Hatodik fejezet - A fiú, a lány és a hűtőszekrény

Sűrű pelyhekben hullt a hó a Boldog pláza felett.
Az emberek megszokták, hogy a környéken csak igen későn kezd el havazni. Néhol az országban már november végén vastag fehér takaró borítja az utakat, a fákat, a kerteket. Ebben a városban az emberek örülhettek, ha az újév hóval köszönti őket. Most december huszonharmadika volt. Úgy tűnik, idén az égiek fehér karácsonnyal ajándékozzák meg az itt élőket.
Másnap volt szenteste, ami a gyerekeknek izgatott várakozást és temérdek sok bejglit és mézeskalácsot jelentett, a felnőtteknek pedig nyűglődést az utolsó pillanatra halogatott bevásárlások miatt. A főbb útvonalakat autók lepték el, pillanatok alatt dugók alakultak ki, és a hó sem könnyítette meg a sofőrök dolgát.
Ami idelent fehér lepelt jelent, az odafönt szürke felhőket. De az ünnep majd mindenkit megbékít.
A Boldog pláza ilyenkor vonzotta magához a késésben lévő vásárlókat. Mint minden fontosabb szakán az évnek, a termelők most is kitettek magukért, hogy az utolsó forintot is kisajtolják a kétségbeesett fogyasztókból. A plüssállatoknak, az édességeknek, mindennek télapóalakja volt. A boltokban egy egész sor olyan játék jelent meg, amelyeket év közben egészen biztosan nem lehetett látni a polcokon. És persze minden a duplájába került a szokásos áránál. Szinte már rablás volt. Na persze a plázaigazgatónak is meg kellett valamiből vennie az ajándékokat a saját családjának.
A bevásárlóközpontot teljes ünnepi díszbe öltöztették. A több emeleten átívelő üvegfal belsejére fehér dekorsprével óriási hópelyhet pingáltak. Művészi munka volt, nehéz lehetett emeletről emeletre járni, és tökéletesen összeilleszkedő mintát fújni az üvegre. A bejáratnál sült gesztenyét árultak, és a pláza összes éttermében karácsonyízű specialitásokat szolgáltak fel. Az épület belseje volt az egyetlen, ami hű maradt önmagához: színpompás fények, szivárványszínű padok, rikító reklámplakátok. Egy nagy változás azért itt is volt: az előcsarnokban, a három szökőkút közé irdatlan karácsonyfát állítottak. A pláza többi részéhez képest ez valódi volt, nem műanyag utánzat. Ágain aranyszínű gömbökről és kék girlandokról csillogott vissza a terem ezernyi fénye.
Az ötéves kislánynak a sárga masniban nagyon tetszett a karácsonyfa.
Oda akart menni hozzá, leülni alá, csak úgy minden ok nélkül. Azt játszhatná, hogy ő is karácsonyi ajándék, akit a Jézuska hozott. De az anyukája erősen fogta a kezét.
- Nem, Eliza drágám. Nehogy eltévedj.
A szülők néha olyan furcsák. Eltévedni egy fa alatt? Talán ha felmászna rá, eltévedne az ágak és tűlevelek erdejében. De nem akart, és amúgy is félt volna megtenni.
Kénytelen-kelletlen továbbment a szüleivel, el a hatalmas fa mellett, mely továbbra is vonzotta a lány tekintetét. Morcos hangulatban volt, nem akart eljönni ide, otthon akart maradni és legósat játszani. Szerette ezt a játékot. Legóból olyan világot építhet magának, amilyet csak elképzel. Mit is tudhatta ő, hogy a szülei az ő ajándékait megvenni jöttek el a plázába. Eliza hitt a Télapóban, és a Jézuskában is. Az anyja mindig az egyiket emlegette, a nagyapja pedig a másikat. Eliza arra a következtetésre jutott, hogy ketten valahogy együttműködve hozzák az ajándékokat a gyerekeknek.
A kis család egyenesen a mozgólépcső felé vette az irányt. Útközben Eliza tekintete a jobboldali folyosóra tévedt, ahol üvegfalú teremben színes labdákat szórtak szanaszét. Gyermekmegőrző lehetett, ám a falai festetlen betonszínűek voltak, és egy árva lélek sem tartózkodott a szobában. Ha Eliza el tudta volna olvasni a falon függő közleményt, rájött volna, hogy a megőrző csak egy év múlva nyitja meg kapuit.
