2011. május 8., vasárnap

Első fejezet - Téves hívások

Leonárd a hálószobája ablakából nézte az odakint zuhogó esőt.
Azon gondolkodott, hogy a mesékben miért kék színű a víz. Hiszen a valóságban a víz minden, csak nem kék. Ami a csapból folyik, az fehéres-átlátszó. Ami a kerti tóban poshad, az piszkos zöld. És ami most az égből záporozik, az ocsmány szürke. Látott már képeket a tengerpartról, bár ő még sosem járt ott: az a víz valóban kék, a legszebb kék a földkerekségen. Mennyivel szebb lenne a világ, ha minden víz ilyen színben pompázna.
Leonárd mindennél jobban szerette a kék színt. A szobája is a kék különböző árnyalataiban fürdött. A falak pasztellkékre voltak festve. A padlószőnyeg égszínkék volt, az ágytakaró mélykék, az íróasztal tengerészkék, a szekrények királykékek, a plafonon végigfutó neonlámpa pedig neonkék. Egy átlagos ember öt percet sem bírt volna ki egy ilyen nyomasztó hangulatú szobában. A fiú ideje nagy részét itt töltötte.
Leonárd maga langaléta volt, és tizenöt éves kora ellenére hihetetlenül sovány. Egy kicsit görnyedve is járt – talán a gerincével volt valami probléma, vagy talán csak megszokta, hogy sok helyen le kell hajolnia, nehogy beverje valamibe a fejét. Az is megeshet, hogy a légellenállás miatt nem húzhatta ki magát teljesen, mert különben eldőlt volna, mint egy lámpaoszlop.
Az egész megjelenése ápolatlanságot sugárzott, mintha nem különösebben érdekelte volna, hogyan néz ki. Sűrű, gesztenyebarna haja volt, amit azonban nem sokan tudtak, ugyanis már évekkel ezelőtt befestette kékre. Leonárd szemmel láthatóan nem hitt a fésűben, néhány tincs mindig a szemébe lógott, de ez általában nem zavarta őt. Amikor frufruja már valóban problémát okozott a látásban, egyszerűen csak megrázta a fejét - ez néhány percre valóban kitisztította a tekintetét, a kócosságát azonban csak tovább hatványozta. Leonárd egész gardróbját kék ruhák alkották, sőt, megfelelő megvilágításban még sápadt bőre is kékesnek hatott. A fiú egyetlen olyan része, ami kilógott a sorból, az a szeme volt: az csillogó, határozott zöld volt, mintha csak provokálná őt, hogy ez ellen aztán végképp nem tehet semmit. A kontaktlencse túl drága volt neki.
Leonárd egészen addig bámulta a zuhogó esőt, amíg az végül elállt. Késő június volt, az efféle futózáporok mindennaposak voltak. Sóhajtott egyet, majd az ablaktól ellépve kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait. Szép idő volt, a Nap is kezdett kisütni, de azért még hűvös és nyirkos volt odakint, úgyhogy úgy döntött, ma a házban marad. Már éppen azon volt, hogy bekapcsolja az éjjeliszekrényén álló tévét, amikor megszólalt a mobilja.
Leonárd elkerekedett szemmel nézte a telefont. Senki nem szokta felhívni őt. Voltak barátai - vagy legalábbis osztálytársai, akikkel beszélő viszonyban volt. Az iskolán kívül viszont a kutya sem volt kíváncsi rá. Mindenki hihetetlenül unalmas embernek tartotta őt, és ő sem kereste a társaságot másokkal. Telefonja is csak azért volt, hogy az anyja mindig el tudja őt érni, ha szükség volt rá. Szülei azonban most mindketten otthon voltak, hallotta a nappaliból beszűrődő beszélgetésüket.
Növekvő kíváncsisággal és némi megmagyarázhatatlan izgalommal a lelkében Leonárd felkapta a telefont az asztalról, és felvette.
- Leonárd, tessék.
- Jó napot kívánok – szólt bele egy nyugodt, női hang. – A Boldogrét Kft.-től telefonálok, és szeretném meghívni Önt és kedves családját a Boldog étterembe, hogy részt vegyenek egy előadáson a…
Leonárd eddig figyelt oda a nő mondókájára. Hát persze, csak egy meghívó. Édesapja heti rendszerességgel kapott ilyen hívásokat. Igazából nem is őket hívták meg; a cégnek csak az volt a lényeg, hogy minél többen részt vegyenek az előadásukon. Nem volt benne semmi személyes. De Leonárd szolidaritást vállalt a Boldogrét alkalmazottjával, akinek nyolc órán keresztül számtalan embert fel kellett hívnia, hogy felolvassa nekik az eléje tolt sablonszöveget. A lehető legfinomabban utasította őt vissza.
- Köszönöm szépen, nem tudunk részt venni a rendezvényen. Viszont hallásra.
- Kérem. Viszhall.
A nő letette a telefont, Leonárd pedig dolga végeztével leült a tévé elé. Újra nyújtózkodott. Egy újabb nap tökéletes semmittevés várt rá.
Csak pár perc múlva, egy zabpehelyreklám közben tűnt fel neki, milyen furcsa dolog történt valójában. Hogyhogy a mobilján hívták fel őt? Az efféle rendezvénymeghívásokat vezetékes telefonon szokták közölni, nem pedig névre bejegyzett mobiltelefonokon. És még valami. A Boldog étterem egy plázában volt, olcsó kínai ételeket árult egy rakás más gyorsétterem közé szorítva. Ki rendezne előadást egy ilyen helyen?
A fiúnak mindez szöget ütött a fejébe, de végül úgy döntött, nem foglalkozik a dologgal. A cégnek valószínűleg jó oka van rá, hogy úgy intézi a dolgait, ahogy. Ő nem értett az üzlethez. És különben is, ki a fenét érdekel az egész?
Leonárd két órát tévézett, majd leült a számítógépe elé. Nem kellett attól félnie, hogy a szülei rászólnak, amiért egyfolytában a szemét rongálja – nem törődtek ők semmivel. Általában csak hagyták, hadd tegye a fiuk, amit akart. Leonárd szerencsésnek vallotta magát emiatt, azonban a szülei nemtörődömsége azzal is járt, hogy mindent magának kellett elintéznie: a tízórai elkészítését, a szobájának takarítását, és iskolakezdéskor a tankönyvek beszerzését.
Leonárd egy darabig egy online játékkal játszott, majd zenés videókat nézegetett a Youtube-on. Már éppen azon gondolkodott, mit kéne vacsorára készítenie magának, amikor ismét csörögni kezdett a telefonja.
