2012. január 18., szerda

Egy antik Nietzsche emlékére

Fenséges Olümposz legmagasabb csúcsán királyokként és királynőkként trónolnak a hatalmas görög istenek és istennők. Kegyükre mozgatják a halandókat a földi lét zöldellő sakktábláján, és kényükre élvezkednek a halhatatlanság kristálytiszta sugaraiban fürdőzve.

Az Akropolisz valami csodálatos hely. A Káosz óta nem létezett a világegyetemben ennél csodálatosabb harmónia. Az istenek boldogok voltak, elhalmozták magukat az örök élet minden gyönyörével, és bár létük nem volt viszálytól mentes, sikerült fenntartaniuk a tökéletes egyensúlyt. Felosztották az antik világ szépségeit és visszásságait egymás között, és ki-ki uralkodott a halhatatlan és halandó lét valamely aspektusán.

Azonban az ókor tovaszállt, és a földi élet változásnak indult. Elegendő volt pár millenia, és a halandók már nem ugyanazokban a csodákban hittek, mint oly rég, amikor az isteneknek még nagyobb hatalmuk volt. És a halhatatlanok rájöttek, hogy többé nincs hatalmuk uralkodni hasonmásaik fölött.

Mígnem aztán Zeusz, a villámló szakállú isten, minden halhatatlan ura úgy döntött, új gyarmatokat hódít meg az új eszmények pusztáján. És a többi hatalmas isten és istennő, és a megannyi természetfeletti lény beleegyezvén, megszülte az új, ifjú istenségek fénylő hadát.

1 megjegyzés:

  1. Rendben van, a helyzet:

    VAN már kész fejezet, de egy kicsit még hagyom ülepedni a dolgot. Mivel ez nem egy összefüggő történet lesz, szándékosan várni fogok egy-két hetet két rész között, hogy minél tovább élvezhessétek őket... már amennyire élvezhetőek lesznek. Ezt nektek kell majd eldöntenetek :)

    Nagyon szépen kérlek titeket, hogy majd véleményezzetek! A Körhinta még mindig a visszajelzésekről szól, sokat segítetek bárminemű negatív vagy pozitív kritikával. A munkámat segítitek elő vele.

    Köszönöm, és jó olvasást :)

    VálaszTörlés