Hullócsillagok

Bormámoros Dionüszosz nimfáival körülvéve feküdt aranyozott díványán, márvány oszlopcsarnok közepén, hatalmas kupából kortyolgatva a mézédes bort, mely varázslatos módon sosem fogyott ki. Etöprengett, miért nem ízlik már neki annyira e csodás nedű. Bármennyiszer emelte ajkaihoz a poharat, a lé megkeseredett a torkában. Valami félresikerült, na nem itt, az Olümposzon, itt minden pompás maradt, körülrajongták őt, de odalent… odalent valami nagyon megváltozott. A víg Dionüszosz látta, mi folyik odalent – nem kellett néznie, mégis látta, ahogy az istenek teszik; a halandók tisztelik a bort, de nem tisztelik őt. Egy kósza gondolat volt csupán, ahogy az örömrészeg Dionüszosz hátradőlt díványán, egy felszökkenő ötlet, melyet átszőtt az irigység és a keserű bor érzete, és a fényből előlépett Kandiosz, a cukor és falánkság ifjú istene.

Kandiosz volt az első, aki helyet kapott Ikropoliszban, az alacsony fellegekben, hogy onnan szemmel tarthassa a halandókat. A pufók Kandiosz lelkiismeretesen végezte dolgát. Egy peremi felhőn üldögélve nézte az embereket naphosszat: egyszerre látott mindenkit, aki evett, megbámult minden egyes falatot, amely a szájukhoz ért, és árgus szemekkel figyelte, ahogy tányér tányér után tűnik el az élelem a torkukban. És látta, hogy a folyamat végeláthatatlan. Sosem ér véget. Semmi sem elég. Mindig több kell.

Sok.

Temérdek.

Rengeteg.

A kövér Kandiosz is akart belőle. Azt akarta, hogy övé legyen a világmindenség legcsodálatosabb eledele, ezzel is példát statuálva: hogy a halandók készíthetnek bármilyen ételt, a legjobb kuriózum az isteneknek kell, hogy jusson.

Így hát úgy döntött, megalkotja legfinomabb édességet, amelyet valaha készítettek. Összegyűjtött annyi ambróziát, amennyit csak tudott, majd alkonyatkor – az aggistenek parancsainak ellenszegülve – megszökött az Ikropoliszról, és ellopott egy csillagot Nüxtől, az éjszakától. Ezzel gyúrta össze Kandiosz az ambróziát, és megszületett az első kandé, az istenek cukorkája.

Az önző Kandiosz elméjében azonban fel sem merült a gondolat, hogy megossza találmányát a többi ifjonti istennel. Saját maga ette meg a kandét, és ha egyszer elkezdte, nem tudta abbahagyni: újabb és újabb cukorkát készített, és ehhez újjabb és újjabb csillagot lopott el az éjszakától. És ahogy egyre többet evett, úgy nőtt az irigysége; ő az édesség mindenható ura, őt és csakis őt illeti meg az isteni jog, hogy kandét fogyasszon – vallotta.

Egy nap aztán úgy esett, hogy Nüx égi ligetében sétálgatva szemtanúja lett, amint a tolvaj Kandiosz drága csillagait zsákmányolja. Az öreg Nüx tudta, hogy az ifjú istenségnek lakolnia kell a bűneiért, a tolvajlásért, a mohóságért és az irigységért. Tudta – és mégsem szólt senkinek. Éjfekete szemén visszatükröződtek a csillagok, ahogy a pufók fiút nézegette. Hiszen olyan fiatal még, tanuljon hát. A bölcs Nüx úgy döntött, megleckézteti Kandioszt.

Bizony nagy meglepetés érte az őszintétlen Kandioszt, amikor az eddigi legszebb fogásába, egy különösen szépen ragyogó hófehér csillagba gyúrva egy üzenetet talált:

„Kivel e csillagot megosztod, teljesítem egy kívánságát.”

A pufók Kandiosz nem értette az üzenet lényegét, hiszen mi haszna származhat abból, ha valaki más kívánsága teljesül? Így hát ebből a csillagból is kandét készített, aztán mohón befalta, hogy az ő kívánsága teljesüljön. Azonnal kárát látta irigységének, amint a cukorka izzó parázs módjára égetni kezdte a gyomrát. Az önző Kandiosz rögtön öklendezni kezdett, mígnem egy ugyanolyan ragyogó fehér kandé hullott a tenyerébe, mint amelyet az imént megevett. Csakhogy a lángok tovább emésztették a gyomrát, a kiköpött cukorka is perzselte a bőrét, és hiába próbálta eldobni, az édesség odaragadt a kezéhez, kínok kínját okozva teremtőjének.

A póruljárt Kandiosz futva igyekezett Nüx ligetébe, ahol rátalált a bölcs aggistenre. El akarta magyarázni az aggistennek, mennyire sajnálja, amit tett, ám a gyomrában égő lángok már a hangjától is megfosztották. Az éjsötét szemű Nüx mosollyal az arcán figyelte az ifjú isten agóniáját, majd tenyerét a csillagokkal megszórt liget vége felé emelte. Kandiosz néma gyötrelmek közt sétált el a kert pereméig, majd szétnézett.

Semmit sem talált. A liget a puszta égboltra nyílt, alant dombok és hegyek magasodtak – a halandók otthona.

És Kandiosz hirtelen rájött, mit kell tennie: lendületes mozdulattal elhajította a kezében szorongatott cukorkát, el messze a hegyek, völgyek, dombok fölé, a falvak és a városok irányába. És az égő csillagkandé elvált a bőrtől, és az ifjú isten gyomrában is alábbhagyott a fájdalom. A cukorka messze szállt, fénylő üstököt húzva maga után, mígnem valahol a távolban elaludt a lángja, és nem maradt utána semmi más, csak a sötétség.

Nüx ezután kivette Kandiosz gyomrából az édességet, és apró zsákot ajándékozott az ifjú istennek, melyet Kandiosz a derekára erősített. Ebből a zsákból – magyarázta a bölcs Nüx – sosem fogy ki a fehér kandé, melyet az imént lenyeltél. Míg eszed őket, a ma átélt kínt fogod újra és újra átélni, örökkön örökké.

Az ifjú Kandiosz azonban már okosabb volt annál, mintsem így cselekedjen. Többé nem evett a saját édességéből; helyette időről időre ellátogatott az éjszaka ligetébe, hogy Nüx zsákjából kandét szórjon a halandóknak. És Nüx sem volt rest betartani az ígéretét: a mai napig teljesíti a kívánságát azoknak a halandóknak, akik részesülnek az önzetlen Kandiosz jószívűségében.

Egy antik Nietzsche emlékére

Fenséges Olümposz legmagasabb csúcsán királyokként és királynőkként trónolnak a hatalmas görög istenek és istennők. Kegyükre mozgatják a halandókat a földi lét zöldellő sakktábláján, és kényükre élvezkednek a halhatatlanság kristálytiszta sugaraiban fürdőzve.

Az Akropolisz valami csodálatos hely. A Káosz óta nem létezett a világegyetemben ennél csodálatosabb harmónia. Az istenek boldogok voltak, elhalmozták magukat az örök élet minden gyönyörével, és bár létük nem volt viszálytól mentes, sikerült fenntartaniuk a tökéletes egyensúlyt. Felosztották az antik világ szépségeit és visszásságait egymás között, és ki-ki uralkodott a halhatatlan és halandó lét valamely aspektusán.

Azonban az ókor tovaszállt, és a földi élet változásnak indult. Elegendő volt pár millenia, és a halandók már nem ugyanazokban a csodákban hittek, mint oly rég, amikor az isteneknek még nagyobb hatalmuk volt. És a halhatatlanok rájöttek, hogy többé nincs hatalmuk uralkodni hasonmásaik fölött.

Mígnem aztán Zeusz, a villámló szakállú isten, minden halhatatlan ura úgy döntött, új gyarmatokat hódít meg az új eszmények pusztáján. És a többi hatalmas isten és istennő, és a megannyi természetfeletti lény beleegyezvén, megszülte az új, ifjú istenségek fénylő hadát.

Tartalomjegyzék

A legtöbb könyv tartalomjegyzékkel kezdődik vagy éppen zárul. Ha esetleg a kedves olvasó még nem ismeri a különc Leonárd történetét, vagy esetleg kimaradt neki néhány fejezet az olvasás közben, annak készítettem egy listát a fejezetekről, linkekkel ellátva.

A holdkóros és a hercegnő

* Téves hívások

* A holdkóros és a hercegnő

* A Boldog pláza

* Mint egy fénykép

* Köd

* A fiú, a lány és a hűtőszekrény

* Ketten, egyedül, hármasban

* A bűnbak

* Horror három felvonásban

* Szürkeség

* Epilógus

Mielőtt belekezdenék az összefoglalóba, szeretnék köszönetet mondani Fekete Daninak, amiért megengedte, hogy reklámozzam a blogom a saját blogján, mely rengeteg olvasót vonzott ide (vagy négyet-ötöt, akik bőszen frissítgették az oldalt). Egyszer majd meghívom egy sörre/gyrosra/forrócsokira vagy ami éppen a közelben lesz ;)

Végére értünk hát a történetnek. Leonárd háromnapos kalandja nekem fél évembe került, és ennek bizony megvannak az okai. Ezt még lejjebb kifejtem.

