Nyolcadik fejezet - A bűnbak

Az öregember hirtelen mintha összezsugorodott volna. Eltűnt belőle az a csillogó szemű, mosolygós bácsi, akit Leonárd megismert. Arcán elmélyültek a ráncok, ujjai elfehéredtek.
- Zoé a lányom volt, - kezdte rekedt hangon. Látszott, hogy minden egyes kimondott szó ezer pokol tüzével kínozza. – A legnagyobb kincs az életemben. Mindennél jobban szerettem őt. Arról nem is beszélve, hogy páratlanul okos és tehetséges lány volt. Még előtte állt az egész élet… - a férfi hangja elcsuklott. – De aztán eltűnt a kisunokám. Hosszú-hosszú ideig kerestettük őt. Sosem találtuk meg. Akkor azt gondoltuk, baleset érhette. Vagy talán elrabolták.
Sóhajtás.
- Végül be kellett látnunk, hogy megtörtént a legrosszabb, és hogy Elizát soha nem kaphatjuk vissza. A családunk romokban hevert. Zoé… ő nem volt hajlandó elfogadni a tényt. A fájdalom felemésztette őt. Engem okolt a történtekért, hiszen nekem kellett volna vigyáznom Elizára, amikor eltűnt. Tudtam, mit érezhet egy szülő a lánya iránt, hát nem hibáztattam Zoét. Bűnbakra volt szüksége, és én magamra vállaltam a feladatot.
- De ez sajnos akkor már kevés volt. A lányom megbetegedett, és kórházba került. A vejem nem volt valami nagy segítség, mivel ő már réges-rég az italba menekült. Ott akartam lenni a lányommal, de az orvosok szerint cask rontott volna az állapotán, ha minden nap meglátogatom. Persze, hiszen a szemében még mindig én voltam a bűnös. Így akkor sem lehettem ott, amikor végleg itt hagyott minket.
A bácsi a kezébe temette az arcát. Áron tátott szájjal hallgatta a történetet. Leonárd nem tudta, mit mondjon, a szavak egyszerűen cserben hagyták őt. Már megbánta, hogy feltette a kérdést. Azt hitte, fontos információhoz juthat, hogy megtudhat valami lényegeset a történtekkel kapcsolatban, de csak fájdalmat okozott a férfinak. Zsolt bá egyetlen apró hibájáért egész életében szenvednie kellett. Ez nem igazság.
Úgy tűnt, a férfi megpróbálja összeszedni magát. Elővett egy zsebkendőt, és megtörölte vele az arcát.
- Olyan fiatalok vagytok még. El se tudjátok képzelni, mekkora sebet ejthet a szívünkön egy ilyen közeli szerettünk elvesztése. Egyetlen szülőnek sem lenne szabad átélnie a gyermeke halálát. Egy életre megnyomorítja az embert.
Aztán csak ültek csöndben, és hallgattak sokáig.
Leonárdnak eszébe jutottak a saját szülei. Vajon ők is beleőrülnének, ha elveszítenék őt? Sírnának a halálos ágya fölött, látogatnák-e nap mint nap a végső nyughelyét? Vinnének virágot a sírjára, és emlékeznének rá sajgó szívvel? A lelke mélyén Leonárd biztos volt benne, hogy így lenne – és mégse tudta elképzelni mindezt a szüleiről. Sosem mutatták ki az érzéseiket a fiuk felé úgy, ahogyan annak – az ő elképzelései szerint - lennie kellett volna.
Szeretik őt.
De szeretik őt?
Kiben van végső soron a hiba?
Végül Áron törtre meg a csendet:
- Hát ez eléggé durva – mondta tágra nyílt szemekkel. A másik kettő ránézett, ő pedig az öklével megdörzsölte a szemét. – De mit kéne csinálnunk? Nekem is haltak már meg rokonaim, de egyik sem tért vissza kísérteni.
- És nem zártak be téged egy gigantikus jégszekrénybe – tette hozzá Leonárd.
