Bormámoros Dionüszosz nimfáival körülvéve feküdt aranyozott díványán, márvány oszlopcsarnok közepén, hatalmas kupából kortyolgatva a mézédes bort, mely varázslatos módon sosem fogyott ki. Etöprengett, miért nem ízlik már neki annyira e csodás nedű. Bármennyiszer emelte ajkaihoz a poharat, a lé megkeseredett a torkában. Valami félresikerült, na nem itt, az Olümposzon, itt minden pompás maradt, körülrajongták őt, de odalent… odalent valami nagyon megváltozott. A víg Dionüszosz látta, mi folyik odalent – nem kellett néznie, mégis látta, ahogy az istenek teszik; a halandók tisztelik a bort, de nem tisztelik őt. Egy kósza gondolat volt csupán, ahogy az örömrészeg Dionüszosz hátradőlt díványán, egy felszökkenő ötlet, melyet átszőtt az irigység és a keserű bor érzete, és a fényből előlépett Kandiosz, a cukor és falánkság ifjú istene.
Kandiosz volt az első, aki helyet kapott Ikropoliszban, az alacsony fellegekben, hogy onnan szemmel tarthassa a halandókat. A pufók Kandiosz lelkiismeretesen végezte dolgát. Egy peremi felhőn üldögélve nézte az embereket naphosszat: egyszerre látott mindenkit, aki evett, megbámult minden egyes falatot, amely a szájukhoz ért, és árgus szemekkel figyelte, ahogy tányér tányér után tűnik el az élelem a torkukban. És látta, hogy a folyamat végeláthatatlan. Sosem ér véget. Semmi sem elég. Mindig több kell.
Sok.
Temérdek.
Rengeteg.
A kövér Kandiosz is akart belőle. Azt akarta, hogy övé legyen a világmindenség legcsodálatosabb eledele, ezzel is példát statuálva: hogy a halandók készíthetnek bármilyen ételt, a legjobb kuriózum az isteneknek kell, hogy jusson.
Így hát úgy döntött, megalkotja legfinomabb édességet, amelyet valaha készítettek. Összegyűjtött annyi ambróziát, amennyit csak tudott, majd alkonyatkor – az aggistenek parancsainak ellenszegülve – megszökött az Ikropoliszról, és ellopott egy csillagot Nüxtől, az éjszakától. Ezzel gyúrta össze Kandiosz az ambróziát, és megszületett az első kandé, az istenek cukorkája.
Az önző Kandiosz elméjében azonban fel sem merült a gondolat, hogy megossza találmányát a többi ifjonti istennel. Saját maga ette meg a kandét, és ha egyszer elkezdte, nem tudta abbahagyni: újabb és újabb cukorkát készített, és ehhez újjabb és újjabb csillagot lopott el az éjszakától. És ahogy egyre többet evett, úgy nőtt az irigysége; ő az édesség mindenható ura, őt és csakis őt illeti meg az isteni jog, hogy kandét fogyasszon – vallotta.
Egy nap aztán úgy esett, hogy Nüx égi ligetében sétálgatva szemtanúja lett, amint a tolvaj Kandiosz drága csillagait zsákmányolja. Az öreg Nüx tudta, hogy az ifjú istenségnek lakolnia kell a bűneiért, a tolvajlásért, a mohóságért és az irigységért. Tudta – és mégsem szólt senkinek. Éjfekete szemén visszatükröződtek a csillagok, ahogy a pufók fiút nézegette. Hiszen olyan fiatal még, tanuljon hát. A bölcs Nüx úgy döntött, megleckézteti Kandioszt.
Bizony nagy meglepetés érte az őszintétlen Kandioszt, amikor az eddigi legszebb fogásába, egy különösen szépen ragyogó hófehér csillagba gyúrva egy üzenetet talált:
„Kivel e csillagot megosztod, teljesítem egy kívánságát.”
A pufók Kandiosz nem értette az üzenet lényegét, hiszen mi haszna származhat abból, ha valaki más kívánsága teljesül? Így hát ebből a csillagból is kandét készített, aztán mohón befalta, hogy az ő kívánsága teljesüljön. Azonnal kárát látta irigységének, amint a cukorka izzó parázs módjára égetni kezdte a gyomrát. Az önző Kandiosz rögtön öklendezni kezdett, mígnem egy ugyanolyan ragyogó fehér kandé hullott a tenyerébe, mint amelyet az imént megevett. Csakhogy a lángok tovább emésztették a gyomrát, a kiköpött cukorka is perzselte a bőrét, és hiába próbálta eldobni, az édesség odaragadt a kezéhez, kínok kínját okozva teremtőjének.
A póruljárt Kandiosz futva igyekezett Nüx ligetébe, ahol rátalált a bölcs aggistenre. El akarta magyarázni az aggistennek, mennyire sajnálja, amit tett, ám a gyomrában égő lángok már a hangjától is megfosztották. Az éjsötét szemű Nüx mosollyal az arcán figyelte az ifjú isten agóniáját, majd tenyerét a csillagokkal megszórt liget vége felé emelte. Kandiosz néma gyötrelmek közt sétált el a kert pereméig, majd szétnézett.
Semmit sem talált. A liget a puszta égboltra nyílt, alant dombok és hegyek magasodtak – a halandók otthona.
És Kandiosz hirtelen rájött, mit kell tennie: lendületes mozdulattal elhajította a kezében szorongatott cukorkát, el messze a hegyek, völgyek, dombok fölé, a falvak és a városok irányába. És az égő csillagkandé elvált a bőrtől, és az ifjú isten gyomrában is alábbhagyott a fájdalom. A cukorka messze szállt, fénylő üstököt húzva maga után, mígnem valahol a távolban elaludt a lángja, és nem maradt utána semmi más, csak a sötétség.
Nüx ezután kivette Kandiosz gyomrából az édességet, és apró zsákot ajándékozott az ifjú istennek, melyet Kandiosz a derekára erősített. Ebből a zsákból – magyarázta a bölcs Nüx – sosem fogy ki a fehér kandé, melyet az imént lenyeltél. Míg eszed őket, a ma átélt kínt fogod újra és újra átélni, örökkön örökké.
Az ifjú Kandiosz azonban már okosabb volt annál, mintsem így cselekedjen. Többé nem evett a saját édességéből; helyette időről időre ellátogatott az éjszaka ligetébe, hogy Nüx zsákjából kandét szórjon a halandóknak. És Nüx sem volt rest betartani az ígéretét: a mai napig teljesíti a kívánságát azoknak a halandóknak, akik részesülnek az önzetlen Kandiosz jószívűségében.