Hetedik fejezet - Ketten, egyedül, hármasban

Eliza monológját kerek tíz perc néma csönd kísérte.
Kezdetben Leonárd elméjére ködként telepedett rá a gyász és a rettenet keveréke. Elképzelte, milyen lehetett órákig várni a hűtőkamrában – abban a hűtőkamrában, jutott eszébe, ami mellett éppen ülnek -, és érezni, ahogy a fagyasztó hideg marja a bőrt, átjárja a csontokat, és végül… Leonárd beleborzongott a gondolatba. Nem tudta, milyen lehet meghalni, és őszintén szólva nem is volt kíváncsi rá. Csakhogy itt ült előtte a lány, aki személyesen átérezte, milyen az.
Ezen a ponton azonban valami nagyon zavarta Leonárdot. Sántított a történet, csak azt nem tudta, hogy hol. Eliza állítása szerint az egész az ő hibája, pedig ez lehetetlen.
Leonárdnak voltak emlékei az esetről. Való igaz, tíz év eltelt azóta, de a lány beszéde visszahozott bizonyos momentumokat. Az egyik ilyen az volt, hogy a szülei mindig hagyták, hogy egyedül járkáljon a plázában. Vagy nem féltették őt, vagy simán csak nem törődtek vele. A fiú sosem kérdezte meg tőlük. A maguk módján biztosan szerették őt, de sosem fogták a kezét, és sosem kényszerítették, hogy egyfolytában a közelükben legyen. Az is az eszébe jutott, hogy volt egy lány, akivel egyszer régen a plázában keresősdit játszott. A nevére már nem emlékezett, de arra igen, hogy fel-alá cikáztak a boltok között, és végül az élelmiszerüzletnél váltak el. A történet további része feledésbe merült számára: hogy megtalálta-e végül az Eliza által leírt felnőtteket, hogy miért nem találkozott újra a lánnyal, és hogy egyáltalán miért nem várta meg őt, miután körbejárta a boltot.
Azonban ha Eliza igazat mondott, akkor a fiú bűne mindössze annyi, hogy a húspult felé irányította a lányt. Ez viszont ostobaság. Ennyi erővel Eliza szülei is bűnösök, amiért a nagyapjára bízták a kislányukat. Hiszen ez indította el a lavinát. Leonárdnak csak közvetítő szerepe volt a lány halálában. Itt valami más is történt.
Leonárd felállt a padlóról. Eliza némán követte őt a tekintetével. A fiú a hűtőkamra ajtajához sétált, és a kilincsre tette a kezét. Hideg volt, mintha figyelmeztetné az áthaladót arra, ami a túloldalon várja őt. Leonárd lenyomta a kilincset, mire a nehéz fémajtó nyikorogva kinyílt. Odabentről hűs párafelhő szökött ki az üzlethelyiségbe. A fiú belépett, futó pillantást vetett az bent tornyosuló dobozokra és az alacson mennyezetről lógó állattetemekre, majd Eliza legnagyobb megrökönyödésére magára csukta az ajtót.
Leonárd halkan elszámolt százig. Minden egyes szóval fehér felhő szűrődött ki a száján. Ennél több időt biztos nem töltött a lány a kamrában. Amikor a százashoz ért, kirázta a haját a szeméből, és újból lenyomta a kilincset.
Az ajtó minden gond nélkül kinyílt.
Eliza a húspult mögött állva várta őt. Leonárd látta a mozdulatot, ahogy visszahúzza a kezét az ajtótól – bizonyára meg akarta nézni, mire készül, vagy talán arra gondolt, hogy a gyilkosa bűntudatból a fagyhalálba akart menekülni. Pedig erről szó sem volt. Leonárd pusztán elvégzett egy egyszerű kísérletet.
- Eliza – szólalt meg végül a fiú. – Nem lehet, hogy simán csak nem tudtad kinyitni az ajtót? Mert olyan kicsi voltál?
- Az az ajtó be volt zárva. Vagy befagyva – Eliza dühösen nézett a fiúra. – Téged csak ez érdekel? Semmi bűntudatod nincs? Nem érzed át, amit tettél?
- Hát nem érted? A hűtő ajtaját belülről is ki lehet nyitni. Nem én öltelek meg téged, még csak a közelébe se jutottam, hogy megtegyem. Téged bezártak ide.