- Komolyan mondom, ilyet még nem pipáltam.
- Azt mondtad – szólt közbe Eliza nagyapja, az előzményekhez képest meglepően erős hangon -, hogy megpróbáltad tisztázni a dolgot az unokámmal, de nem sikerült megoldanotok a problémát.
- Persze, hogy nem, hiszen nem én öltem meg őt! – tiltakozott Leonárd. – Valaki bezárta őt a hűtőkamrába. Elizának ezt az embert kéne megkeresnie.
- Szóval – kezdett hozzá az öregember. – Ha Eliza találkozna a gyilkosával és elrendezné vele a dolgait, akkor kiszabadulnánk innen, és a pláza is felolvadna?
Leonárd hallgatott egy sort.
- Nem tudom. Eliza sem biztos benne. De nincs jobb ötletünk.
Zsolt bá nagyon lassan feltápászkodott. Idősebbnek és gondterheltebbnek tűnt, mint amilyennek Leonárd valaha is látta.
- Akkor megkeresem őt és beszélek vele.
- Várjon… hogy? Miért?
- Hiszen az előbb mondtam neked… az én hibámból halt meg. Csakis én vagyok a felelős azért, ami a Boldog plázában történt, mind tíz éve, mind a mai napon. Ha az unokám eljött bosszút állni, én elébe állok.
- De hát maga is tudja, hogy ez nem igaz! – Leonárd kezdett igazán megijedni. – Csak a lánya miatt vállalta fel a bűnbak szerepét. Nem maga a gyilkos!
A fiú is felpattant a földről. Zsolt bá lassan rá emelte a tekintetét, majd megveregette Leonárd vállát.
- Fiam, én már tíz hosszú éve élek együtt a tudattal, hogy az unokám és a tulajdon leányom halálát okoztam. Öreg vagyok már. Megettem a kenyerem javát. Ha Eliza úgy dönt, hogy kitölti rajtam a dühét, nem fogok védekezni. Minden joga meglesz hozzá, bármit is tesz.
A férfi megkerülte a polcokat, és elindult a folyosó felé.
- Várjon! Mi is megyünk.
Mind az öregember, mind Leonárd meglepődve néztek Áronra, aki idő közben szintén talpra állt.
- Hát, tudja… - Áron zavarában a tarkóját vakargatta. – Szóval izé… megértem, hogy mennyire fáj ez magának. Tudja, nekem is van egy lányom. Nem sokat találkozom vele, de… öh…
Leonárd mentette meg a kellemetlen pillanatot:
- Elkísérjük magát az unokájához. Segíteni szeretnénk.
Zsolt bá hosszú másodpercekig bámult a kényszeres társaságára, a két idegen emberre, akikhez soha semmi köze nem volt, és akiknek az imént vallotta be legmélyebb érzéseit. A szája szomorkás mosolyra húzódott.
- Ám legyen.
Együtt indultak el a folyosón, fülelve bármilyen nesz után, legyen az Eliza vagy akár a Köd hangja. Körbejárták az első három emeletet és a földszintet is, de a tágra nyílt szemű vásárlókon kívül más élőlénnyel nem találkoztak. Benéztek minden üzlethelyiségbe, belestek minden lehetséges búvóhelyre, még a mosdókat is átkutatták.
Ahogy Leonárd a megfagyott emberek között cikázott (olykor-olykor akaratlanul is feldöntve néhányukat), egyszerre nagyon sok dolgon töprengett. Az első ilyen volt, hogy Eliza rejtőzködik, és ezt a tényt nem tudta hova tenni. A logikus az lett volna, ha a lány is keresi őket, de ebben az esetben már rég egymásra kellett volna találniuk. De persze – Leonárd beleborzongott a gondolatba - az is előfordulhat, hogy időközben a Köd áldozatává vált. A fiú megpróbálta kizárni a fejéből ezt a lehetőséget. Nem csak hogy sajnálta volna Elizát; nélküle nem találják meg a kiutát a plázából.