Üveges tekintettel nézte a kis eszközt. Számára egy hívás is soknak számított egy nap, most pedig három órán belül ez volt a második. Megnyomta a felvevő gombot, kirázta a szeméből a hajszálakat, majd a füléhez emelte a telefont.
- Tessék, Leonárd.
Pár másodpercig teljes csend. Aztán…
- Jó napot, Herta Zsolt vagyok a Boldog könyvesboltból. Zoét keresem.
- Bocsánat, szerintem rossz számot hívott – közölte Leonárd. – Itt nem lakik semmilyen Zoé.
- Elnézést – válaszolt a férfi zavartan. – Viszonthallásra.
Azzal válaszra se várva letette a telefont.
Leonárd kezdte furcsállni a dolgot. Kétszer is felhívják, de egyszer sem őt keresik – vagy legalábbis nem őt személyesen. És ezúttal is a Boldog plázából érkezett a hívás. Persze léteznek véletlen egybeesések. Este vacsoránál majd elmeséli a dolgot a szüleinek, nevetnek egy jót rajta, aztán fogmosásra már el is felejtik a dolgot.
Leonárd az anyjával vacsorázott, mert az apja éppen focimérkőzést nézett a tévében. Pirítóst ettek és serpenyőben sült csirkefalatokat: Leonárd kék tányérból, az anyja sárgából. Fél éve vettek egy nyolcszínű evőeszközkészletet; a fiú étkezésekkor mindig a kéket választotta. Végül úgy döntött, hogy nem mesél a szüleinek a titokzatos hívásokról. Igazság szerint pár óra távlatából már eléggé unalmasnak hatott a történet. Hiszen ilyen bárkivel előfordulhat.
Ez az elmélete rövid időn belül egy csapásra megdőlt. Este kilenc óra volt, és Leonárd fürdéstől nedves hajjal, kék pizsamájában ismét a számítógép előtt ült, amikor harmadszorra is megszólalt a telefonja.
A fiúnak szinte nevethetnékje támadt. Ilyen lehet népszerűnek lenni? Felvette a telefont, de alighogy megszólalt, rögtön a szavába vágtak:
- Leonárd, te…
- BÉLA! GYERE MÁR EL ÉRTEM, NEM TUDOK HAZAMENNI, NA, BÉLA!
A férfi a vonal másik végén nagyot csuklott. Beletelt pár másodpercbe, mire Leonárd felfogta, hogy egy részeggel beszél.
- Sajnálom, de én nem Béla vagyok, hanem…
- NE SZÓRAKOZZÁL MÁR TE – itt a férfi káromkodott egyet. – GYERE IDE AZ AUTÓDDAL, ITT ÁLLOK A… mi ez, mi a… ööö… PARKOLÓBAN! A PLÁZA ELŐTT!
Leonárdban szörnyű gyanú fogalmazódott meg.
- Melyik pláza előtt vagy?
- A BOLDOG PLÁZA ELŐTT, TE – a férfi megint káromkodott. – SZERINTED HÁNY PLÁZA VAN A KÖRNYÉKEN?
A fiú nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Szó nélkül lerakta a telefont, és reménykedett benne, hogy a férfi nem hívja fel megint.
Újra megtörtént. Téves hívás a plázából. És hogyan sikerült a férfinek részegen tárcsáznia? Persze azért van logika a dologban, hiszen rossz számot ütött be. Leonárd szeme visszavándorolt a számítógép képernyőjére, de nem látott semmit. Megrázta a fejét, amitől vizes lett a monitor. Letörölte, majd az internetes keresővel megkereste a Boldog Pláza honlapját.
Fogalma sem volt, miért tette. Azt várta, hogy valamiféle megnyugtatást kap a weboldalon írtaktól? Pedig, mint kiderült, egyszerű tucathonlapról volt szó: ízléstelen elrendezés, színek összevisszasága, és semmit sem talált meg rajta az ember, amit éppen keresett. A főoldalon talált néhány adatot az egyes üzletekről. Kilenc órára az összes bolt bezárt. A részeg férfit is valószínűleg az egyik bárból dobták ki, amikor a tulajdonosok hazafelé készülődtek.
Aznap éjjel Leonárd nyugtalanul aludt. Összevissza álmodott mindenféle butaságról. Az egyik pillanatban az apjával vacsorázott a futball-világbajnokság kellős közepén, a másikban előadáson vett részt a kék szín használatáról a részegség gyógyításában. Utolsó álmában egy autót vezetett egy olyan ember társaságában, aki a barátja volt, de a valóságban nem ismert. Éppen egy nagyon forgalmas útszakaszra érkeztek, amikor Leonárd rájött, hogy ő nem is tud vezetni. Hirtelen elvesztette az uralmát a jármű fölött, lesodródtak az útról, és egyenesen egy szakadék felé száguldoztak. A fiú segítségért kiáltott az útitársához, de ő Leonárd szemére tapasztotta a tenyerét, elvakítva őt, és közben felnevetett, furcsa csörgő hangot hallatva…
Leonárd felébredt.
Az egész ágya verejtékben úszott, neki pedig lüktetett a feje a fájdalomtól – úgy érezte, belázasodott az éjszaka. Kómásan ránézett az éjjeliszekrényén álló órára: az 2:05-öt mutatott. Beletelt egy kis időbe, mire Leonárd rájött, hogy még mindig hallja a csörgő hangot, ami miatt felriadt álmából.
Szólt a telefonja.
Lenoárd már így is nagyon fázott, de ahogy felfogta, mi történik, érezte, ahogy kirázza a hideg. Reszkető kézzel a telefon után nyúlt, és felvette, csakhogy a torka túlságosan ki volt száradva ahhoz, hogy beleszóljon. Nem volt rá szükség. A túloldalon köszönés nélkül megszólalt egy hang – olyan, amit Leonárd életében nem felejtett el.
- Te vagy az... anyuka?
Egy kislány volt a vonalban. Csakhogy egyáltalán nem úgy beszélt, mint egy rendes kislány: a hangja fagyos volt és reszelős, és vegytiszta félelem sugárzott belőle. Ha az ember kísértettel találkozik, annak a szájából vár hasonló hangot.
- Ki vagy? – kérdezte Leonárd szaporán dobogó szívvel. – Ki beszél?
- Bezártak ide. Nem tudok kijönni… - a kislánynak elcsuklott a hangja. – Anyu, gyere értem, légyszi, anyu…
- Hol vagy? Nyugodj meg… hova zártak be? – kérdezte Leonárd, akinek a fejében a tisztánlátás küzdött a helyzet abszurditásával.
- A bevásárlóközpontban… a város szélén… anyu, gyere el értem… annyira fázom…
Eddig jutott a kislány a mondanivalójában, elsírta magát. Aztán hirtelen megszakadt a vonal. Leonárd még hosszú percekig tartotta füléhez a süket telefont.