Talán a legérdekesebb dolog, amit a fél év alatt megtanultam, az az, hogy mennyire máshogy működnek a különböző emberek elméi. A harmadik fejezet megírása után folytattam egy nagyon tanulságos beszélgetést a nővéremmel, aki olyan szinten kielemezte a történetet, és olyan dolgokat látott meg a színfalak mögött, hogy lehidaltam (ilyen például a Boldog pláza neve, amely mögé valójában semmilyen bensőséges tartalmat nem képzeltem el - habár meg volt az oka, hogy így neveztem el a helyet). Ugyanezt az élményt éltem át, amikor a hozzászólásaitokat olvastam. Voltak olyan fejezetek (mivel ez egy viszonylag spontán történet, inkább úgy mondom: események), amelyeket nagyon vártam, hogy papírra vethessek, és ezeket próbáltam minél jobban megírni. És lám, ezek lettek azok a fejezetek, amelyek a legtöbb negatív kritikát váltották ki. Tipikusan ilyen volt Eliza flashbackje halálának napjára. Ellenben az olyan fejezetek, amelyek rövidek és átvezető jellegűek voltak (ahol először felbukkan Eliza, majd később a rejtőzködő Áron és Eliza nagyapja), kifejezetten pozitív visszajelzéseket szültek. Ez nagyon tanulságos dolog számomra, még ha nem is értem, hogy pontosan mit tanultam meg belőle.

Amit viszont megtanultam.

Egy. Hosszú történetet írni nehéz. Akkor kell belefogni egy ilyenbe, ha felelősséget tudsz vállalni érte, és legfőképpen ha úgy érzed, hogy lesz elég időd odatenni magad az elkövetkezendő hónapokban. Ennek ellenére májusi lelkesedés után tudtam, hogy le kell lassítanom a tempón, ha nem akarom, hogy két hónap alatt lefusson az egész történet. Ugyanis megtehettem volna. Bármikor simán be tudtam volna fejezni a történetet. Képes vagyok sokat írni egy nap, ha megjön az ihlet. Egyrészt lusta voltam, másrészt pedig...

Kettő. Tervezni kell. A legnagyobb időközök a fejezetek között részint azért voltak, mert fogalmam sem volt, hogyan folytassam a történetet úgy, hogy ne legyen összecsapott, élvezhető legyen és értelmes folytatása legyen a megkezdett cselekményeknek. Íme azok a dolgok, amelyeken a legtöbbet kellett gondolkodnom:

• Eliza szerepe a történetben. Amikor már evidenssé tettem, hogy főszerepet fog játszani, még mindig azon töprengtem, mit is akarok kezdeni vele. Valahol a hatodik-hetedik fejezet csókolt meg a múzsa, hogy két Eliza legyen.
• Eliza nagyapja. Már a dolgok elején felötlött bennem, hogy a nagyapja fogja lebuktatni az ál-Elizát ("az nem az én unokám" - erre a mondatra vártam nagyon), de hogy milyen történetet szövök köré, azt az utolsó fejezetig nem tudtam.
• A cselekmény ritmusa. Egészen addig a pontig, hogy Leonárd és Eliza szétváltak, nagyon féltem attól, hogy unalmassá és monotonná válik a történet, a sok magyarázkodós és "menekülés a Köd elől" jellegű jelenetek miatt. Újra végignézve a fejezeteket erre szükség volt, és mivel nem kaptam negatív kritikát ez ügyben, végül félretettem ezt a gondolatot.

Három. Fejlődés. Módszereket tanultam, gyakoroltam az írást, és ami a legfontosabb, elolvastam a kritikáitokat. Ezek nagyon sokat segítettek nekem, és jómagam is éreztem (bocsánat a szerénytelenségemért), hogy fejezetről fejezetre egyre minőségibb eredményt tettem le az asztalra. Az első és az utolsó fejezet között hatalmas különbség van, és remélem, fel tudom mindezt használni a következő történeteimben is.

Itt és most szeretnék megkérni minden egyes olvasót, hogy ha csak pár mondatban is, értékelje a regény egészét: mit gondolt róla, mit érzett olvasás közben, mi tetszett neki a legjobban, mi nem tetszett neki, mit gondolt nem odaillőnek/furcsának, ilyesmik. Csak pár percet szeretnék kérni az időtökből, és komolyan, rengeteget segítenétek vele. A Körhinta célja kifejezetten ez, hogy visszajelzéseket gyűjtsek. Ha nem tudtok hozzászólást írni, itt az email címem:

sapphire_gin@citromail.hu

Nagyon szépen köszönöm.

Egy kis személyes dolog: írni rettentő érdekes élmény. Azt gondolja az ember, hogy a saját történetében minden úgy alakul, ahogy ő akarja, pedig nem. Felelős vagy azért, hogy milyen személyiséggel ruházol fel egy szereplőt, de attól kezdve hagynod kell, hogy kibontakozzon. Te csak leírod, hogy mindez hogyan történik meg. Átéreztem, amikor Leonárd végleg összeomlott a színpadon. Fellélegeztem, amikor végre fellélegezhetett. Fájt, amikor meg kellett ölnöm az öt éves kislányt. Furcsa, nem? Egy kicsit olyan, mintha mind a gyermekeim lennének...

Egyébként tudjátok, mi volt még nagyon nehéz dolog? Megtartani a regény magyar vonalát. Nem vagyok hazafi, de szeretem, hogy magyar vagyok, és nem akartam miszterekről is misziszekről írni. Azt akartam, hogy a történet egyszerre legyen magyar, de el lehessen vonatkoztatni ettől, ezért a legtöbb szereplőnek könnyen "lefordítható" nevet adtam. Szerintem ez viszonylag jól összejött, ha nem számítjuk Eliza nagyapjának a nevét, amellyel még mindig hadilábon állok.

Végezetül szeretném megköszönni, hogy kitartottatok mellettem. Mi sem szebb bizonyítéka ennek, hogy most ezt a mondatot olvassátok, egy ilyen lélekölő összefoglaló végén. Köszönöm mindenkinek, aki beleolvasott a blogba, végigolvasta azt, és főleg azoknak, akik leírták a véleményüket. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy milyen sokat jelent ez nekem.

Leonárd története lezárult, de hamarosan új neveket fogtok megismerni; a következő alkotásom egy novellagyűjtemény lesz, és egy igen közkedvelt vallási témát fogok újrafeldolgozni benne.

Ring B.

Epilógus

Leonárd mindig is racionális embernek gondolta magát. Minden, ami történik, okkal történik. Minden, ami van, okkal van. Tény azonban, hogy vele is megestek olyan dolgok az életében, amelyekre soha nem talált magyarázatot. Ilyenkor el kellett hinnie, hogy van valami rajta kívül álló lény vagy eszme, amely irányítja a történéseket, és bíznia kellett abban, hogy más is képes helyesen értékelni a körülményeket. Rá kellett jönnie, hogy léteznek ezen a bolygón irracionális dolgok, melyekkel jó együtt élni. És mi sem irracionálisabb a szeretetnél.
Amikor Leonárd aznap hazament, megölelte a szüleit. Nem mondott nekik semmit, egy szót sem szólt, mégis megpróbált elmondani nekik mindent, ami vele történt. A szülei talán válaszoltak ezekre a kimondatlan szavakra, talán nem, de a fiúnak ez cseppet sem számított. Tudta, mit éreznek egymás iránt, és ezt felesleges volt kimondaniuk. Csendben megvacsoráztak, majd elmentek aludni.
Ezzel voltaképpen véget is ér a történet. Leonárd sosem kapott többé különös telefonhívásokat a múltjából, és soha többé nem találkozott a Köddel. Hozzá kell tenni, hogy a Boldog plázába se tette be többet a lábát, ahol – az újságok szerint – fél évvel a történtek után megnyitotta kapuit a Boldog mozi és rengeteg új kisbolt a negyedik emeleten.
Leonárd azért egy kicsit becsapva érezte magát. Fájt neki, hogy valójában sosem ismerte Elizát, aki aznap, amikor a plázába érkezett, elhitette vele, hogy osztálytársak. Mivel az iskolában nem volt igazi jóbarátja, örült volna neki, ha legalább ő ott van mellette. Az új Eliza biztosan sokkal kellemesebb személyiség lett volna a réginél.
Annál nagyobb meglepetésben részesült, amikor szeptember elsején belépett a tanterembe, és látta, hogy egy lány ül az ablak mellett: egy lány gyönyörű fekete szemekkel, pirospozsgás arccal és egy egészen apró sárga díszmasnival hosszú szőke hajában. Lila kabátja a szék támláján lógott. Ahogy Leonárd – immár gesztenyebarna hajjal – odasétált a lányhoz, ő mosolyogva pillantott fel rá. Leonárd visszamosolygott, és leült mellé.
Talán elmondtak egymásnak valamit ezekkel a titokzatos mosolyokkal.
Talán nem.