Felmentek a mozgólépcsőn, majd a következőn is. Elizának furcsa gyanúja támadt, ezért a kezét szorító anyjához fordította a fejét, és egy ötéves ártatlanságával megkérdezte:
- Anyu, most a papához megyünk?
- Igen kicsim, oda – mosolygott rá az édesanyja.
Eliza arca ragyogott az örömtől. Szeretett a nagyapjával lenni, mindig érdekes történetekkel szórakoztatta őt. Nála viccesebb emberrel a lány még nem találkozott.
Piros szőnyeg, puha fények, könyvek hatalmas oszlopokban. Eliza véleménye szerint ez volt a Boldog pláza legboldogabb helye. Na persze a könyvek nem sokat jelentettek neki. Annál többet jelentett számára a ráncos arcú, szemüveges bácsi, aki a pult mögött ült a szoba másik végében. Eliza a szüleit hátrahagyva odaszaladt hozzá.
- Papa!
A férfi éppen újságot olvasott, de most felnézett a lapok közül. Aztán tekintete lejjebb siklott. Végül megpillantotta az unokáját, és szája barátságos mosolyra húzódott.
- Elike! De jó, hogy látlak!
A bácsi felállt a pult mögül, és csókot nyomott a kislány arcára. Ilyen közelről Eliza látta, hogy a nagyapja ingén is valami felirat van egy kis kitűzőn, de persze ezt sem tudta elolvasni. El volt foglalva a maga örömével, ezért nem látta, ahogy apja és nagyapja sokatmondó pillantást váltanak, majd a szülei hátat fordítanak, és kisétálnak az üzletből.
A lány megkérdezte, elvehet-e egy képeskönyvet a polcokról, majd elszaladt keresni egyet. Ezután leült a kassza mellé egy második székre, és lapozgatni kezdett. Tudta, hogy ha egyenruhás férfi jön be az ajtón, gyorsan el kell dugnia a könyvet. Ezt még a nagyapja mondta neki, és valami olyasmit magyarázott, hogy egy boltban nem szabad a könyveket csak úgy vásárlás nélkül olvasgatni. Ez volt az ő közös kis titkuk.
Negyed óra múlva Elizának furcsa hiányérzete támadt. Aztán végre rájött, hogy a szülei itt hagyták őt. Kerekre nyílt, csillogó szemekkel a nagypapájára nézett.
- Anyuék hol vannak?
A bácsi ismét felnézett az újságjából, és hamiskásan somolyogva válaszolt.
- Az bizony nagy titok!
Eliza nem szerette a titkokat. Ötéves volt. Tudni akart mindent.
- Naaaa! Légyszi mondd el! – nyavajgott.
- Nem szabad. Meglepetés.
A lány elszontyolodott. Szerette a nagypapáját, de most hirtelen mégis inkább a szüleivel akart lenni. Húsz perc sem kellett, hogy hiányozni kezdjenek neki. A kis Eliza elszánt döntésre jutott.
Becsukta a képeskönyvét, majd lecsusszant a székről. A nagyapja kérdőn nézett rá.
- Hová hová?
- Visszaviszem a könyvet a polcra.
A bácsi mosolyogva bólintott. – Helyes – mondta.
Eliza először valóban visszavitte a könyvet. Utána a könyvszekrények takarásában kisurrant az üzletből. A folyosón aztán megállt, és szemügyre vette a tömeget. Ez a sok-sok ember… senki nem akart ma otthon maradni a jó meleg otthonában? A lány elindult arrafelé, ahonnan idejöttek. Gondolta, visszamegy a karácsonyfához, hátha ott lesznek a szülei. Valamiért összekapcsolta a nagyapja által emlegetett meglepetést a fával.
Nem jutott le a földszintre. Az első emeletre vezető mozgólépcsőt még megtalálta, ám amint leért, magával ragadta a tömeg. Egy egész álló percig egy irányba kellett tartania, ha nem akarta, hogy mindenki nekiütközzön, és jól megrugdossák. Mire sikerült kiszakadnia az emberáradatból, már menthetetlenül eltévedt. Boltok és folyosók összevisszasága vette őt körül, a vásárlók színpompás tengere hullámzott körülötte, ő pedig nem látott túl rajtuk, elsüllyedt köztük, mint a vízbe dobott kő. A sírás környékezte, vissza akart menni a nagypapájához.
