Második fejezet - A holdkóros és a hercegnő

- Semmi. Senkit nem találtunk. A bevásárlóközpontban annyi ember sincs, mint egy Bon Barty Blues koncerten.
A rendőr ezzel zárta le mondanivalóját. Leonárd valamiért mégsem tudott fellélegezni a gondolattól.
Hajnali öt óra volt. A fiú a nappaliban ült a kanapén, kobaltkék fürdőköpenybe csavarva, egy bögre forró mézes tea társaságában. Már bevett egy fejfájás- és egy lázcsillapítót, és túl volt egy hűtőfürdőn, de még mindig hőemelkedése volt, és az se javított a helyzeten, hogy három órája egy szemhunyásnyit sem aludt. Szemei kivörösödtek, alattuk sötét foltok éktelenkedtek, akárcsak szüleinek, akik most mögötte álltak, és dühösen néztek le rá. Leonárd mindezzel mit sem törődött – minden figyelmét az előtte ülő kék ruhás férfira irányította.
A rejtélyes hívás után azonnal felhívta a rendőrséget; bejelentette, hogy a Boldog Plázában zárás után ott maradt egy gyerek, aki amellett, hogy rettenetesen fél, valószínűleg hamarosan halálra is fagy. Amikor az ügyeletes rendőr megkérdezte, hogy honnan tud az esetről, a fiú beszámolt neki a beszélgetéséről a kislánnyal. A férfi nem egészen értette a történetet: miért nem telefonált a gyerek sokkal hamarabb? És miért pont Leonárdot hívta fel? És mitől szakadt meg olyan hirtelen a vonal? A fiú azonban az égre is megesküdött, hogy igazat beszél, és, miközben próbálta elnyomni a hangjában érezhető lázas zihálást, könyörögve kérte a rendőröket, hogy mentsék meg a lányt.
Leonárd ezek után a szüleit ébresztette föl, akik – a fiú legnagyobb megrökönyödésére – azon voltak kiakadva, hogy nem szólt nekik, mielőtt értesítette volna a hatóságokat. Utána viszont nem kérdeztek többet, amiért Leonárd végtelenül hálás volt. Az anyja beküldte őt a fürdőszobába, és amíg ő zuhanyzott, a szülei készítettek egy kis korai reggelit. Pár falatnyi evés után ragaszkodtak hozzá, hogy Leonárd visszafeküdjön aludni, de ő úgy érezte, nem jönne álom a szemére. Így inkább leült a nappaliba, még ha ezzel el is kellett viselnie szülei mogorva hallgatását és perzselő tekintetét.
Negyed ötkor érkezett a hívás, miszerint az illetékesek tetőtől talpig átkutatták a Boldog Plázát, de egy árva lelket sem találtak ott. Fél óra múlva becsengetett a házukhoz két rendőr: egy termetes, körszakállas férfi, akinek kék ingjén minden gomb pattanásig feszült a belső nyomástól, és egy alacsony, vörös hajú nő, akinél ellenszenvesebb tekintetű embert Leonárd még életében nem látott. A férfi leült a fiúval szemben egy fotelba, és előadta neki a mondókáját. Minden egyes mondatával azt éreztette, hogy Leonárd mekkora ostobaságot csinált, és az sem javított a helyzeten, hogy (bár valószínűleg nem szándékosan) a Bon Barty Blues együttest hozta fel negatív példának, ami a fiú kedvenc zenekara volt.
- Tudnod kell, hogy a rendőrséget ok nélkül felhívni büntetendő dolog – mondta a rendőrnő hihetetlenül lekezelő hangon. – Te még kiskorú vagy, de a szüleid nagy bajba kerülhetnek miatta. Ezúttal beérjük a szóbeli figyelmeztetéssel, mert szemmel láthatóan beteg vagy.
- Biztos csak álmodta az egészet. Lázasan megesik, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a valóságot az álomtól – erősítette meg Leonárd apja.
- De hát ez nem lehetett álom – mondta elkeseredetten Leonárd. – A telefon csörgésére ébredtem fel. Emlékszem, ahogy felvettem. Beszéltem a lányhoz, és ő válaszolt.
Anyja szúrós pillantást küldött felé, a fiút azonban nem érdekelte. Valahol az a kisgyerek még mindig bajban van; a rendőrök egyszerűen nem vették komolyan a hívását, és nem fésülték át elég alaposan a bevásárlóközpontot.