Tizedik fejezet - Szürkeség

Sötétség… van-e olyan sötétség, amely sötétebb a legsötétebb sötétnél is? Létezik-e olyan fekete, mely feketébb a legfeketébb feketénél? Létezne… és hol van ez a csodálatos hely? Egy barlang mélyén, a legátkozottabb veremben, esetleg egy rémes szörnyeteg gyomrában, vagy talán mindvégig téves úton jártunk, és nem is kell ennyire messze mennünk, hogy ráleljünk a valódi sötétségre? Lehetséges, hogy csak mélyen magunkba kell néznünk? És ha a lelkünkben sötétség uralkodik… akkor mit látunk ott? Olyan-e a szívem, gondolta Leonárd, mint az alagút, amelynek a végén nem vár semmilyen fény, mint a labirintus, amelyből sosem szabadulhatok, és ahonnan hiába próbálok elszállni, a saját gyarlóságom, emberi tévedéseim visszahúznak a mélybe, és zuhanok… zuhanok… ez most egy rossz érzés… mintha rágnának engem, valami hatalmas lény fogai között őrlődöm, mígnem szétmállok, és nem tehetek semmit sem. És olyan hideg van… fagyos, rettentő hideg.
Ilyen lehet meghalni? Sötétség és kétségek? Ha igen, ez nem is olyan rossz… sokkal rosszabbra számított. A hideg sem perzselte már annyira a bőrét. Ez másfajta fagy volt, mint eddig, inkább olyan, mint amikor elfelejtik bekapcsolni a fűtést. Zsibbadt tagjai kezdtek életre kelni, már ha lehet életről beszélni a halál után. Sőt, még a sötétség is megváltozott. Olyasféle sötétség volt, mint amikor az ember hajnalban felriad álmából, de még nem akarja kinyitni a szemét; látja a pislákoló fényeket a túloldalon…
Leonárd kinyitotta a szemét.
Csupasz betont látott elterülni maga előtt. A fal…? Nem, ez a plafon, csak épp eddig nem vette észre, hogy a hátán fekszik. Szédelegve bár, de sikerült feltolnia magát ülő helyzetbe. Kirázta a tincseket a szeméből. Látta maga alatt a színpad deszkáit, az emelvény előtti lépcsősort, és távolabb az ajtót. A félhomályban minden szürkének és elmosódottnak tűnt. Leonárd végignézett magán. Egyben volt. Tudta mozgatni a karjait, a lábait, a fejét, a törzsét. A bal kezét a mellkasához szorította. Odabentről lassú, ritmikus dobogás érzett ki.
Életben volt.
A Köd. Hová lett a Köd? Miért nem végzett vele? És miért nem hallja a hangját? És hova tűnt Eliza? Hol van a kislány… aki igazából Eliza volt… és hol van a lila kabátos kísértet? Leonárd feje lüktetni kezdett a sok kérdéstől, úgyhogy inkább talpra kecmergett, és elindult a kijárat felé.
Kinyitotta az ajtót, és újabb csupasz betonfalakat látott maga előtt. Persze, jutott eszébe, hiszen az építés alatt álló negyedik emeleten volt. A szívverése kihagyott egy ütemet, ahogy hirtelen ráeszmélt: Áront ott hagyta a földszinten, teljesen kiszolgáltatottan! Talán még nem kapta el a Köd… de vajon mennyi ideig volt eszméletlen? Órákig? Napokig? Vagy csak másodpercekig? Oda se neki, futni kezdett a folyosón, ahogy csak a lába bírta… majd lelassított, majd megállt. Szemei tágra nyíltak, a szája pedig öntudatlanul is tátva maradt, ahogy kinézett a folyosó üvegfalán.
Odakint esett a hó. A távoli fák mind kopaszok voltak, és vastag fehér réteg borította az ágaikat. Az utakon teljes volt a káosz: forgalmi dugó alakult ki, az autók dudáltak, a sofőrök kiabáltak egymásnak. Odalent a parkolóban, mint sok-sok matchbox, úgy tömörültek az ilyen-olyan kocsik, az emberek pedig vastag kabátokba és bolyhos sálakba burkolózva cipelték a bevásárlókocsijukat befelé, vagy a frissen beszerzett csomagjaikat kifelé. Csakhogy ez még nem volt minden. A fák, az utak, az autók, az emberek – mindannyian színtelenek voltak. Olyan volt az egész, mint egy szürkeárnyalatos filmfelvétel. Azonban ez most a valóság volt, hiszen ő ott állt a mindenség közepén, és nem látott semmi más színt, csak a szemébe hulló kék hajtincseket.
Ahogy továbbhaladt a folyosón, arra is rájött, hogy még mindig homályosan lát. Tökéletesen befogadta minden részletét az épületnek, de mintha az összes tárgy, csempe és szeglet életlenné, elmosódottá vált volna. Ahogy aztán elért a folyosó végére, és megpillantotta a mozgólépcsőket, döbbenten tapasztalta, hogy hangokat hall… bevásárlók hangját!
Olyan boldogság, olyan mámoros öröm öntötte el a fiút, hogy egy pillanatra meg is szédült tőle. Inkább meg is kapaszkodott a falban, és vett néhány mély lélegzetet, mire úgy érezte, hogy lenyugodott, és továbbindulhat. Remegő lábakkal lépett rá a mozgólépcsőre, amely immáron újra mozgott. Nemsokára újra emberek között lesz… olyan volt lefelé haladni a lépcsőn a vásárlók forgatagába, mint csúszdán lecsúszni a színes műanyag labdák közé.
Az első pillantás után Leonárdot mégis újra a kétely kerítette hatalmába.
A Boldog Plázában karácsony volt. Ezt a tényt elárulták a mindenhonnan lógó fodros dekorációk, a Télapó- és fenyőfamintás díszítések, az ünnepi ajánlatokat reklámozó táblák a kirakatok mögött. Bár Leonárd színvak volt, és homályosan látott, el tudta képzelni, milyen émelyítően színes és cicomás lehetett a pláza. Furcsamód szürkében sem volt sokkal elviselhetőbb az összhatás. Ahogy a fiú besétált a tömegbe, arra is rájött, hogy a vásárlók nem tudják, hogy ő is ott van közöttük. Nem volt szellem – nem haladtak át a testén –, de egyáltalán nem vettek tudomást róla. Nekimentek, beleütköztek, de minden szó nélkül sétáltak tovább.
Mi ez a hely? Valóban újra életre kelt a pláza, vagy ez csak a szenvedésének a következő állomása? Először a magány… most pedig a közöny. Ha másban nem is, Leonárd biztos volt abban, hogy még nem értek véget a dolgok. Talán a Köd azért vezette ide, mert van még itt valami tennivalója. De miért tette volna? Nem ő az ellenség?
Talán Áron is itt van valahol… Ő is itt bolyong, ahogy ő, pontosan úgy, ahogy korábban a megfagyott épületben. Leonárd továbbindult a földszint felé. Útközben, ahogy az embereket kerülgette, eszébe ötlött, hogy talán ezúttal ki tudja nyitni a pláza ajtaját. Végre kiléphetne a szabad levegőre, a háta mögött hagyhatná az egészet! De hiába, a lelke mélyén tudta, hogy semmi értelme nem lenne elhagyni az épületet. Nem tudna hová menni. Ez itt még mindig nem a valóság. Még mindig nincs otthon.
Harmadik emelet. Második emelet. Első emelet. Földszint. Ott állt a hatalmas karácsonyfa a szökőkutak között, elmosódottan és szürkén, mégis ünnepélyes grandőrrel emelkedett ki az emberek masszájából. Leonárd már innen látta, hogy tévedett: Áron nem lehet a bejárat előtt, mert ha még mindig ott feküdne, a vásárlók legalább egy kicsit megbotlanának benne, mielőtt belépnek az épületbe. Persze a fiú nem volt benne biztos, hogy Áron most is ugyanolyan nem odavaló ember a tömegben, mint ő, vagy hogy egyáltalán még mindig a plázában tartózkodik. Biztos ami biztos, egy kicsit közelebb ment, hogy jobban szemügyre vegye a bejáratot… és akkor megtorpant.
Három alak állt a karácsonyfa előtt. Habár eddig takarásban voltak, Leonárd most tisztán látta őket; tisztán, élesen és színekkel, szinte világítottak a környezetük szürkeségében. Az egyik egy középkorú férfi volt. Arcán már halványultak a fiatalság vonásai, rőt haját ősz szálak ívelték át. A szemei nagyok és hihetetlenül csillogóak voltak, és ez és barátságos mosolya életerővel töltötték meg a megjelenését. A mellette álló nő valamivel fiatalabb lehetett nála, de nem sokkal. Divatos kabátot viselt, hollófekete haja hosszú és fényes volt, de szemmel láthatóan nem sminkelte magát, és ez – Leonárd szerint – sokkal vonzóbbá tette, mintha másképp cselekedett volna. Furcsa, megmagyarázhatatlan boldogság áradt a nő tekintetéből, benne volt az ünnep fénye; olyan volt, mintha magába szívta volna a pláza karácsonyi hangulatát, de megtisztította volna azt. Férj és feleség, ebben a fiú egészen biztos volt. És az előttük álló kislány, aki tündéri áhítattal nézett fel a karácsonyfára, és aki lila kabátot és sárga masnit viselt, csakis az ő lányuk lehetett.