- Szia! Mit csinálsz itt egyedül?
Eliza úgy meghökkent, hogy még a könnyeit is lenyelte. Hátrafordult. Egy fiú állt előtte kék kabátban. Vele egykorú lehetett, ám ehhez képest szokatlanul magas volt. Gesztenyebarna haja ápolatlanul és kócosan meredt az égnek, szemei zölden fénylettek a pláza neonvilágításában.
Eliza csuklott egyet, majd erőtlenül megszólalt.
- A… a szüleimet keresem…
- Elvesztél? – kérdezte a fiú szinte túlságosan is közömbösen.
- Aha… te is?
- Dehogy is! – húzta ki magát a fiú. – Én oda megyek, ahova akarok. És anyuékat sem érdekli, hol vagyok. Csak legyek az autónál, amikor indulni akarnak.
Nagyon öntudatos fiú, gondolta Eliza. – Nem segítesz nekem?
- De, persze. Hogy hívnak?
- Elizának. És te ki vagy?
- Leó.
- Furcsa név.
- Aha, tudom.
Együtt elindultak abba az irányba, ahonnét Eliza jött. Ha útközben egy-egy felnőtt kósza pillantást vetett rájuk, rosszalló tekintettel méltatták a párosukat. Nem is csoda, hiszen két óvodáskorú kisgyermek császkált a plázában szülői felügyelet nélkül. Eliza azon is eltöprengett, hogy helyes-e, amit csinál. Leó egy idegen, és idegennel sehová sem volt szabad mennie. Jobb ötlet híján azonban kénytelen volt követni a fiút.
- Egyébként miért akarod annyira megtalálni a szüleidet? – kérdezte Leó.
Eliza értetlenül nézett rá. – Hogyhogy miért? Mert elvesztem.
- Na és aztán? Nem kell úgy betojni. Ha nagyon akarnak, majd ők megtalálnak téged.
- Persze, hogy akarnak!
- Akkor már rég felolvasták volna a nevedet a hangosbemondóban.
- Talán még nem vették észre, hogy elvesztem.
- Micsoda szüleid vannak neked!
Elizának egyre kevésbé tetszett a fiú. Leó egyszerűen utálatos volt. Ő sosem mondana ilyet az anyukájáról és az apukájáról. Eltökélte, hogy soha nem is fog.
- És most merre megyünk? – kérdezte a lány.
- Körbejárjuk a boltokat. Biztos ott lesznek valamelyikben, nem?
Eliza némán bólintott.
Cipőbolt. Ruhabolt. Elektronikai szaküzlet. Étterem és újabb étterem. A két gyerek fel-alá járkált a plázában, de Eliza szülei sehol sem voltak. A lányt kellemetlen érzés fogta el, mintha csomót kötöttek volna a hasában. Lehet, hogy a szülei itt hagyták? Újra érezte a torkában a sírás gejzírét, de elszánta, hogy visszafogja magát. Nem akarta, hogy a fiú lássa a könnyeit. Úgyis csak kicsúfolná őt.
Végül az élelmiszerosztályon kötöttek ki.
Ez az üzlet foglalta el az emelet legnagyobb részét. Az ezüstszínű polcok katonásan sorakoztak a kasszák mögött, távolabb viszont már össze-vissza terpeszkedtek, sűrű labirintust alkotva. Eliza arra gondolt, hogy ha több szobanövényt helyeztek volna el benne, a bolt sokkal inkább hasonlítana dzsungelre, mint élelmiszerüzletre. Milyen jót lehetne itt bújócskázni! Csak hát itt ez a rengeteg ember. És a felnőttek úgysem engednék.
Leóval együtt elindultak a polcok mentén. Minden sorba bekukkantottak, hátha meglátják, akiket kerestek. Mindeközben Leó szurkálódó megjegyzéseket tett Eliza szüleire, és a felnőttekre általában. Eliza amellett, hogy nyitva tartotta a szemét, a fülét is hegyezte, hátha meghallja a nevét a hangosbemondóban. Semmi. Akarata ellenére a lányban valahol mélyen düh kezdett el forrongani. Már egy csomó ideje eltűnt. Miért nem keresik? Ennyire nem fontos a saját szüleinek? Leó szavai sem segítettek, sőt egyre inkább kedvét szegték a keresésben. Eliza legszívesebben leült volna, és hagyta volna az egészet. De azért mégis inkább tovább ment.