Azt is furcsállta, hogy ennyi keresés után egyszer sem hallották meg a Köd búgását. Túlságosan nagy volt a csönd. Ez nem volt jellemző rá, hiszen az elmúlt órákban több ízben is üldözőbe vette őket. Azonban ahogy Leonárd visszagondolt egy korábbi beszélgetésére Elizával, eszébe jutott, hogy a Köd nem hall, tehát elméletileg nem is volna szabad üldöznie őket. Ezek szerint ez a lény, bármi is legyen valójában, kifejezetten Elizára vadászik. És ha ez így van, és eddig nem sikerült rájuk találniuk, az azt jelenti, hogy a Köd és Eliza is…
- A negyedik emeleten vannak – mondta ki hangosan.
Áron, aki éppen az információs bódéba lesett be, most szembefordult Leonárddal, és ugyanezzel a mozdulattal fellökött három vásárlót.
- Ne hülyéskedj már, minek ment volna oda fel?
- A kisgyerek-hasonmása is oda csalt engem, mielőtt a Köd megfagyasztotta az időt. És egyébként sincs jobb ötletünk, nem igaz?
- És ezt csak most mondod? Ott kellett volna kezdenünk a keresést!
- Hé, én csak Zsolt bát követ…
De amikor megpróbálta megkeresni a tekintetével, Eliza nagyapja már a mozgólépcsőn bandukolt fölfelé. Leonárd és Áron jelentőségteljes pillantást váltottak, majd szótlanul követték az öregembert.
Húsz percig tartott, mire feljutottak a harmadikra. A bácsi a szokásoshoz képest is lassúnak és törékenynek tűnt. És Leonárd egész idő alatt azon a bizonyos harmadik furcsa dolgon gondolkodott, amely már akkor is eszébe jutott, amikor a Boldog pláza először megfagyott…
De aztán eljutottak a negyedik, üres emeletre vezető lépcsőhöz, és a fiú gondolatait félbeszakította az ismerős, földöntúli búgás.
Nem tudott tovább menni. A szó szoros értelmében a földbe gyökerezett a lába. Az is nagy erőfeszítésébe telt, hogy a fejét az útitársai felé fordítsa: az arckifejezéséből ítélve Áron ugyanazt az iszonyatot élte át, mint ő. Ő sem mozdult. Aztán Leonárd Eliza nagyapjára nézett, és valami sokkal, de sokkal rémesebbet látott rajta.
A férfi sírt. Arcának barázdáira hosszú csíkokat festettek a könnyei.
- Menjünk tovább – mondta olyan halkan, hogy Leonárd szinte csak a szájáról olvasta le a szavakat. És a hangja erőt adott Leonárdnak, csakúgy, mint amikor Eliza zökkentette ki őt a kábulatából.
Felmentek a lépcsőn, majd elindultak a körfolyosó mentén. Elhaladtak az üvegfal mellett, de Leonárd nem mert kinézni rajta; félt, hogy ha meglátja a napsütést, a fákat, a boldogságot, akkor nem lesz ereje továbbmenni. Követték a Köd alvilági búgását, túl a csupasz falú szobán, ahol aznap Leonárd elvesztette az eszméletét, míg végül elértek a folyosó közepéig.
A leendő Boldog mozinak árkádosított előteret építettek. Mögötte foglalt helyet a három jegypénztár és a büfé, hosszú pulttal. Mint minden ezen az emeleten, ez is csupasz volt, szürke és cementszagú. Szemben a folyosóval kétszárnyú ajtó vezetett az egyetlen moziterembe. A búgás itt már elviselhetetlen volt; a bácsi mégis átlépett a betonoszlopok között, odasétált az ajtóhoz, és lassan lenyomta a kilincseket. Leonárd már attól félt, kiszakad a dobhártyája, miközben remegő végtagokkal követte őt, Áronnal a nyomában. Átléptek a küszöbön. Az ajtó becsukódott mögöttük.