Leonárd látta, ahogyan a nő odalép a lányához, mond neki valamit, megfogja a kezét és együtt elindulnak a boltok irányába. A lány szófogadóan lépdelt anyja mellett, maga elé bámulva, gondolataiba révedve. Leonárd hipnotikus állapotban követte őket.
Látta, ahogy a kislány a gyermekmegőrző felé tekint; pontosabban a terem felé, ahol később gyermekmegőrző fog nyílni. A tábla szerint erre egy év múlva kerül sor.
Felmentek a mozgólépcsőn… majd a következőn is.
Aztán Eliza megszólalt:
- Anyu, most a papához megyünk?
- Igen kicsim, oda – mosolygott rá az édesanyja, és Leonárdot hirtelen szíven ütötte valami. Ahogy a nő a lányára mosolygott, az valahogy tele volt szeretettel és odaadással; olyan természetes volt, és mégis, Leonárd abban a pillanatban azt kívánta, bárcsak a lány helyében lehetne. Ő miért nem kapott soha ilyen mosolyt az anyjától?
Aztán a fiú eltöprengett rajta: talán kapott, csak ő soha nem vette észre?
Kábultan nézte Eliza örömtől ragyogó arcát. A mosoly miatt örül, vagy mert a nagyapjával fog találkozni?
Talán csak a szeme káprázott, de mintha tisztábban látta volna a tárgyakat és az embereket, ahogy a család nyomában belépett a Boldog könyvesboltba. A távolban, a polcok mögött megpillantotta Zsolt bát, teljes színpompájában, undorítóan csicsás egyeningjében. Leonárd meg se próbálta megszólítani. Ahogy a bácsi ült a pult mögött, ahogy az újságját lapozgatta, egyértelműen látszott, hogy ő is a pláza része, visszaváltozott egyszerű díszletté, akit az ő kedvéért teremtett oda a Köd, az ördög vagy bármi más.
- Papa! – kiáltotta a kislány.
Az öregember felnézett az újságból, és a lányra tekintett.
- Elike! De jó, hogy látlak! – mondta mosollyal az arcán, és a pultot körbejárva megpuszilta az unokáját.
Leonárd ismét úgy érezte, mintha tűt szúrtak volna a szívébe. Furcsa volt ez a fájdalom, már-már fizikailag érezte, olyannyira, hogy reflexszerűen a mellkasához kapta a kezét. Mi a fene történik vele? Miért van rá ilyen hatással ez a család? Miért érzi azt, hogy minél többet lát az életükből, annál jobban kedveli őket? Pedig ez egy teljesen átlagos család volt. Ilyenje van neki is.
… Ilyenje van neki is?
És ahogy a szülők kihátráltak az üzletből, Leonárd mintha tisztábban látta volna alattuk a padlót, mögöttük a falakat és fölöttük a mennyezetet…
A fiú úgy döntött, követi a két felnőttet. Hogy mi történt Elizával, tudta jól, de kíváncsi volt rá, mi történt a szüleivel. Azonban ahogy emeletről emeletre bandukoltak, rájött, hogy semmi különös nem fog történni. Egyszerű dolgokat vásároltak, édességeket, játékokat, díszeket, mindent, ami a polgári karácsonyhoz szükséges. De hiszen ezek olyan egyszerű, puritán dolgok voltak ahhoz képest, amit az előbb látott. Miért nem mennek vissza a lányukhoz, miért nem töltik együtt a napot? Akart valamit mondani nekik, meg akarta szólítani őket. Ekkor eszébe jutott, hogy a nőnek tudja a nevét: Zoé. Ő az, aki rövidesen belebetegszik a bánatba, az a Zoé, aki az édesapját fogja hibáztatni a lánya haláláért. Ez a kedves, mosolygós, tisztaságot sugárzó nő nemsokára irracionális, gyásztól megtébolyult perszónává válik. Leonárd nem akarta, hogy ez megtörténjen… meg akarta akadályozni… tenni akart valamit ellene. Hány életet tehetett tönkre egyetlen egy kislány halála?
A fiú sarkon fordult, és hirtelen megszédült. Mostmár egészen biztos volt benne, hogy egyre jobban kitisztul a látása, habár helyenként még mindig csak foltokat, elmosódott alakzatokat látott. Újra a földszinten volt, hát felfelé vette az irányt a második emeleti könyvesbolt felé. Az első emeleten azonban olyat, látott, amitől majdnem dobott egy hátast.
Önmagát.
Először arra gondolt, hogy nem is változott olyan sokat tíz év alatt. Igaz, még nem festette be a haját, de már akkoriban is csak kéket hordott, és már akkor is magasabb volt a korosztályánál. Az ötéves önmaga mellett ott sétált az ötéves Eliza. A kis Leó kifejezéstelen arccal beszélt a lányhoz, Eliza pedig megrettenten hallgatta őt. A pláza zsivalyán keresztül nem tudta kivenni, mit mond, mégis tudta, miről beszél; olyan volt ez, mint amikor az ember ránéz egy régi fényképre, és el tudja mondani, mit csinált ott és akkor, még ha nem is emlékszik minden egyes részletre. Leonárd tudta, hogy a saját szüleiről mesélt a lánynak, és találgatott, hogy milyenek lehetnek Eliza szülei. Arra is emlékezett, hogy milyen stílusban beszélt a lánnyal. Miért tette? Hogy lehetett ekkora szemét? Legszívesebben felpofozta volna önmagát. Ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy voltaképpen megteheti, ha nagyon akarja. Inkább nem tette.
És végül elérkeztek az élelmiszerbolt ezüstszínű dzsungelébe, a húspultokhoz, ahol azok a gyászos események történtek. Leó és Eliza szétváltak. Itt a kisfiú szerepe lezárult. Eliza mindjárt elindul a hűtőkamra felé, és véget ér az egész. A Köd talán elereszti őt, Leonárdot, talán visszaküldi őt a megfagyott plázába. Viszont semmi kedve nem volt végignézni, ahogy Eliza meghal, el akart fordulni, el akart vonulni a pláza másik végébe, hogy kivárja a sorsát, ekkor azonban valami teljesen más történt: a kis Eliza sarkon fordult és kisétált az üzletből.
Leonárdnak leesett az álla. Erre aztán nem számított. Aztán eszébe jutott, hogy korábban megsejtette, hogy Eliza elhallgatott előle valamit a történetében. Most végre megtudja, mi volt az.
Csakhogy mire a fiú mindezt végiggondolta, már szem elől tévesztette a lányt. Leonárd pánikszerűen belevetette magát a tömegbe, színte úszott az emberek között, hogy aztán kiérjen a boltból, és a folyosó másik végén megpillantsa Elizát… a nagyapjával.
A fiú odarohant hozzájuk. Az öregember szorosan fogta az unokája kezét, habár az utóbbi szemmel láthatóan megpróbálta kiverekedni magát a nagyapja szorításából. Leonárd félt közelebb menni. Félt, hogy mit fog hallani. De hallania kellett. Végre valahára tudni akarta.
- Engedj el! Hagyjál békén!
Eliza hisztizett. Zsolt bá szeretetteljes gyöngédséggel, de határozottan fogta a lány kezét.
- Gyerünk szépen vissza a könyvesboltba. Halálra aggódtam magam miattad, kishölgy! Soha többet ne tűnj így el!
- Engedj el! Engedj… már… el!
- Mit szólna szegény anyukád, ha azt mondanám neki, hogy elvesztettelek?
- Nem érdekel! Utálom őket! Utálom!
Leonárd úgy érezte, mintha hasba dobták volna egy méretes sziklával.
Eliza nagyapja megállt, leguggolt a lány elé, és mindkét karját fogva a szemébe nézett.
- Ezt most nem gondolod komolyan. Tudom, hogy nem gondolod komolyan.
- De! Utálom őket! Soha nem is fogom már szeretni őket!
- Kérlek, kicsim…
- Hagyjál!
Az öregember lazított egy kicsit a fogásán, és ezt Eliza azonnal kihasználta. Olyan gyorsan fordult sarkon és vetődött be a tömegbe, mintha puskából lőtték volna ki. Leonárd már alig állt a lábán, mégis rohanva követte őt.