Elértek az üzlet túloldalára. Ekkor Leó új ötlettel állt elő.
- Túl nagy ez a bolt. Váljunk szét, úgy gyorsabban haladunk.
- Hát… jó – válaszolta Eliza, bár nem igazán akart egyedül maradni. A fiú társaságot nyújtott neki, akármilyen kellemetlent is.
- Én megyek erre – Leó a tejtermékes szekrények felé mutatott. – Te pedig menj arra!
A fiú ezúttal a húspultok felé szegezte a tekintetét. Eliza úgy érezte, mintha centiket süllyedt volna a gyomra. Élelmiszerboltnak ennél ijesztőbb helye nincs. Döglött állatok üvegtáblák mögött. Az egyik rekeszben egész csirkelábak. A másikban csúszós, sikamlós májdarabok. Némelyik húson még a csont is rajta volt, mintha frissen tépték volna ki az álatból. Eliza riadtan nézett Leóra, a fiú pedig gonoszan elmosolyodott a láttán.
- Csak nem félsz?
Elizában újra fortyogni kezdett a düh, amelyet korábban érzett. – Nem én!
- Akkor hajrá. A kijáratnál találkozunk.
Azzal a fiú hátat fordított, és elsétált. Eliza mély levegőt vett, és elindult az ellenkező irányba. Azonnal megcsapta az orrát a nyers hús keserű-sós bűze, igyekezett kicsiket lélegezni. Határozatlanul lépkedett a hideg fehér csempepadlón. A vásárlók nem figyeltek rá. Teljesen el voltak foglalva magukkal. Arra sem figyelt fel senki, amikor besétált a pult mögé, és még akkor sem szólt rá senki, amikor öt perccel később a bolt átellenes sarkában résnyire nyitotta a hűtőkamra ajtaját. Kételkedett benne, hogy a szüleit bent találja, de biztosra akart menni. Odabent még több halott állat húsa lógott a plafonról, szép sorban, köteleken. Ennél ijesztőbbet Eliza még nem látott. De akkor sem mutat félelmet. Leó miatt nem.
Még akkor sem figyelt fel rá senki, amikor besétált a kamrába, és becsapódott mögötte az ajtó.
Rettenetesen hideg volt odabent, és most, hogy az ajtó becsukódott, még legalább tíz fokot esett a hőmérséklet. Eliza vacogva körbejárta a termet, és megbizonyosodott róla, hogy egy teremtett lélek sincs odabent. Aztán visszasétált az ajtóhoz. Csakhogy az ajtó nem nyílt ki.
A lány elkerekedett szemmel nézte a kilincset. Talán befagyott, amíg idebent volt? Vagy talán csak kívülről lehet kinyitni? Eliza látott már ilyet rajzfilmen. A hűtőszekrénybe zárt kék macska jégkockába fagyva kerül elő pár óra múlva. Aztán az egér egy nagy kalapáccsal megrepeszti a jeget, és a macska kiszabadul. Elizát rémület fogta el. Nem akart jégkocka lenni.
Leült hát egy dobozra, és várt. Leó biztos a keresésére indul, amint meglátja, hogy nincs a kijáratnál. A szülei pedig mostanra egészen biztosan tűvé tették érte a plázát… vagy nem?
Egy óra múlva a lány még mindig a dobozon ült. Az, hogy a fiú nem jön el érte, már nyilvánvaló volt. Na de az anyja és az apja? Hol késlekednek? Merre járnak? Eliza még sosem érezte magát ilyen egyedül.
Még egy óra eltelt. Eliza végtagjai ekkora már teljesen elzsibbadtak. A pláza többi részében fűtöttek, a meleg ruháját az anyukájánál hagyta. Bárcsak nála lenne a kabátja…
Órák teltek el. Hosszú-hosszú órák. Ha valaki is kereste őt, egészen biztosan rossz helyen tette. Csakhogy Eliza ekkora már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy keresik. És az apró test nem bírta sokáig a kamra viszontagságait.
