy ordítani akart, hogy törni akart, hogy zúzni akart, hogy fájdalmat akart okozni magának, hogy meg akarta ölni magát. A szeméből folytak a könnyek, már hosszú percek óta, de ez csak most tudatosult benne. Valami szúrta a szemét, látta, ahogy elfolyik előtte minden, habár érezte a lába alatt a padlót, hallotta az embereket, de úgy érezte magát, mint aki teljesen kiszakadt a környezetéből.
Rájött mindenre. Felfogta, amit egész idáig mondogattak neki, de ő túlságosan is öntelt volt, hogy magára vegye mindazt, amivel vádolták. Hogy volt képes szétszakítani ezt a boldog családot? Hogy lehetett olyan kegyetlen ahhoz a szegény lányhoz? Mivel érdemelte ki, hogy ilyeneket mondjon neki, hogy elültesse a kételyt a kislány szívében? Ő tehetett róla, hogy a szerény, szeretnivaló lány cinikus, öntelt szörnyeteggé vált, pont olyanná, mint ő maga. Akivel aznap délben még a valóságban találkozott, akivel együtt menekültek a Köd elől, aki elmesélte neki az ötéves Eliza történetét, az igenis Eliza volt, csakhogy az az Eliza, akit ő, Leonárd teremtett meg a saját képmására.
Látta maga előtt a lányt, aki boldogan fogja az édesanyja kezét. Látta a lelki szemei előtt a lányt, aki csendben várja a halált a dermesztő hidegben.
Leonárd volt a hibás. Ő tehetett mindenről. Igen.
Ő ölte meg Elizát.
És a fájdalom elmúlt, és a könnyei felszáradtak, és nem szédült többé, elmúlt a hányingere, és megint kapott rendesen levegőt. Furcsa, de mintha tonnás súlyt emeltek volna ki a gyomrából. Leonárd kinyitotta a szemét, de azonnal be is csukta; majdnem megvakult a színkavalkádtól, mely elemi erővel robbant be a retinájába.
- Jól vagy? Valami bajod van?
A fiú lassan kinyitotta a szemét. Egy nő nézett rá aggódó tekintettel, egy nő vastag kabátban és bevásárlótáskákkal a kezében – egy vásárló. Leonárd rájött, hogy kétrét görnyedve a falnak támaszkodik, hát megpróbált felegyenesedni.
- Valaki segítsen! Ez a fiú rosszul van!
- Nem, nem, semmi bajom… - mondta Leonárd remegő hangon. – Tényleg, köszönöm. Jól vagyok – mondta, ahogy mások is aggódó pillantásokat vetettek rá.
Leonárd nagyon lassan megfordult, és immár tágra nyílt szemekkel fogadta be a környezetét. Visszajöttek a színek, visszajöttek az élek, de még mindig a plázában volt, és – ahogy jobban szemügyre vette a folyosót – még mindig karácsony volt. Azonban az emberek már nem mentek el mellette úgy, mintha észre se vennék, sőt, nagyon is felfigyeltek rá, ahogy szédelegve megindult vissza az élelmiszerbolt felé.
Beletelt egy percbe, mire felkattant a villany a fejében. Karácsony van. A plázában van. Eliza az előbb ment be a jégszekrénybe. Kapott egy esélyt, hogy megmentse a lányt.
Futásnak eredt, meg sem állt a húspultokig, ott azonban megtorpant. Eliza az előbb viharzott be a hűtő ajtaján, tehát még mindig mérges; ha most hozná ki, azzal nem javítana a helyzeten. Várnia kell egy kicsit. De meddig…?
- Komolyan mondom, hihetetlen, amit elvárnak tőlünk, nem igaz?