- Eliza! ELIZA! – hallotta még Zsolt bá kiáltásait, majd végül az ő hangját is elnyomta a bevásárlók zsivaja.
Nem volt könnyű követni a lányt: amíg Eliza könnyen átfért az emberek lábai között, addig neki ténylegesen át kellett verekednie magát a tömegen. Ám nem kellett sokáig szaladnia; a lány az élelmiszerboltba szaladt be, végig a polcok között, el a húspult mellett… Senki nem volt a környéken, senki nem láthatta, ahogy a lány becsukja maga mögött az ajtót.
Leonárd megfordult, és szédelegve kitántorgott az üzletből. Kóválygott a feje, hányingere volt. Öngyilkosság? Dehogy… a kislány csak el akart rejtőzni. Ha minden jól alakult volna, estére megnyugszik, és együtt ünnepelhette volna a karácsonyt a családjával, boldogan, szeretetben…
De Leonárd tudta, hogy nem így történt, és tudta, hogy mi lesz a lány sorsa, tudta, hogy mi fog történni a családdal, és hirtelen annyi, de annyi mindent megtudott, hogy zsongott tőle a feje, hogy ordítani akart, hogy törni akart, hogy zúzni akart, hogy fájdalmat akart okozni magának, hogy meg akarta ölni magát. A szeméből folytak a könnyek, már hosszú percek óta, de ez csak most tudatosult benne. Valami szúrta a szemét, látta, ahogy elfolyik előtte minden, habár érezte a lába alatt a padlót, hallotta az embereket, de úgy érezte magát, mint aki teljesen kiszakadt a környezetéből.
Rájött mindenre. Felfogta, amit egész idáig mondogattak neki, de ő túlságosan is öntelt volt, hogy magára vegye mindazt, amivel vádolták. Hogy volt képes szétszakítani ezt a boldog családot? Hogy lehetett olyan kegyetlen ahhoz a szegény lányhoz? Mivel érdemelte ki, hogy ilyeneket mondjon neki, hogy elültesse a kételyt a kislány szívében? Ő tehetett róla, hogy a szerény, szeretnivaló lány cinikus, öntelt szörnyeteggé vált, pont olyanná, mint ő maga. Akivel aznap délben még a valóságban találkozott, akivel együtt menekültek a Köd elől, aki elmesélte neki az ötéves Eliza történetét, az igenis Eliza volt, csakhogy az az Eliza, akit ő, Leonárd teremtett meg a saját képmására.
Látta maga előtt a lányt, aki boldogan fogja az édesanyja kezét. Látta a lelki szemei előtt a lányt, aki csendben várja a halált a dermesztő hidegben.
Leonárd volt a hibás. Ő tehetett mindenről. Igen.
Ő ölte meg Elizát.
És a fájdalom elmúlt, és a könnyei felszáradtak, és nem szédült többé, elmúlt a hányingere, és megint kapott rendesen levegőt. Furcsa, de mintha tonnás súlyt emeltek volna ki a gyomrából. Leonárd kinyitotta a szemét, de azonnal be is csukta; majdnem megvakult a színkavalkádtól, mely elemi erővel robbant be a retinájába.
- Jól vagy? Valami bajod van?
A fiú lassan kinyitotta a szemét. Egy nő nézett rá aggódó tekintettel, egy nő vastag kabátban és bevásárlótáskákkal a kezében – egy vásárló. Leonárd rájött, hogy kétrét görnyedve a falnak támaszkodik, hát megpróbált felegyenesedni.
- Valaki segítsen! Ez a fiú rosszul van!
- Nem, nem, semmi bajom… - mondta Leonárd remegő hangon. – Tényleg, köszönöm. Jól vagyok – mondta, ahogy mások is aggódó pillantásokat vetettek rá.
Leonárd nagyon lassan megfordult, és immár tágra nyílt szemekkel fogadta be a környezetét. Visszajöttek a színek, visszajöttek az élek, de még mindig a plázában volt, és – ahogy jobban szemügyre vette a folyosót – még mindig karácsony volt. Azonban az emberek már nem mentek el mellette úgy, mintha észre se vennék, sőt, nagyon is felfigyeltek rá, ahogy szédelegve megindult vissza az élelmiszerbolt felé.
Beletelt egy percbe, mire felkattant a villany a fejében. Karácsony van. A plázában van. Eliza az előbb ment be a jégszekrénybe. Kapott egy esélyt, hogy megmentse a lányt.
Futásnak eredt, meg sem állt a húspultokig, ott azonban megtorpant. Eliza az előbb viharzott be a hűtő ajtaján, tehát még mindig mérges; ha most hozná ki, azzal nem javítana a helyzeten. Várnia kell egy kicsit. De meddig…?
- Komolyan mondom, hihetetlen, amit elvárnak tőlünk, nem igaz?
„Komolyan mondom”. És ez a hang. Leonárd tekintete a pult másik végére vándorolt, a bolt sarka felé, ahol Áron állt, ezúttal józanul, teljes hentesi munkaöltözetben. Leonárd eltöprengett, hogy is nem jött rá erre hamarabb. Hiszen olyan pofonegyszerű volt… megtalálta Áron szerepét is a történetben. Leonárd elmélete be is igazolódott, amikor a férfi a hűtőhöz sétált, elővett a köténye zsebéből egy kulcscsomót és bezárta az ajtót.
- Nyakunkon az ünnep, én is a családdal akarok lenni, erre bent tartanak minket túlórázni.
- Ja, tiszta barmok – kiáltott vissza egy másik egyenruhás férfi. – Legalább megfizetnék!
Szóval Áron zárta be Elizát. Itt a válasz, amelyet annyira keresett. De most már más volt a helyzet. Tudta, hogy nem Áron volt a gyilkos. Ő csak rossz helyen volt, rossz időben.
Leonárd futásnak eredt a távolodó férfi felé, majd teljes erőből nekiment. Áron elvesztette az egyensúlyát, és mind a ketten a padlón kötöttek ki.
- Eszednél vagy, kölyök?! – hordta le a férfi, ahogy feltápázkodott a földről. – Mi a francért rohangálsz itt össze-vissza?
- Bocsánat – szabadkozott Leonárd. – Megcsúsztam, és nem tudtam megállni.
Áron szemmel láthatóan kötözködni akart még, de végül csak mordult egyet, és elindult a személyzeti öltözők felé. Leonárd megvárta, amíg a férfi eltűnik a polcok mögött, majd sarkon fordult, és immár a kulcscsomóval a kezében elindult vissza a jégszekrényhez.
Épp csak annyi időt várt, amíg a lány megijed egy kicsit. Tudta, hogy kegyetlenség, amit művel, de meg kellett tennie, hogy rendbe hozza, amit elrontott. Tíz perc múlva elfordította a kulcsot a zárban, és kinyitotta az ajtót, hogy aztán szembetalálja magát a zokogó Elizával.
- Gyere ki! Teljesen át vagy fagyva… - mondta Leonárd, és a lány keze felé nyúlt. Eliza megszeppenve bár, de megfogta a fiú kezét, és szipogva hagyta, hogy kivezesse őt a boltból, át a könyvesboltba. Senkit sem találtak ott, de ezen Leonárd nem is lepődött meg igazán. Együtt elindultak lefelé a földszinthez.
Útközben Eliza egy szót sem szólt, egészen addig, amíg egyszer csak felpillantott Leonárdra, és megkérdezte:
- Te hogy nőttél meg ilyen gyorsan?
Leonárd megtorpant. Pár másodpercig némán meredt a lány ártatlan arcába, majd elmosolyodott.
- Megvannak a módszereim.
A földszinten, az információs irodánál ott álltak Eliza szülei és a nagyapja… és Eliza elengedte Leonárd kezét, és odarohant hozzájuk, és szorosan átölelte őket, ők pedig visszaölelték őt. A nagyapja szemében boldog könnyek csillogtak…
Leonárd némán nézte ezt a látványt. Csodálatos érzés volt. Milyen boldogok… és az én családom is pontosan ilyen.
Elindult a kijárat felé, el a szökőkutak között, majd megállt a karácsonyfánál. Felnézett a tetejére, ahova az aranyszínű csillag mellé két angyalt tűztek. Leonárd nagyot lélegzett. Hirtelen nagyon könnyűnek érezte magát. Aztán megfordult, és ahogy fordult, úgy változott meg minden körülötte: a fa eltűnt, a karácsonyi díszek elpárologtak, a felhők szétoszlottak, a hó elolvadt, a melegség visszatért. Mire szembe került az ajtóval, már ismét nyár volt.
Lassan elindult a kijárat felé. A fotocellás ajtók automatikusan kinyíltak a közeledtére, ő pedig kilépett a napsütötte júliusi ég alá.
Egy kósza szellő kifújta a szeméből a kék hajtincseket.