Azt mondják, hogy amikor az ember a dermesztő hideg áldozatává válik, a halála előtt melegséget érez. Ám a lány szívét örökre magába zárta a fagy.

Ötödik fejezet - Köd

Leonárdnak ideje sem maradt arra, hogy felfogja, amit a lány mondott. Talán ha lett volna rá lehetősége, végiggondolta volna, mekkora vád érte őt. Sőt, fél perc múlva talán a helyzet teljes abszurditásán is elmerenghetett volna.
Ám erre már nem volt ideje. Ugyanis nem sokkal az után, hogy Eliza befejezte a mondandóját, búgást hallottak az emelet irányából. Iszonyatos hang volt, nincs emberi lélek a világon, aki utánozni tudná. A csontokig hatolt. Leonárdnak felállt tőle a szőr a hátán. Zenei, tiszta hang volt, a fiú egy természetfilmben hallott hasonlót, a bálnák sírására emlékeztette őt. De ez a valami más volt. Aki ilyen hangot kiad agából, az csakis gonosz lehet.
Leonárdnak földbe gyökerezett a lába. Maga sem tudta, hogy lehet rá ilyen hatással egy hang. Csak bámult maga elé, tágra nyílt szemekkel. A feje kóválygott. És félt.
Ekkor Eliza megragadta a karját. Jéghideg volt az érintése, arra azonban jó volt, hogy kizökkentse a fiút a kábulatából. A lány sürgetően nézett rá.
- Gyere! Mennünk kell! – kiáltotta, és felhúzta őt a földről.
Együtt rohantak el a szökőkutak mellett, egyenesen a folyosók irányába. Lépten-nyomon beleütköztek egy-egy emberbe, akik fájdalmas koppanással hanyatt dőltek a hideg padlón. Leonárd szólni sem bírt. A búgás egyre hangosabb lett, őt pedig egyre jobban a hatalmába kerítette az elvakult pánik. Nem értette, mi elől menekülnek. Eliza viszont szemmel láthatóan tudta, és akármi is volt, ő sem akart találkozni vele. Leonárd soha életében nem érezte még magát ennyire kiszolgáltatottnak. Olyan dologba csöppent bele, amit nincs hatalma irányítani. Most az egyszer – életében talán először – valaki mástól függött a sorsa.
Elhúztak a recepció mellett, és Leonárd oldalra sandított. A fiatal nő még mindig ott ült a számítógépe előtt, tágra nyílt szemekkel bámult a képernyőre, ujjai megfagytak a D G B O L billentyűk fölött. A fiú egy pillanatra arra gondolt, hogy vajon ki is a valódi áldozat: ezek az emberek, vagy ők ketten?
Végül Eliza megállt egy rikító lilára festett kétszárnyú ajtó előtt. Boldog fodrászszalon. Elengedte Leonárd kajrát, és belökte az ajtót.
- Befelé! – kiáltotta.
Leonárd besurrant, és egy tágas teremben találta magát. Aztán gyorsan rájött, hogy ez csak a látszat. A falakat szinte teljes egészében plafonig érő tükrök borították, megsokszorozva ezzel a belső teret. Maga a szoba valójában alig volt kétszer akkora, mint Leonárd saját szobája otthon.
Eliza is gyorsan utána iszkolt, majd becsapta maga mögött az ajtót. Azután a bejárat melletti szekrényre nézett, majd Leonárdra. A fiú megértette. Együtt odaszaladtak a szekrény másik oldalához, és fogukat csikorgatva feldöntötték. Tubusok, flakonok és műanyag dobozok záporoztak mindenfelé. Több üvegcse összetört, a levegőt keserű parfümszag töltötte meg. De a masszív szekrény eltorlaszolta az ajtót.
- Nem kellene halkabbnak lennünk? – kérdezte Leonárd, és örömmel konstatálta, hogy visszatért a hangja.
- Lényegtelen. Nem hall minket – válaszolta a lány. Nagy levegőket vett, az arca egészen kipirosodott, de a jelek szerint a kabátját még mindig nem volt hajlandó levenni. Pedig Leonárd már nem is érezte annyira a hideget.
- Hogy érted, hogy nem hall? Egyáltalán mi volt ez? – Leonárd érezte, hogy újra felgyülemlik benne a pánik. – Miért fagyott meg az a sok ember? És mi miért nem? És mégis ki a fene vagy te?