Tökéletes csend fogadta őket.
Olyan volt, mintha a mozi küszöbén túl megszűnt volna a világ, amelyet a hátuk mögött hagytak. A Köd hangja teljesen elhalt, Leonárd nem hallott semmit, csak a saját szapora lélegzetvételét. A félhomályban oldalra sandítva látta, hogy Áron már a rosszulléttel küszködik. Zsolt bá a vászon előtti színpadra bámult, az egyetlen helyre, amelyet teljesen megvilágított a vetítőteremből beszűrődő fény.
Leonárd először arra gondolt, hogy rossz helyen járnak, a Köd és vele együtt Eliza is biztos egy másik teremben vannak. Csakhogy ebben a pillanatban egy lány lépett a színpadra; egy lány hullámos szőke hajjal, hosszú lila kabátban.
Eliza először Leonárdot pillantotta meg. Meg akarta szólítani, már nyílt a szája, amikor a tekintete a másik kettőre vándorolt, és a szemei tágra nyíltak a dühtől.
- Megtaláltuk - motyogta a fiú erőtlenül. – Megtaláltuk Eli…
- Ez nem az én unokám.
Leonárd értetlenül bámult az öregemberre.
- Dehogynem. Eltelt tíz év, de ő az, Eliza.
- Nem. Az ott nem az én unokám – mondta a férfi emelt hangon, szinte már kiáltva.
- Ezt meg hogy érti? Hogyhogy nem…
Leonárd elhallgatott. Ott és abban a pillanatban, a másodperc ezredrésze alatt összeállt a kép. Mindent megértett.
Velőtrázó dörgés szakította félbe a csöndet. Olyan volt, mintha egy bomba robbant volna fel közvetlenül mellettük. Leonárd reflexszerűen a fülére tapasztotta a tenyerét, de még ez sem volt elég, hogy kizárja a fejéből a csontrepesztő búgó hangot. A fiút hideg veríték öntötte el, szemét a lila ruhás lányra emelte, akinek a szája rettenetes sikolyra nyílt, és most széttárt karokkal üvöltött a színpadon. Leonárd még látta, ahogy az öregember megindul a lány felé; aztán egy pillanatra minden elsötétült. Mintha valami fekete, fátyolszerű anyag suhant volna végig a színpad előtt, és a fiú úgy érezte, menten megfagy, olyan hideg lett a teremben. Aztán visszajött a fény, és Herta Zsolt ott állt az ajtótól félúton, teljesen mozdulatlanul, tágra nyílt szemekkel bámult a semmibe.
Leonárd érezte, hogy valaki megragadja a karját, és hagyta, hogy az a valaki kivonszolja őt a teremből. Fel se fogta, ahogy Áron a fülébe ordította, hogy siessen. Teljesen más gondolatok cikáztak a fejében.
Akit ő Elizának hitt, sosem tudta, hogy a valódi Eliza nagyapja a Boldog plázában tartózkodik. Már akkor is feltűnt neki a dolog, amikor a lány felsorolta neki, hogy kiktől kapott téves hívást. Néhányat az ál-Eliza intézett el, de Herta Zsolt – valahogyan – a lány tudta nélkül üzent neki. Aztán ott volt a történet a jégszekrénybe zárt kisgyerekről. Leonárd kizárt dolognak tartotta, hogy senki sem kereste a lányt. Most megértette, hogy igenis keresték, és meg is találták: az illető a nagyapja volt, ám valami történt közöttük azon a bizonyos napon, és ezt a lány elhallgatta Leonárd elől.
És a történet kulcsa most megfagyva áll a negyedik emelet kellős közepén, egy megtébolyult kísértet társaságában.
Leonárd sietve kapkodta a levegőt, miközben Áron nyomában futott a rémes sikoly elől, amely egykor még Elizáé is lehetett volna.