- Lehetséges, hogy a lány időközben elment a Boldog Plázából. Talán még most is ott kóborol valahol a környéken…
- Kizárt – rázta a fejét a szakállas rendőr. – Amikor odaértünk, az épület zárva volt. Belülről nem jöhetett ki, kivéve, ha kitörte az ablakot, vagy ellopott egy kulcsot az irodákból. De a jelek szerint egyiket sem tette.
A férfi felállt a fotelből.
- Remélem, a jövőben nem fogunk hasonló hívásokat kapni maguktól – mondta Leonárd szüleinek. – És ha tehetek egy javaslatot, vegyék el a fiú telefonját lefekvéskor. Sok pénzükbe kerülhet még, ha ez az eset újra megtörténik.
Azzal a rendőrök elköszöntek, és kiléptek a bejárati ajtón. Leonárd a nappali ablakához sétált; odakint már javában virradt. Végignézte, ahogy a kék-fehér rendőrautó elhajt a házuk elől.

* * *

Leonárd felállt az üléséről, és megnyomta a leszállásjelző gombot. Ki nem állhatott buszon utazni. Túl sok olyan ember vette ilyenkor körül, akiket egyrészt nem ismert, másrészt nem is akart megismerni. Ráadásul idegesítően sokan bámulták meg kékre festett haja miatt. Örült, hogy csak négy megállónyi időt kellett itt elszenvednie.
Két nap telt el a telefonhívásos éjszaka óta, de Leonárdnak azóta is csak ez járt a fejében. A szülei igyekeztek minél hamarabb elfelejteni az incidenst, és a fiú jobbnak találta nem felemlegetni nekik a témát. A barátaiknak sem beszéltek az esetről, így irritáló kérdésekre sem kellett válaszolniuk. Leonárd azonban nem tudta túl tenni magát a dolgon.
Jobban belegondolva a kislány hívása csak a hab volt a tortán. Az azt megelőző nap három alkalommal is telefonáltak neki, méghozzá olyan emberek, akikkel soha életében nem találkozott. Ráadásul egyik hívásnak sem volt semmi értelme. Leonárd eltöprengett, mi lett volna, ha a részeg férfihoz is kihívja a rendőrséget. Talán őt sem találták volna meg?
A fiú azonban úgy döntött, hogy a végére jár a dolognak. Akármit állítanak a rendőrök vagy a szülei, ő biztosan nem csak álmodta a lány hívását. Ergo aznap este a Boldog Plázában kellett tartózkodnia, és kellett lennie valakinek – egy vásárló vagy akár egy eladó –, aki észreveszi őt. Ugyanez volt a helyzet a részeg emberrel is, aki záráskor a parkolóban tartózkodott. És, ha minden kötél szakad, még mindig ott van a könyvesbolti eladó. Ha más nem, legalább tőle megkérdezi, hogy ő hívta-e föl őt azon a bizonyos napon.
A busz beállt a megállóba, és Leonárd két idős bácsi és egy középkorú nő társaságában kilépett a júliusi déli verőfénybe. A buszon nem voltak nyitható ablakok, a fiúról csorgott a verejték; alig várta, hogy a bevásárlóközpont kőszagú, légkondicionált levegőjét szívhassa magába.
A Boldog Pláza négyemeletes, sárga téglamintás, lapostetős épület volt. Homlokzatának egyik fele üvegfal volt, így a járókelők már a buszmegállóból beláthattak néhány bolt nyüzsgő életébe: az első emeleten egy Diax cipőbolt, a másodikon élelmiszerüzlet, a harmadikon kávézó és McDonald’s. A negyedik emelet ablakain át csupasz szürke betonfalakat lehetett látni – kiadó üzlethelyiségeket. Az üvegfal mellett, a fotocellás bejárat fölött rikító piros felirat hirdette a Boldog Pláza nevét, fölötte mosolygós vörös nap, a cég emblémája kapott helyet. Leonárdnak hihetetlenül ellenszenves volt a hely, de talán csak azért, mert az épület minden volt, csak nem kék. Régebben sem nagyon járt ide.
Leonárd átvágott a pláza előtti kocsik tömkelegén. A parkoló és az épület között egysávos út húzódott, ahol megállt, amíg egy autó elhajtott előtte. Közben felpillantott a bevásárlóközpont üvegfalára – és akkor pillantotta meg.