- Leonárd – Eliza hangja olyan élesen hasította a levegőt, mint olló a papírt. Látszott, hogy kezdett kijönni a béketűréséből. – Nem tudom, feltűnt-e neked, de pillanatnyilag sokkal nagyobb bajban vagyunk, semhogy időnk lenne kérdezz-feleleket játszani.
- Na ide figyelj – Leonárd is felemelte a hangját. Nem akart őrjöngeni, de már nagyon a határán volt. – Csak az elmúlt két napban engem halálra rémisztettek és megaláztak. Aztán valahogyan leütöttek, majdnem megfagyasztottak, és bezártak ide. Megvádoltak azzal, hogy gyilkos vagyok. Most pedig menekülünk valami elől, amiről halvány gőzöm sincs, micsoda. Te mondtad, hogy miattam történik ez az egész, úgyhogy szerintem nagyon is itt az ideje annak, hogy kitálalj nekem. Azt mondod, nem hall minket az az izé. Az ajtón bejönni nem tud. Ráérünk beszélgetni.
Leonárd nagyokat lélgezett. Megpróbált nyugalmat parancsolni magára, de nem sikerült. A szemébe lógott néhány hajszál, hát kirázta őket onnan. Eliza egy teljes percig némán nézte őt. Talán azt számolgatta magában, hogy mennyit mondjon el neki. Végül odasétált a fal mentén húzódó pulthoz, leült az egyik szalonszékre, és kutakodni kezdett a kozmetikai szerek között.
- Azt a dolgot Ködnek nevezik – fogott bele a mondókájába. – Nem fogom elmondani, hogyan néz ki, mert nem tudom. Senki sem tudja. Nincs teste, nincs semmilyen felülete, egyszerűen csak van. Miatta van ilyen hideg, belőle árad. Azért állt meg az idő, mert ő itt van.
- Hogy érted azt, hogy megállt az…
- Úgy értem, ahogy mondom. Ezek az emberek nem fagytak meg – Eliza a sarokba mutatott, és Leonárd csak most vette észre a három nőt, akik ott beszélgettek; utolsó kacajuk az arcukra dermedt. – Az idő fagyott meg körülöttük. Ezért nem jön senki se be, se ki a plázából.
- Mindez azért történt, mert a Köd az épületben van.
- Igen.
- És miért jött ide a Köd?
Eliza hallgatott egy sort. Majd nagyon óvatos hangon megszólalt: - Annyit tudok, hogy valami közöd van hozzá. Talán azért, mert mindketten itt vagyunk…
- De hát te hívtál ide! Az előbb mondtad, hogy te intézted el, hogy felhívjanak engem a Boldog plázából. És mindennek a tetejébe azt állítod, hogy halott vagy. Azt mondod, hogy miattam haltál meg. Idehívtál, hogy bosszút állj rajtam? Csak tessék – tárta szét a karját Leonárd. – Nekem tiszta a lelkiismeretem.
Egy egész percig néztek farkasszemet egymással, és Leonárd nem bírta kizárni a fejéből a gondolatot, hogy a lánnyal valami nincs rendben. Tény, hogy annak, amit Eliza eddig elmondott, nem volt túl sok értelme. Minden egyes választ harapófogóval kellett kihúzni belőle, ám a legfontosabb kérdésekre nem volt hajlandó tiszta magyarázatot adni.
Leonárd és Eliza az ajtó felé kapták a fejüket. Újra meghallották a búgást, ezúttal sokkal közelebbről. Tiszteletet parancsoló hang volt. Alvilági. És egyre erősödött.
- Közeledik! – mondta a lány, és felpattant a székről. – Gyere el az ajtótól!
Mindketten a terem másik oldalához húzódtak, közvetlenül a három fodrász mellé. Leonárd arra gondolt, milyen jó nekik, hogy nem kell átélniük ezt az egészet – de vajon tényleg nem élik át? Lehet, hogy minden egyes szót hallottak a beszélgetésükből? Kísérteties volt belegondolni. Olyan ez, mint egy rossz álom, ahol az ember tudja, hogy közeledig a gonosz, de nem tud elfutni előle.