„Komolyan mondom”. És ez a hang. Leonárd tekintete a pult másik végére vándorolt, a bolt sarka felé, ahol Áron állt, ezúttal józanul, teljes hentesi munkaöltözetben. Leonárd eltöprengett, hogy is nem jött rá erre hamarabb. Hiszen olyan pofonegyszerű volt… megtalálta Áron szerepét is a történetben. Leonárd elmélete be is igazolódott, amikor a férfi a hűtőhöz sétált, elővett a köténye zsebéből egy kulcscsomót és bezárta az ajtót.
- Nyakunkon az ünnep, én is a családdal akarok lenni, erre bent tartanak minket túlórázni.
- Ja, tiszta barmok – kiáltott vissza egy másik egyenruhás férfi. – Legalább megfizetnék!
Szóval Áron zárta be Elizát. Itt a válasz, amelyet annyira keresett. De most már más volt a helyzet. Tudta, hogy nem Áron volt a gyilkos. Ő csak rossz helyen volt, rossz időben.
Leonárd futásnak eredt a távolodó férfi felé, majd teljes erőből nekiment. Áron elvesztette az egyensúlyát, és mind a ketten a padlón kötöttek ki.
- Eszednél vagy, kölyök?! – hordta le a férfi, ahogy feltápázkodott a földről. – Mi a francért rohangálsz itt össze-vissza?
- Bocsánat – szabadkozott Leonárd. – Megcsúsztam, és nem tudtam megállni.
Áron szemmel láthatóan kötözködni akart még, de végül csak mordult egyet, és elindult a személyzeti öltözők felé. Leonárd megvárta, amíg a férfi eltűnik a polcok mögött, majd sarkon fordult, és immár a kulcscsomóval a kezében elindult vissza a jégszekrényhez.
Épp csak annyi időt várt, amíg a lány megijed egy kicsit. Tudta, hogy kegyetlenség, amit művel, de meg kellett tennie, hogy rendbe hozza, amit elrontott. Tíz perc múlva elfordította a kulcsot a zárban, és kinyitotta az ajtót, hogy aztán szembetalálja magát a zokogó Elizával.
- Gyere ki! Teljesen át vagy fagyva… - mondta Leonárd, és a lány keze felé nyúlt. Eliza megszeppenve bár, de megfogta a fiú kezét, és szipogva hagyta, hogy kivezesse őt a boltból, át a könyvesboltba. Senkit sem találtak ott, de ezen Leonárd nem is lepődött meg igazán. Együtt elindultak lefelé a földszinthez.
Útközben Eliza egy szót sem szólt, egészen addig, amíg egyszer csak felpillantott Leonárdra, és megkérdezte:
- Te hogy nőttél meg ilyen gyorsan?
Leonárd megtorpant. Pár másodpercig némán meredt a lány ártatlan arcába, majd elmosolyodott.
- Megvannak a módszereim.
A földszinten, az információs irodánál ott álltak Eliza szülei és a nagyapja… és Eliza elengedte Leonárd kezét, és odarohant hozzájuk, és szorosan átölelte őket, ők pedig visszaölelték őt. A nagyapja szemében boldog könnyek csillogtak…
Leonárd némán nézte ezt a látványt. Csodálatos érzés volt. Milyen boldogok… és az én családom is pontosan ilyen.
Elindult a kijárat felé, el a szökőkutak között, majd megállt a karácsonyfánál. Felnézett a tetejére, ahova az aranyszínű csillag mellé két angyalt tűztek. Leonárd nagyot lélegzett. Hirtelen nagyon könnyűnek érezte magát. Aztán megfordult, és ahogy fordult, úgy változott meg minden körülötte: a fa eltűnt, a karácsonyi díszek elpárologtak, a felhők szétoszlottak, a hó elolvadt, a melegség visszatért. Mire szembe került az ajtóval, már ismét nyár volt.
Lassan elindult a kijárat felé. A fotocellás ajtók automatikusan kinyíltak a közeledtére, ő pedig kilépett a napsütötte júliusi ég alá.
Egy kósza szellő kifújta a szeméből a kék hajtincseket.