- Nem! – kiáltott a lány, és most először Leonárd igazán meghökkent. Eliza szemében, ha halványan is, de téboly csillant. – Te nem érted! Még mindig nem érted! Nem vállalod a felelősséget azért, amin keresztülmentem miattad! És most nem csak arra gondolok, ami megölt engem, hanem arra is, amit idebent tettél velem! – bökött a mellkasára a lány.
Leonárd elveszettnek érezte magát. – Mire gondolsz?
Eliza elfordult a fiútól. Leonárd nem volt biztos benne, de talán ez alkalommal, most az egyszer a lány a könnyeit rejtette el előle.
- Hogy mi a bűnöd? – mondta nagyon halkan, szinte suttogva. – Az, hogy igazat mondtál. A szüleim sosem törődtek velem. Bajban voltam. Elvesztem. Aztán még nagyobb bajba kerültem, halálos veszélybe, de nem jöttem a keresésemre. És ahogy ott ültem egy ládán a hűtőkamrában, eszembe jutott, milyenek voltak hozzám egész életemben. Mosolyogtak rám, játszottak velem, etettek és itattak. De mindez hazugság volt, megtévesztő álarc csupán. Amikor igazán szükségem volt rájuk, nem jöttek értem. Te, Leonárd, felnyitottad a szemem. Ott és akkor megtudtam, milyenek a felnőttek valójában. Hogy hol van a valódi érdekük. Sosem én voltam az. Sosem.
Leonárd egy darabig némán nézte a lányt. Szegényben annyi gyűlölet gyülemlett fel az elmúlt évek alatt… akárhol is tartózkodott ezidáig. A hátát bámulva a fiú nem tudta eldönteni, Eliza sír-e vagy sem. Talán csak bámul maga elé haragtól lángoló szemekkel. Leonárd meg akarta szólítani őt, de már nem jutott rá ideje.
Megint hallotta a búgást.
Mindketten egyszerre kapták a fejüket a folyosó irányába. Az előttük sorakozó hatalmas polcok takarásában is tisztán hallották, ahogy a Köd egyre közeledik – gyorsabban, mint eddig bármikor. Talán máris a bejárat előtt van. Leonárd agyát ismét megtöltötte az elvakult pánik, a látását befelhőzte a rémület, a szívébe tundra költözött.
- Gyere!
Ismét csak Eliza hangja rázta fel őt a kábulatából. Zsongó fejjel bár, de szaladni kezdett a lány után, aki a fal mentén futott az átellenes sarok irányába.
- Ki kell jutnunk innen! – kiáltotta hátra a lány. Egyre nehezebb volt túlkiabálnia az egyre erősödő búgást. – Kikerüljük a Ködöt, még mielőtt észrevesz minket!
Igen ám, ez volt a terv könnyebbik része, kitalálni azt. Csakhogy az üzlet úgy visszhangzott, hogy az ember úgy érezte, a Köd mindenhol ott van. Az egész termet betöltötte a csontrepesztő búgó hang, sőt mintha az emberekbe is beköltözött volna, Leonárd érezte, ahogy belülről marja őt. Körös-körül a megfagyott emberek arcán egyre jobban elméjült a rettenet. Ők is csak miatta kerültek ebbe a helyzetbe, mert hagyta, hogy a kiváncsisága idesodorja őt a plázába. Leonárd rájuk se bírt nézni.
Ahogy elfordult az egyik megdermedt vásárlótól, rögtön bele is rohant egy másikba. Korabeli, testes fiú volt, fejük hangosan koppant egymáson, majd mindketten a padlóra zuhantak. Leonárd másodpercekig csak táncoló fénypontokat látott, és mire sikerült felnéznie, Eliza már eltűnt. Biztos nem vette észre, hogy elesett, és továbbfutott. A búgás ismét erősödni kezdett; Leonárd ijedten hátrakapta a fejét, majd nagy nehezen feltápászkodott, és újfent futásnak eredt.
A bejárathoz érve a fiú döbbenten konstatálta, hogy a lány nem volt ott. Persze fura is lett volna, ha megvárja őt, amikor egy ilyen félelmetes valami elől menekülnek, de azért Leonárd mégis arra gondolt, hogy ez nem lehet igaz. Megismétlődik a régi történet.
Futni kezdett a lépcsők irányába, majd felszaladt a következő emeletre, egészen addig a pontig, ahová már nem ért el a Köd hangja. Közben hegyezte a fülét, hátha meghallja Eliza lépteit. De nem hallotta, így szembe kellett néznie a ténnyel, hogy ismét egyedül maradt. A falnak támaszkodva vett néhány mély levegőt, majd az embereket kerülgetve sétálni kezdett a széles folyosón. Habár nem örült neki, hogy egymaga volt, most végre volt ideje újra átgondolni a történteket.