Márpedig a gonosz most közeledett. Leonárd kezdte megszokni a hideget, de ahogy a búgás egyre erősödött, mintha vele együtt esett volna a hőmérséklet. A fiú dideregni kezdett, de nem tudta, hogy a fagytól vagy a félelemtől. Aztán egyszercsak érezte, hogy a Köd az ajtó előtt van. Leonárd arra számított, hogy döngetni kezdi az ajtót, de ez szerencsére nem történt meg. Azonban kétségtelenül megállt, ott volt a szalon bejárata előtt, és hallatta azt a csontrepesztő hangot, amely az élő embert örökre megnyomoríthatja. Abban a pillanatban Leonárd tudta, hogy valami olyan dologgal állnak szemben, amelyet nincs hatalmuk legyőzni. Ordítani akart, már gyülemlett a torkában a hang, ám ekkor Eliza a szájára tapasztotta a kezét, mintha csak olvasott volna a fiú gondolataiban.
Aztán a Köd továbbállt. A búgás egyre távolodott, és Leonárdnak kezdett visszatérni az önuralma, bár a szíve még mindig majd kiugrott a helyéből. Zihálva Elizához fordult.
- Azt mondtad, nem hall minket.
- Az lehet. De nem hagyhatom, hogy itt őrülj meg.
Amikor a fiú már elég távolinak érezte a hangot, az ajtóhoz rohant, és lábával taszigálni kezdte a szekrényt.
- Mit csinálsz? – csattant a lány hangja.
- Nem akarok egy légtérben lenni ezzel az izével. Menjünk pár emelettel feljebb.
- Nem teheted! Nem…
- Eliza, ha te nem vagy hajlandó elmondani, hogy mi történik a plázában, hát majd kiderítem én magam – Leonárd elszántabban beszélt, mint ahogy valójában érezte magát. Furcsa érzés kerítette hatalmába. A félelem adott neki bátorságot. – Gondolom neked már mindegy, mi fog történni, hiszen egyszer már meghaltál. De én még élek, és élni is akarok. Fogalmam sincs, hogyan, de ki fogok jutni erről a helyről.
Megpróbálta ellökni a szekrényt az útból a lábával, de rájött, hogy ez nem fog menni, a bútordarab túl nehéz volt. Eliza odasétált, lehajolt, és két kézzel tolni kezdte. Leonárd csatlakozott hozzá.
- Nem tudom, mit várok tőled – mondta a lány csendesen. – Talán segítesz majd nekem. Talán megnyugszom majd miattad. Lehet, hogy igazad van, és valóban bosszút állni jöttem. Tényleg nem tudom, Leonárd. Nem tudom, miért vagyok itt. Csak annyit, hogy nekünk találkoznunk kellett.
Leonárd nem válaszolt. Némán tolták odébb a szekrényt, majd léptek ki az ajtón. Hallották a távolban a búgó hangot, de a Köd már messze járt – jár az egyáltalán? A nevéből ítélve Leonárd arra gondolt, hogy inkább lebeg. Elizával együtt visszaszaladtak a mozgólépcsőhöz. Útközben a fiú újra szemügyre vette az embereket. Valami megváltozott rajtuk. Eddig tágra nyílt, félelemtől csillogó szemekkel meredtek maguk elé. Most nem félelem ült a szemükben, hanem horror. Mintha mindannyian valami szörnyű iszonyatnak lettek volna szemtanúi. Ezt is a Köd művelte?
Együtt gyalogoltak fel a mozgólépcsőkön a második emeletre. Természetesen ezek a szerkezetek sem működtek, mióta megállt az idő. Leonárd úgy döntött, egyelőre a könyvesboltban keresnek menedéket. Onnan, ha kell, menekülhetnek lefelé és felfelé is.
A vörös szőnyeg és a csupasz falak barátságosan fogadták a fiút. Átszlalomozott a könyvszekrények között, kikerülve a megdermedt vásárlókat. A kasszához érve a fiú leült a pult mögé a földre, hogy kifújja magát. Eliza követte a példáját. Beletelt pár másodpercbe, mire Leonárd rájött, hogy valami nem stimmel a bolttal. És rövid gondolkodás után rá is jött, hogy mi az.
Hiányzott az eladó.
A Zsolt nevű öregember nem volt sehol.