5 megjegyzés:

  1. Helló! :)
    Úgymond én is egy kezdő "író" vagyok. Megfogott a történeted. A magányos Leonárddal furcsa dolgok történnek. A végére nagyon beparáztam. :)
    El indult a fantáziám... Vajon milyen hely ez a pláza? Miért mindig Leo'-t hívják?
    Várom a folytatást, hajrá!

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Örülök, hogy tetszik a sztori. Ma vagy holnap felkerül a második fejezet, remélem, nem fogok csalódást okozni :)
    Neked is sok sikert az írásaidhoz. Ha gondolod, én is elolvasom majd a tiédet.

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm, örülök, hogy tetszik :) Ha gondolod, majd linkeld be a te írásodat is, szívesen beleolvasnék.

    Amúgy időközben felkerült a második fejezet is, csak a blogspot törölte... majd feltöltöm újra.

    VálaszTörlés
  4. Szia! Elolvastam, és nagyon tetszett :) Tuti benézek még a folytatásért, így tovább!
    Üdv: egy szintúgy kezdő írópalánta :D

    VálaszTörlés
  5. véletlenül jutottam ide. boldog vagyok, hogy írsz.remélem, tanulsz is! olvasom tovább;eddig tetszik az ötlet. juli néni

    VálaszTörlés