Kilencedik fejezet - Horror három felvonásban

Egészen a földszintig futottak.
Áron mindenkit félrelökött az útjából, nőt és férfit, öreget és gyermeket. A legkevésbé sem érdekelte, mekkora fájdalmat okozhat nekik, csak rohant tovább, ügyet sem vetve a gyomorforgató dörömbölésre és koppanásokra, amelyek azt jelezték, hogy a háta mögött hús-vér emberek estek hanyatt vagy fordultak le a lépcsőn. Olyan szorosan fogta Leonárd csuklóját, hogy az már fájt a fiúnak. Áron ösztönlénnyé vált, nem törődött a holtakkal – legalábbis, akiket már annak hitt -, csak egy cél vezérelte, hogy élve kijussanak a plázából.
Ott és akkor Leonárd olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, mint még soha életében. Már nem a makacs, öntelt, tizenöt éves fiú volt, aki mindig csak a maga feje után ment.
Csak egy gyerek, akire rászorul mások oltalmára, akit kisegítenek a bajból. Nem tudott mit tenni. Úgy érezte, mindent megpróbált. Nem tudta kijuttatni a túlélőket az épületből. Ő nem a dicső lovag fénylő páncélban. Ő csak egy kis taknyos, kék hajjal.
Ezzel a porig rombolt önbizalommal a lelkében ugrott le a fiú az utolsó öt lépcsőfokról és landolt durván a földszint kövezetén. Nem érzett fájdalmat. Úgy tűnt, minden emberi érzést fent hagyott a negyedik emeleten. Áron nyomában átvágott az előcsarnokon, el a megdermedt vizű szökőkutak mellett, átugorva padokat és műanyag dísznövényeket. A kijárathoz érve Leonárd látta, hogy odakint alkonyodott; a nap már lebukott a horizont alá, az égboltot pedig sűrű, szürke felhők takarták el – vihar közeledett. Áron ezen a ponton eresztette csak el a fiú karját, és a fotocellás ajtókhoz rohant. Leonárdnak eszébe jutott, hogy nem is olyan régen még itt beszélgettek Elizával, percekkel azután, hogy a Köd megfagyasztotta a plázát… akár hetek is telhettek volna el azóta. Egyetlen nap alatt tönkretették az egész életét. Hogy Áron miért cipelte le ide, arról fogalma sem volt. Talán végre eszébe jutott valami terv, de talán csak a pánik vezérelte. A fiú elkerekedett szemmel konstatálta, hogy az utóbbi következett be: Áron teljes erejéből dörömbölni kezdett az üvegen.
- Engedjenek… ki… INNEN! – kiáltotta, és minden szavát egy újabb ütéssel kísérte.
- Hagyd abba! – szólt rá Leonárd. – Nem tudsz kijutni, Eliza megmondta, hogy innen nincs…
- FOGD BE A SZÁD! – ordította a férfi, és tovább fojtatta a dörömbölést. – KI… KELL… JUTNOM…
- Nem tudod kitörni az üveget! – a fiúnak éppen hogy csak sikerült túlkiabálnia Áront. – Próbálj meg lehiggadni…
- LEHIGGADNI?!
Áron ezúttal szembefordult Leonárddal, és a fiú most először tényleg megijedt tőle; a férfi izzadságtól csorgó arcát elködösítette a teljes őrület, a szemei mintha fűrészes kések lettek volna, úgy martak bele Leonárd elevenébe.
- Te csak ne merészeld azt mondani nekem, hogy higgadjak le! Erről az egészről kizárólag te tehetsz! Tíz éve kinyírtál valami lányt, és most én szívok miattad! Talán játszani próbálod a hőst, de hadd áruljam el, haver, hogy nem vagy az! Hála neked az előbb sikerült majdnem meghalnom… és az az öregember talán már meg is halt! Ebbe nem gondoltál bele? Úgyhogy azt ajánlom, egy büdös szót ne halljak tőled, különben most rögtön belefojtalak abba a szökőkútba!
Azzal Áron visszafordult, és zihálva megpróbált levegőhöz jutni. Leonárd rémülten bámulta a férfi hátát, és egy pillanatig még reménykedett benne, hogy most, hogy kellően kitombolta magát, egy kicsit megnyugszik. De Áron újra dörömbölni kezdett az üvegen, és amint visszanyerte a hangját, újra segítségért kiáltozott. Leonárdnak fogalma sem volt, mit tehetne. A férfi teljesen elvesztette a józan eszét. Ha így folytatja, nem az üvegben fog kárt tenni, hanem saját magában.
Ahogy a fiú öntudatlanul is hátrálni kezdett a rémisztő látványtól, hirtelen majdnem hanyatt vágódott a padlón. Letekintett, hogy miben botlott el… majd a tekintete Áronra vándorolt. A férfi egyre hisztérikusabban csapkodta az ajtót, az ujjai már kezdtek elkékülni. Valamit tennie kell… de vajon van elég ereje hozzá, hogy megtegye?
Amilyen halkan csak tudott (nem mintha a férfi nem csapott volna elég zajt), Áron mögé lopakodott. Még mindig győzködte magát, hogy nem kéne megtennie. Ám ekkor észrevette, hogy a Áron öklei tenyérnyi vérfoltokat hagynak az ajtón. Leonárd keserűen bár, de elhatározásra jutott; megpördült a tengelye körül, és egy baseballjátékos ügyességével fejbe vágta Áront a délután látott vak férfi járóbotjával.
Áron a lendülettől félfordulatot tett az ajtó előtt, majd elterült a padlón. Leonárd még vagy fél percig dermedten állt, kezében a magasra tartott fehér bottal, mint holmi groteszk háborús emlékmű. Aztán, kizökkenve a kábulatából, hogy mit tett, lehajolt Áronhoz, és megvizsgálta a fejét. Jókora bevérzett púp nőtt pont a tarkója fölött, de egyébiránt sértetlennek látszott. A biztonság kedvéért a fiú a férfi pulzusát is megkereste, de szerencsére még volt neki.
Csak most, a teljes csöndben vette észre, hogy még mindig hallja Eliza sikolyait. Hiába a négyemeletnyi különbség és a vastag beton, a rettenetes, őrült kiáltások átjárták a plázát, beivódtak a falakba, ezer és ezer helyről visszhangoztak vissza. A lány eggyé vált az épülettel, az épület pedig a lánnyal. A fiú egy sírboltban álldogált, amelyet még mindig kísértett a halottja.
Leonárd azt is észrevette, hogy folynak a könnyei. Az ökle hátuljával megtörölte a szemeit, majd leengedte a karját. Utána megint felemelte a kezét, és szép óvatosan elsimította a hajszálakat a szemei elől. Aztán odasétált a legközelebbi szökőkúthoz. Megfordult a fejében, hogy talán tényleg bele kéne fojtania magát. Végül mégis inkább leült az egyik undorítóan színes padra, és a kezeibe temette arcát. Várta, hogy most mi legyen.

* * *

Végül aztán kitört a vihar.
Kövér vízcseppek záporoztak a Boldog pláza áttörhetetlen üvegére. Olyan volt, mintha egy hadsereg ostromolta volna a falakat. Minden egyes csepp lövedékként csapódott az épületbe, ám remény sem volt rá, hogy valaha is áttörje azt. A Boldog pláza bevehetetlen erődítménnyé vált, színesre pingált börtönné, ahol nincs út se be, se ki. Mit sem sejtve támadt tovább a természet, míg az igazság az volt, hogy a pláza már csak egyetlen túlélőt hordozott a szívében.
Leonárd felfelé tartott a megfagyott mozgólépcsőn. Ha fújt is odakint a szél, ő azt már nem hallotta. Minden érzékszervét Elizára összpontosította. Nála van a kulcs. Csak ő juttathatja ki őt erről az elátkozott helyről. Lépésről lépésre, lélegzetvételről lélegzetvételre haladt felfelé a legmagasabb torony legfelső szobájába, akár a egy lovag… csakhogy nála önzőbb lovagot még nem hordott a hátán e bolygó.
És a holdkóros megmenti a hercegnőt.
Nem volt terve. Kifogyott a praktikákból. Mindent megtett, ami tőle tellett. Megpróbált önmagára számítani, de nem sikerült. Belekapaszkodott az áldozata karjába, de ő elengedte. Megkísérelt másokra támaszkodni, de ők is sorra elmaradtak mögötte. Újra egyedül volt, mint a régi szép időkben.
Furcsa módon Leonárd arcán keserű mosoly terült szét. Valóban, ez pontosan olyan, mint régen. Egyedül járja a plázát, körülötte emberek, akik mit sem sejtenek a létezéséről. Senki nem mondja meg, hogy hova menjen, senki nem parancsolja meg, mit tegyen. Semmi nem köti össze őt a környezetével, közte és a világ között láthatatlan hártya keletkezett. Itt már nem csak a kék színről volt szó. Már mélyen legbelül is tudta, hogy ő nem tartozik sem ide, sem máshova, ahol emberek vannak. Hiszen erről szólt az egész élete, nem? Idegenkedett mindenkitől, és mindenki idegenként kezelte őt.
És ha a Köddel találkozni egyenlő lesz a halállal? Akkor szertefoszlik minden álma, vagy pont, hogy valóra válnak?
Leonárd kirázta a szeméből az eltévedt hajtincseket. Érezte, hogy újra ura önmagának.
A lelki szemei előtt felderengett Áron képe. Tudta, hogy talán mégis ő rejti a történet kulcsát. Tudta, hogy hiba volt hátrahagyni őt, és hogy meg kellett volna várnia, amíg felébred, hogy kikérdezhesse, mi köze van Eliza halálához. Tudta, és mégis elindult felfelé. Részint nem akarta tovább halogatni a találkozást a lánnyal; másrészt nem akarta, hogy megismétlődjön, ami az öregemberrel történt. Láthatatlan hártya ide vagy oda, Áronnak sikerült megszólaltatnia a lelkiismeretét. Ezúttal nem fogja hagyni, hogy más vigye a bőrét a vásárra helyette.
Csakhogy – és Leonárd nem tudott másra se gondolni – még mindig ott a kérdés, hogy ki Eliza valódi gyilkosa. Talán a Köd még őt sem találta meg, és hozzá hasonlóan a plázában bolyong… vagy talán rejtőzködik… csakhogy a fiú belefáradt már a végtelennek tűnő bújócskába. A tettes elmenekült, és már esély sem volt rá, hogy valaha is előkerül.
Itt az ideje, hogy – így vagy úgy – befejeződjön a játszma.