A negyedik emeleti üres boltból egy kislány nézett le rá. Ötévesforma lehetett, sárga pulóvert és szoknyát viselt, a hajában nagy sárga masnival. Arcát szorosan az üveghez nyomta, és egyenesen Leonárdra szegezte tekintetét. A fiú szinte elfelejtett levegőt venni. Kirázta a haját a szeméből, és kettőt pislogott – mire a lány eltűnt. Mielőtt azonban hosszasan eltűnődhetett volna azon, amit látott, valaki megszólította őt.
- Szia, Leonárd.
Leonárd ijedtében olyan gyorsan fordította fejét a hang irányába, hogy a nyaka is belereccsent. A pláza bejáratánál egy vele egykorú lány állt. Ismerte őt: az osztálytársa volt, Elizának hívták.
Első benyomásra a lány azt az érzést keltette az emberben, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő. Hihetetlenül karcsú alkata és kerek, pirospozsgás arca volt. Szőke, hullámos haja csaknem a derekáig ért. Ha felkérték volna rá, minden smink és átalakítás nélkül el tudta volna játszani bármilyen filmben a hercegnő szerepét. Volt azonban valami a lánnyal kapcsolatban, amit Leonárd sosem tudott hova tenni: a hidegség, ami az egész lényéből áradt. A fiú életében nem látta még őt vidámnak, a lány szürke szemei minden csillogás és érzelem nélkül fogadták magukba a világot. Ezen a napon a rekkenő hőség ellenére hosszú, lila kabátot viselt, mintha ezzel is csak a melegséget próbálta volna kint tartani. Eliza úgy nézett ki, mint egy mese főszereplője – aki már régen nem hitt a mesékben.
Leonárdot meglepte, hogy a lány megszólította, de az mégjobban, hogy az utcán találkozott vele. Bizonyos tekintetben hasonlítottak egymásra Elizával: egyikük sem volt társasági típus, mindig kerülték a felesleges kontaktust másokkal. Most mégis mindketten itt voltak, egyidőben, egy zsúfolt pláza bejáratánál. A sors fintora, gondolta a fiú.
- Tudod, ilyenkor illik visszaköszönni – méltatlankodott Eliza, miután a fiú másodpercekig csak maga elé bámult.
- Bocsánat – szabadkozott Leonárd. – Csak… elgondolkodtam valamin.
- Azt látom. Az emeleteket nézted. Valaki ismerőst láttál?
Leonárdnak átfutott a fején, hogy elmondja a lánynak, amit az előbb látott, de végül elvetette az ötletet. Egy hét leforgása alatt négy embernek is sikerült bebizonyítania, hogy komplett idióta. Semmi szüksége nem volt egy ötödikre.
- Azt hittem, igen. De biztos csak összekevertem valakivel.
- Jellemző. Ez a rengeteg vásárló… az ember könnyen összetéveszti az egyiket a másikkal. Ugyanolyan mind.
Leonárd megrázta kék haját; mintha azt próbálná bizonygatni a lánynak, hogy ő bizony kitűnik a tömegből. Eliza felvonta a fél szemöldökét.
- És te miért álldogálsz itt? – kérdezte a fiú.
- A szüleimre várok – válaszolt a lány, és türelmetlenül a pláza bejárata felé sandított. – Az élelmiszerboltban vannak. Biztos leragadtak a pénztárnál. Anyám imád reklamálni.
Leonárd megvonta a vállát, és elindult a bejárat felé. Már nyíltak a fotocellás ajtók, amikor hirtelen eszébe jutott valami, és visszafordult.
- Eliza… ha kisgyerekként eltévednél a Boldog Plázában, és nem találnád a szüleidet, mit tennél?
Eliza néhány kósza másodpercig meglepett arcot vágott. Aztán összébb húzta magán a kabátot, és elfordult az ajtótól.
- Egy sötét sarokba bújnék. Ahol biztosan nem találnak rám, hiába keresnének.
Leonárd feldolgozta magában a lány válaszát. Nem igazán lepte meg őt Eliza pesszimista hozzáállása. Mindig is ilyen volt. Egy próbát azért megért, gondolta.
Leonárd megrázta a fejét, majd belépett a pláza hűvös előcsarnokába.