Leonárd kikukkantott a pult mögül, és végigfutatta a szemét az üzlethelyiségen. Semmi. A bácsinak egyszerűen nyoma veszett. Sehol egy oldalra dőlt ember, sehol egy félig nyitott hátsó ajtó. Talán kiment kávészünetet tartani? Nem valószínű, hogy itt hagyta volna a boltot felügyelet nélkül. A dolog szöget ütött a fiú fejébe.
Eliza szótlanul figyelte őt. Mosolytalan arcáról és hideg tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni. Leonárd nem értette, a lány miért nem fél. Normális ember az ilyen helyzetben halálra rémül. Ám ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy követnie kéne Eliza példáját. Elég a pánikolásból. Megoldást kell keresni.
- Szóval – kezdett bele a fiú. Vett egy nagy levegőt, és úgy folytatta. – A plázából nem jutunk ki, amíg a Köd itt van. A Köd azért van itt, mert mi itt vagyunk. Ez egy ördögi kör. Az egyetlen megoldás, ha valahogyan eltüntetjük a Ködöt. Le kell győznünk.
- Nem tudjuk legyőzni – replikázott Eliza tárgyilagos hűvösséggel. – Nincs ellene fegyver. Nincs gyenge pontja. Azt kell elérnünk, hogy magától elmenjen.
- És ezt csak akkor tehetjük meg, ha megoldjuk a kettőnk közötti konfliktust.
- Azt hiszem, igen.
- Roppant nehéz megoldani egy olyan konfliktust, amiről egy órával ezelőtt még azt se tudtam, hogy létezik.
Eliza nagyot sóhajtott.
- Az a probléma, hogy nem érzed át annak a súlyát, amit tettél. Pedig amit elmondtam neked, az igaz. Neked köszönhetem, hogy meghaltam.
- Akkor szerintem itt lenne a tökéletes alkalom, hogy elmeséld, hogyan történt a dolog. Persze, hogy nem érzem át a súlyát annak, amit nem mondasz el. Ezek így csak üres szavak.
- Akkor gyere – Eliza feltápászkodott a padlóról. – Elviszlek oda, ahol történt.
Együtt az ajtóhoz sétáltak. Hallgatóztak egy darabig, de nem hallották a Köd hangját. Eliza a lépcsők felé vette az irányt, de Leonárd tekintete a másik irányba révedt. A lány visszafordult.
- Gyere már!
- Csak… egy pillanat.
Leonárd tett pár lépést az ellenkező irányba, lábujjhegyre állt, és a távolban meg is pillantotta a kávézót, ahol nemrég ebédelt. Ott voltak a színes asztalok. Ott volt a fekete-fehér bárpult, mögötte a csapos, aki épp poharakat törölgetett egy ronggyal. A részeg férfinak, akit akkor látott, jobbról a harmadik széken kellett volna ülnie. De nem volt ott. Ugyanúgy eltűnt, mint a könyvesbolti eladó.
Leonárdnak két dolog futott át a fején. Az egyik az volt, hogy bárcsak leellenőrizhetné a nőt, aki előadásra hívta meg őt a Boldog étterembe, és a kislányt, akit üldözött. Csakhogy a lányt nem tudta, hol kéne keresnie, a nőt pedig még csak nem is ismerte. A másik gondolata az volt, hogy ha a sejtése igaz, akkor a Boldog plázában Elizán és rajta kívül még legalább két ember kódorog ebben a pillanatban.
Legszívesebben azonnal a keresésükre indult volna, azonban túlságosan is érdekelte, hogy Eliza mit akar mondani neki. Így szótlanul megfordult, és követte a lányt az első emeletre.
Az élelmiszerbolthoz mentek. Eliza szó nélkül átvágott a tömegen, keresztül a hatalmas polcsorok ezüstszínű dzsungelén. Leonárd útközben megtalálta a szemével a pláza üvegfalát. Odakint az utakon emberek nyüzsögtek. A távolban enyhe szél borzolta a fák lombját. Hihetetlen, hogy mindez megtörténik vele.
Eliza egyenesen a húspulthoz ment, majd megkerülve azt megállt a hűtőkamra ajtaja előtt. Ott bevárta Leonárdot, majd mindketten leültek a fehér padlócsempére.
- Rendben van – fogott bele a lány. – Íme a nagy történet.