* * *

Amikor átlépte a vonalat a lépcső és a negyedik emelet padlója között, Leonárdnak az jutott eszébe, hogy habár még mindig hallja a Köd hangját, azt az eszeveszett búgást – valami mégis megváltozott. Még mindig szédült a zajtól, de már korántsem félt tőle annyira, mint eddig. A fiú éppen, hogy elkezdett gondolkodni a dolog miértjén, amikor rájött, hogy már a nyelve hegyén van a válasz: Eliza sikolya.
Habár egészen eddig nem gondolt bele komolyabban, mindig is a lány hangja adott neki erőt, amikor a Köd a közelben volt. Kivéve egy alkalommal… akkor a lány nagyapja tette ugyanezt. És Eliza még most is öntudatlanul segít neki. Leonárdban felmerült a gondolat, hogy talán a Ködnek is van egy gyenge pontja. De akkor hogyan képes megmaradni egy teremben Elizával? És egyáltalán miért követi a lányt? Leonárd a füleire tapasztotta a tenyereit; annyi volt a megválaszolatlan kérdés, hogy zsongott tőlük a feje.
És vajon mi várja őt a vetítőteremben?
Leonárd csak akkor engedte el a fejét, amikor meg kellett fognia a mozi ajtajának kilincsét. Ekkor azonban rájött, hogy újfent nem hall semmit. Ugyanaz történt, mint amikor előző alkalommal itt jártak Áronékkal. Ezt hívják úgy, hogy a vihar előtti csend? Azért a biztonság kedvéért először behallgatózott a terembe – és valami olyasmit hallott, amire aztán végképp nem számított.
- Te vagy az… anyuka?
Leonárd ereiben megfagyott a vér. Eltelt pár másodperc, mire a reszkető, kislányos hang újra megszólalt:
- Bezártak ide. Nem tudok kijönni… anyu, gyere értem, légyszi, anyu…
A lánynak elcsuklott a hangja. Ő a sírás szélén állt, Leonárd pedig az idegösszeroppanásén.
- … gyere el értem… annyira fázom…
És vége. Egy pisszenéssel sem több. Mintha megszakadt volna a vonal.
Leonárd ajtóstul rontott be a terembe. A másodperc töredékéig némán állt a színpaddal szemben, majd futásnak eredt lefelé a lankás lépcsősoron. A félhomályban alig látta, hová lép, de ha világos lett volna sem figyelt volna másra, csak az előtte álló emelvényre.
Felkapaszkodott, sőt szinte felugrott a színpadra, majd zihálva körülnézett. Senki nem volt ott rajta kívül. Nem látott semmit, csak a csupasz betonfalakat, és nem hallott mást, mint a saját reszelős lélegzetvételét. Az orrát megtöltötte a kevert cement és a dohos fa illata.
Leírhatatlan érzés, amikor az emberben végleg elpattan a cérna. Amikor úgy érzi, nem bírja tovább. Amikor nem látja az utat se oda, se vissza, és amikor végső kétségbeesésében úgy érzi, önmagába kell belemélyesztenie a fogait. Leonárd torkából ott és akkor egy sebzett állat üvöltése tört elő, ahogy térde rogyott a színpad közepén, mint aki készen áll az utolsó imára.
- MIT AKARSZ MÉG TŐLEM?! – ordította bele a semmibe. – FELADOM! TE GYŐZTÉL! TEDD, AMIT JÓNAK LÁTSZ, ENGEM MÁR NEM ÉRDEKEL!
…
Csönd.
Aztán…
Leonárd a könnyein keresztül is észrevette. A vetítőterem fényét egy hatalmas, áttetsző dolog takarta el. Az a valami addig ereszkedett lejjebb és lejjebb, amíg már csak egy méterrel lehetett a fiú feje fölött. És Leonárd végre szemtől szemben állt vele.
Egyáltalán nem hasonlított ködre. Áttetsző volt ugyan, de mégis volt benne valami… lényszerű. Hatalmas volt és fekete, egy alaktalan massza, lábak és karok nélkül. Leonárd szemet sem látott rajta, mégis érezte, hogy őt figyeli. Félelmetes. Ezzel az egy szóval tudta leírni az elé táruló látványt. A Köd ezúttal csak halkan búgott, ám a fiúra már ez is elemi erővel hatott. Nem volt képes megmozdulni, úgy érezte, mintha máris megfagyott volna. Mert tudta, hogy ez fog következni. Pár másodperc múlva ő is csatlakozik a jéggé fagyott áldozatok százaihoz.
Minden emberi akaraterő elszállt belőle. Úgy érezte, ideje beletörődnie a sorsába.
A Köd lassan terjedni kezdett, elszívott minden maradék fényt a teremből, és Leonárd nem érzett többé mást, csak csendet és sötétséget.