A legcsekélyebb értelme sem volt annak, hogy Eliza elmesélte a történetét. Ugyanott tartottak, ahonnan elindultak: a Köd üldözi őket, és még mindig nem tudta, hogyan szabadulhat ki a Boldog plázából. Sőt az egész helyzet csak bonyolultabbá vált. Eliza történetével valami nem stimmelt. Elizával nem stimmelt valami! Leonárd már tudta, hol a bökkenő, de arról sejtelme sem volt, mit jelent a dolog. Már ha egyáltalán jelent valamit.
És volt még valami a plázával kapcsolatban…
Leonárd megtorpant. Hangokat hallott a tőle jobbra levő üzlet irányából.
Amilyen halkan csak tudott, odasettenkedett a bejárathoz, és a fülét hegyezve az ajtó melletti falhoz lapult. Odabentről folytott beszélgetés szűrődött ki. A hangjukból itélve két férfi lehetett, az egyiknek puha, megnyugtató hangja volt, a másiknak mély és reszelős. Leonárd még levegőt is elfelejtett venni. Lehetséges, hogy beigazolódik, amit sejtett?
A fiú minden további hezitálás nélkül besétált az üzletbe. Gyors pillantással befogadta a környezetét. Ez lehetett a Boldog pláza mindenesboltja; volt itt szuvenír, üdítő, rágó, újság, lottószelvények, csupa olyan holmi, amelyeket egy utcai bódéban is megtalál az ember. Majdnem mindenre rá volt nyomva a pláza logója, és természetesen itt is minden természetellenesen színes volt. A falakat poszterek és reklámplakátok borították. Olyan volt, mintha a bolt a kinti folyosó nyúlványa lett volna.
Amint belépett, a két férfi beszéde azonnal megszakadt. Leonárd helyesen arra következtetett, hogy ellenségnek hiszik őt. Talán már ők is találkoztak a Köddel? A fiú nem látta a szobában tartózkodókat, valószínűleg az egyik szekrény takarásában rejtőzködtek.
- Hahó – mondta Leonárd óvatosan. – Ki van ott?
És valóban, az egyik szekrény takarásából egy fiatal férfi lépett ki. Vöröslő arcán tökéletes döbbenet ült.
A részeg férfi volt, akit Leonárd pár órája még a büfé bárpultjánál ülni látott. A fiú elcsodálkozott rajta, mennyit tud egy ember öregedni ilyen rövid idő alatt. A férfi ezelőtt sem tűnt különösebben ápoltnak. Fekete haja kócósan meredt a szélrózsa minden irányába, arcát pedig többnapos borosta fedte. Farmert és piros kockás, rövid ujjú inget viselt, egyik sem láthatott már egy ideje vasalót. Kerti szerszámokkal a kezében és szalmaszállal a szájában a férfi simán elmehetett volna farmernak egy amerikai filmbe. Azonban Leonárd látta, hogy valami megváltozott benne. Talán azért hitte ezt, mert amikor először látta őt, önfeledten nevetett a pultossal. Most az örömnek szikrája sem látszott a férfi arcán, a helyét táskák és ráncok vették át. Józannak tűnt, de a fején még vöröslött az alkohol pírja.
- Ki az ördög vagy te? – kérdezte rekedt hangon.
Furcsa, gondolta Leonárd. Ő a fél karját odaadta volna, hogy élő embert találjon ebben a plázának keresztelt temetőben. Erre a férfi ilyen barátságtalanul fogadja.
A szekrény mögül újabb alak merészkedett elő lassan, megfontoltan. Leonárd két órán belül újra szemtől szemben állt Herta Zsolttal, a Boldog könybesbolt idős alkalmazottjával. A bácsi meglepően nyugodtan fogadta a fiú látványát. Még némán bólintott is.
- Nocsak. A mindenttudó fiatalember.
Leonárd éppen válaszolni akart, amikor a másik férfi közbevágott:
- Mi? Maga ismeri ezt a kölyköt?
- Úgy-ahogy. Ő jobban ismer engem.
- Elnézést – emelte föl a két kezét Leonárd bocsánatkérően. – Sajnálom, de… nem mehetnénk egy kicsit beljebb? Itt nem érzem magam biztonságban.