Nyolcadik fejezet - A bűnbak

Az öregember hirtelen mintha összezsugorodott volna. Eltűnt belőle az a csillogó szemű, mosolygós bácsi, akit Leonárd megismert. Arcán elmélyültek a ráncok, ujjai elfehéredtek.
- Zoé a lányom volt, - kezdte rekedt hangon. Látszott, hogy minden egyes kimondott szó ezer pokol tüzével kínozza. – A legnagyobb kincs az életemben. Mindennél jobban szerettem őt. Arról nem is beszélve, hogy páratlanul okos és tehetséges lány volt. Még előtte állt az egész élet… - a férfi hangja elcsuklott. – De aztán eltűnt a kisunokám. Hosszú-hosszú ideig kerestettük őt. Sosem találtuk meg. Akkor azt gondoltuk, baleset érhette. Vagy talán elrabolták.
Sóhajtás.
- Végül be kellett látnunk, hogy megtörtént a legrosszabb, és hogy Elizát soha nem kaphatjuk vissza. A családunk romokban hevert. Zoé… ő nem volt hajlandó elfogadni a tényt. A fájdalom felemésztette őt. Engem okolt a történtekért, hiszen nekem kellett volna vigyáznom Elizára, amikor eltűnt. Tudtam, mit érezhet egy szülő a lánya iránt, hát nem hibáztattam Zoét. Bűnbakra volt szüksége, és én magamra vállaltam a feladatot.
- De ez sajnos akkor már kevés volt. A lányom megbetegedett, és kórházba került. A vejem nem volt valami nagy segítség, mivel ő már réges-rég az italba menekült. Ott akartam lenni a lányommal, de az orvosok szerint cask rontott volna az állapotán, ha minden nap meglátogatom. Persze, hiszen a szemében még mindig én voltam a bűnös. Így akkor sem lehettem ott, amikor végleg itt hagyott minket.
A bácsi a kezébe temette az arcát. Áron tátott szájjal hallgatta a történetet. Leonárd nem tudta, mit mondjon, a szavak egyszerűen cserben hagyták őt. Már megbánta, hogy feltette a kérdést. Azt hitte, fontos információhoz juthat, hogy megtudhat valami lényegeset a történtekkel kapcsolatban, de csak fájdalmat okozott a férfinak. Zsolt bá egyetlen apró hibájáért egész életében szenvednie kellett. Ez nem igazság.
Úgy tűnt, a férfi megpróbálja összeszedni magát. Elővett egy zsebkendőt, és megtörölte vele az arcát.
- Olyan fiatalok vagytok még. El se tudjátok képzelni, mekkora sebet ejthet a szívünkön egy ilyen közeli szerettünk elvesztése. Egyetlen szülőnek sem lenne szabad átélnie a gyermeke halálát. Egy életre megnyomorítja az embert.
Aztán csak ültek csöndben, és hallgattak sokáig.
Leonárdnak eszébe jutottak a saját szülei. Vajon ők is beleőrülnének, ha elveszítenék őt? Sírnának a halálos ágya fölött, látogatnák-e nap mint nap a végső nyughelyét? Vinnének virágot a sírjára, és emlékeznének rá sajgó szívvel? A lelke mélyén Leonárd biztos volt benne, hogy így lenne – és mégse tudta elképzelni mindezt a szüleiről. Sosem mutatták ki az érzéseiket a fiuk felé úgy, ahogyan annak – az ő elképzelései szerint - lennie kellett volna.
Szeretik őt.
De szeretik őt?
Kiben van végső soron a hiba?
Végül Áron törtre meg a csendet:
- Hát ez eléggé durva – mondta tágra nyílt szemekkel. A másik kettő ránézett, ő pedig az öklével megdörzsölte a szemét. – De mit kéne csinálnunk? Nekem is haltak már meg rokonaim, de egyik sem tért vissza kísérteni.
- És nem zártak be téged egy gigantikus jégszekrénybe – tette hozzá Leonárd.
- Komolyan mondom, ilyet még nem pipáltam.
- Azt mondtad – szólt közbe Eliza nagyapja, az előzményekhez képest meglepően erős hangon -, hogy megpróbáltad tisztázni a dolgot az unokámmal, de nem sikerült megoldanotok a problémát.
- Persze, hogy nem, hiszen nem én öltem meg őt! – tiltakozott Leonárd. – Valaki bezárta őt a hűtőkamrába. Elizának ezt az embert kéne megkeresnie.
- Szóval – kezdett hozzá az öregember. – Ha Eliza találkozna a gyilkosával és elrendezné vele a dolgait, akkor kiszabadulnánk innen, és a pláza is felolvadna?
Leonárd hallgatott egy sort.
- Nem tudom. Eliza sem biztos benne. De nincs jobb ötletünk.
Zsolt bá nagyon lassan feltápászkodott. Idősebbnek és gondterheltebbnek tűnt, mint amilyennek Leonárd valaha is látta.
- Akkor megkeresem őt és beszélek vele.
- Várjon… hogy? Miért?
- Hiszen az előbb mondtam neked… az én hibámból halt meg. Csakis én vagyok a felelős azért, ami a Boldog plázában történt, mind tíz éve, mind a mai napon. Ha az unokám eljött bosszút állni, én elébe állok.
- De hát maga is tudja, hogy ez nem igaz! – Leonárd kezdett igazán megijedni. – Csak a lánya miatt vállalta fel a bűnbak szerepét. Nem maga a gyilkos!
A fiú is felpattant a földről. Zsolt bá lassan rá emelte a tekintetét, majd megveregette Leonárd vállát.
- Fiam, én már tíz hosszú éve élek együtt a tudattal, hogy az unokám és a tulajdon leányom halálát okoztam. Öreg vagyok már. Megettem a kenyerem javát. Ha Eliza úgy dönt, hogy kitölti rajtam a dühét, nem fogok védekezni. Minden joga meglesz hozzá, bármit is tesz.
A férfi megkerülte a polcokat, és elindult a folyosó felé.
- Várjon! Mi is megyünk.
Mind az öregember, mind Leonárd meglepődve néztek Áronra, aki idő közben szintén talpra állt.
- Hát, tudja… - Áron zavarában a tarkóját vakargatta. – Szóval izé… megértem, hogy mennyire fáj ez magának. Tudja, nekem is van egy lányom. Nem sokat találkozom vele, de… öh…
Leonárd mentette meg a kellemetlen pillanatot:
- Elkísérjük magát az unokájához. Segíteni szeretnénk.
Zsolt bá hosszú másodpercekig bámult a kényszeres társaságára, a két idegen emberre, akikhez soha semmi köze nem volt, és akiknek az imént vallotta be legmélyebb érzéseit. A szája szomorkás mosolyra húzódott.
- Ám legyen.
Együtt indultak el a folyosón, fülelve bármilyen nesz után, legyen az Eliza vagy akár a Köd hangja. Körbejárták az első három emeletet és a földszintet is, de a tágra nyílt szemű vásárlókon kívül más élőlénnyel nem találkoztak. Benéztek minden üzlethelyiségbe, belestek minden lehetséges búvóhelyre, még a mosdókat is átkutatták.
Ahogy Leonárd a megfagyott emberek között cikázott (olykor-olykor akaratlanul is feldöntve néhányukat), egyszerre nagyon sok dolgon töprengett. Az első ilyen volt, hogy Eliza rejtőzködik, és ezt a tényt nem tudta hova tenni. A logikus az lett volna, ha a lány is keresi őket, de ebben az esetben már rég egymásra kellett volna találniuk. De persze – Leonárd beleborzongott a gondolatba - az is előfordulhat, hogy időközben a Köd áldozatává vált. A fiú megpróbálta kizárni a fejéből ezt a lehetőséget. Nem csak hogy sajnálta volna Elizát; nélküle nem találják meg a kiutát a plázából.
Azt is furcsállta, hogy ennyi keresés után egyszer sem hallották meg a Köd búgását. Túlságosan nagy volt a csönd. Ez nem volt jellemző rá, hiszen az elmúlt órákban több ízben is üldözőbe vette őket. Azonban ahogy Leonárd visszagondolt egy korábbi beszélgetésére Elizával, eszébe jutott, hogy a Köd nem hall, tehát elméletileg nem is volna szabad üldöznie őket. Ezek szerint ez a lény, bármi is legyen valójában, kifejezetten Elizára vadászik. És ha ez így van, és eddig nem sikerült rájuk találniuk, az azt jelenti, hogy a Köd és Eliza is…
- A negyedik emeleten vannak – mondta ki hangosan.
Áron, aki éppen az információs bódéba lesett be, most szembefordult Leonárddal, és ugyanezzel a mozdulattal fellökött három vásárlót.
- Ne hülyéskedj már, minek ment volna oda fel?
- A kisgyerek-hasonmása is oda csalt engem, mielőtt a Köd megfagyasztotta az időt. És egyébként sincs jobb ötletünk, nem igaz?
- És ezt csak most mondod? Ott kellett volna kezdenünk a keresést!
- Hé, én csak Zsolt bát követ…
De amikor megpróbálta megkeresni a tekintetével, Eliza nagyapja már a mozgólépcsőn bandukolt fölfelé. Leonárd és Áron jelentőségteljes pillantást váltottak, majd szótlanul követték az öregembert.
Húsz percig tartott, mire feljutottak a harmadikra. A bácsi a szokásoshoz képest is lassúnak és törékenynek tűnt. És Leonárd egész idő alatt azon a bizonyos harmadik furcsa dolgon gondolkodott, amely már akkor is eszébe jutott, amikor a Boldog pláza először megfagyott…
De aztán eljutottak a negyedik, üres emeletre vezető lépcsőhöz, és a fiú gondolatait félbeszakította az ismerős, földöntúli búgás.
Nem tudott tovább menni. A szó szoros értelmében a földbe gyökerezett a lába. Az is nagy erőfeszítésébe telt, hogy a fejét az útitársai felé fordítsa: az arckifejezéséből ítélve Áron ugyanazt az iszonyatot élte át, mint ő. Ő sem mozdult. Aztán Leonárd Eliza nagyapjára nézett, és valami sokkal, de sokkal rémesebbet látott rajta.
A férfi sírt. Arcának barázdáira hosszú csíkokat festettek a könnyei.
- Menjünk tovább – mondta olyan halkan, hogy Leonárd szinte csak a szájáról olvasta le a szavakat. És a hangja erőt adott Leonárdnak, csakúgy, mint amikor Eliza zökkentette ki őt a kábulatából.
Felmentek a lépcsőn, majd elindultak a körfolyosó mentén. Elhaladtak az üvegfal mellett, de Leonárd nem mert kinézni rajta; félt, hogy ha meglátja a napsütést, a fákat, a boldogságot, akkor nem lesz ereje továbbmenni. Követték a Köd alvilági búgását, túl a csupasz falú szobán, ahol aznap Leonárd elvesztette az eszméletét, míg végül elértek a folyosó közepéig.
A leendő Boldog mozinak árkádosított előteret építettek. Mögötte foglalt helyet a három jegypénztár és a büfé, hosszú pulttal. Mint minden ezen az emeleten, ez is csupasz volt, szürke és cementszagú. Szemben a folyosóval kétszárnyú ajtó vezetett az egyetlen moziterembe. A búgás itt már elviselhetetlen volt; a bácsi mégis átlépett a betonoszlopok között, odasétált az ajtóhoz, és lassan lenyomta a kilincseket. Leonárd már attól félt, kiszakad a dobhártyája, miközben remegő végtagokkal követte őt, Áronnal a nyomában. Átléptek a küszöbön. Az ajtó becsukódott mögöttük.
Tökéletes csend fogadta őket.
Olyan volt, mintha a mozi küszöbén túl megszűnt volna a világ, amelyet a hátuk mögött hagytak. A Köd hangja teljesen elhalt, Leonárd nem hallott semmit, csak a saját szapora lélegzetvételét. A félhomályban oldalra sandítva látta, hogy Áron már a rosszulléttel küszködik. Zsolt bá a vászon előtti színpadra bámult, az egyetlen helyre, amelyet teljesen megvilágított a vetítőteremből beszűrődő fény.
Leonárd először arra gondolt, hogy rossz helyen járnak, a Köd és vele együtt Eliza is biztos egy másik teremben vannak. Csakhogy ebben a pillanatban egy lány lépett a színpadra; egy lány hullámos szőke hajjal, hosszú lila kabátban.
Eliza először Leonárdot pillantotta meg. Meg akarta szólítani, már nyílt a szája, amikor a tekintete a másik kettőre vándorolt, és a szemei tágra nyíltak a dühtől.
- Megtaláltuk - motyogta a fiú erőtlenül. – Megtaláltuk Eli…
- Ez nem az én unokám.
Leonárd értetlenül bámult az öregemberre.
- Dehogynem. Eltelt tíz év, de ő az, Eliza.
- Nem. Az ott nem az én unokám – mondta a férfi emelt hangon, szinte már kiáltva.
- Ezt meg hogy érti? Hogyhogy nem…
Leonárd elhallgatott. Ott és abban a pillanatban, a másodperc ezredrésze alatt összeállt a kép. Mindent megértett.
Velőtrázó dörgés szakította félbe a csöndet. Olyan volt, mintha egy bomba robbant volna fel közvetlenül mellettük. Leonárd reflexszerűen a fülére tapasztotta a tenyerét, de még ez sem volt elég, hogy kizárja a fejéből a csontrepesztő búgó hangot. A fiút hideg veríték öntötte el, szemét a lila ruhás lányra emelte, akinek a szája rettenetes sikolyra nyílt, és most széttárt karokkal üvöltött a színpadon. Leonárd még látta, ahogy az öregember megindul a lány felé; aztán egy pillanatra minden elsötétült. Mintha valami fekete, fátyolszerű anyag suhant volna végig a színpad előtt, és a fiú úgy érezte, menten megfagy, olyan hideg lett a teremben. Aztán visszajött a fény, és Herta Zsolt ott állt az ajtótól félúton, teljesen mozdulatlanul, tágra nyílt szemekkel bámult a semmibe.
Leonárd érezte, hogy valaki megragadja a karját, és hagyta, hogy az a valaki kivonszolja őt a teremből. Fel se fogta, ahogy Áron a fülébe ordította, hogy siessen. Teljesen más gondolatok cikáztak a fejében.
Akit ő Elizának hitt, sosem tudta, hogy a valódi Eliza nagyapja a Boldog plázában tartózkodik. Már akkor is feltűnt neki a dolog, amikor a lány felsorolta neki, hogy kiktől kapott téves hívást. Néhányat az ál-Eliza intézett el, de Herta Zsolt – valahogyan – a lány tudta nélkül üzent neki. Aztán ott volt a történet a jégszekrénybe zárt kisgyerekről. Leonárd kizárt dolognak tartotta, hogy senki sem kereste a lányt. Most megértette, hogy igenis keresték, és meg is találták: az illető a nagyapja volt, ám valami történt közöttük azon a bizonyos napon, és ezt a lány elhallgatta Leonárd elől.
És a történet kulcsa most megfagyva áll a negyedik emelet kellős közepén, egy megtébolyult kísértet társaságában.
Leonárd sietve kapkodta a levegőt, miközben Áron nyomában futott a rémes sikoly elől, amely egykor még Elizáé is lehetett volna.