A két férfi meglepődve nézett rá. A Zsolt nevű reagált először:
- De. Igaz.
A szekrények mögött hevenyészett bunker volt berendezve. Az üres üvegek és ételcsomagolások arra engedtek következtetni, hogy a „lakók” a túlélés érdekében elkezdték igénybe venni a pláza tartalékait. Leonárdnak az eszébe ötlött, hogy erre ő is gondolhatott volna. Most bármit leemelne a polcokról, mindennemű következmény nélkül megúszná a dolgot.
A fiú röviden beszámolt arról, ami eddig történt vele. Mesélt a telefonhívásokról, Elizáról, a Ködről, és hogy hogyan váltak szét ismét. Az ex-részeg férfi hitetlenkedve hallgatta, pofákat vágott, de nem szólt közbe. Az idősebb bácsi is néma maradt, ráadásul hihetetlenül nyugodt, amit Leonárd egyszerűen nem tudott hova tenni.
Végül a fiatalabbik szólalt meg először:
- Tehát… Leonárd. Azt akarod mondani, hogy felhívtalak téged a pláza parkolójából? Ezért jöttél ide?
- Nem csak te hívtál fel. Egy nő, egy kislány, és ön is – a könyvesboltosra nézett. – A legutolsó hívás rémisztő volt, úgyhogy eljöttem megnézni, mi ez az egész.
- És itt találkoztál egy halott csajjal, aki azt állítja, hogy kinyiffantottad őt.
- Igen, de…
- Komolyan mondom, ez rohadtul jópofa lenne, ha nem kevertél volna bele minket is – mosolyodott el a férfi. – A kis gyilkológép.
- Nem vagyok gyilkológép – Leonárd érezte, hogy elvörösödik. – És nem én kevertelek bele titeket. Ennek ti is részei vagytok… valamiért. Ha már itt tartunk, te ki vagy?
- Áron – kezet fogtak. – gyakran járok ide a plázába a haverokkal. A bárban jó italt kevernek. Ma mindenkinek dolga volt, úgyhogy egyedül jöttem. De komolyan mondom, úgy nem az igazi.
- Komolyan mondod – morogta Leonárd.
- Komolyan mondom.
A fiú eltöprengett rajta, vajon tényleg a véletlen műve-e, hogy Áron társaság nélkül érkezett ma a Boldog plázába.
A másik férfihoz fordult.
- Ön pedig, ha jól tudom, Herta Zsolt.
- Szólíts Zsolt bának – mosolyodott el a bácsi. – Itt mindenki így hív.
- Oké. Áron, te nem tudom, hogy keverdtél bele a dolgokba. De ön… sejtem, miről van szó. Őn Eliza nagyapja, igaz?
Zsolt bá arcáról eltűnt a mosoly. Arcvonásaiban komorság ült, szemét bánat felhőzte el.
- Igen. Az unokámat Elizának hívták. Ötéves korában tűnt el, valamivel karácsony előtt. Sosem találtuk meg.
Leonárd ezen ledöbbent. – Eltűnt? Ezt meg hogy érti?
- Nekem kellett rá vigyáznom. Csak egy percre nem figyeltem rá. Itt történt a Boldog plázában. Boldog… mitől boldog? Nem tudom, ki nevezte el a helyet. Nekem a legszörnyűbb emlékeim kötődnek ide.
- De hát az unokája… meghalt – Leonárd feszengve nézett Zsolt bá felé. Ő csak bólintott egyet. A szemében könnyek csillantak.
- Igen, végül mi is erre jutottunk. A rendőrség hónapokon át kereste őt. Nyomát sem találták.
- Az hogy lehet? Végig be volt zárva a pláza jégszekrényébe!
- Nos barátom, akármi is történt Elizával, nem földi dolog művelte. Tíz év telt el, és most újra felbukkan az életemben.
- Az unokája egy szellem – kotyogott közbe Áron. – Nagyon durva…
- Nem szellem, inkább… nem is tudom, hogy mi – Leonárd egy intéssel félresöpörte a részleteket. Újra Zsolt bá felé fordult. – Figyeljen. Nem tudom, mi folyik itt pontosan, de valahogyan ki kell jutnunk innen. A dolognak köze van Elizához. Maga az ő nagyapja, és tutira nem véletlen, hogy ön is belekeveredett ebbe a dologba.
- Bármiben segítek neked. Bármiben.
- Rendben van – Leonárd nagy levegőt vett. – Először is… mondja meg, kicsoda Zoé.