2011. szeptember 25., vasárnap

Kilencedik fejezet - Horror három felvonásban

Egészen a földszintig futottak.
Áron mindenkit félrelökött az útjából, nőt és férfit, öreget és gyermeket. A legkevésbé sem érdekelte, mekkora fájdalmat okozhat nekik, csak rohant tovább, ügyet sem vetve a gyomorforgató dörömbölésre és koppanásokra, amelyek azt jelezték, hogy a háta mögött hús-vér emberek estek hanyatt vagy fordultak le a lépcsőn. Olyan szorosan fogta Leonárd csuklóját, hogy az már fájt a fiúnak. Áron ösztönlénnyé vált, nem törődött a holtakkal – legalábbis, akiket már annak hitt -, csak egy cél vezérelte, hogy élve kijussanak a plázából.
Ott és akkor Leonárd olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, mint még soha életében. Már nem a makacs, öntelt, tizenöt éves fiú volt, aki mindig csak a maga feje után ment.
Csak egy gyerek, akire rászorul mások oltalmára, akit kisegítenek a bajból. Nem tudott mit tenni. Úgy érezte, mindent megpróbált. Nem tudta kijuttatni a túlélőket az épületből. Ő nem a dicső lovag fénylő páncélban. Ő csak egy kis taknyos, kék hajjal.
Ezzel a porig rombolt önbizalommal a lelkében ugrott le a fiú az utolsó öt lépcsőfokról és landolt durván a földszint kövezetén. Nem érzett fájdalmat. Úgy tűnt, minden emberi érzést fent hagyott a negyedik emeleten. Áron nyomában átvágott az előcsarnokon, el a megdermedt vizű szökőkutak mellett, átugorva padokat és műanyag dísznövényeket. A kijárathoz érve Leonárd látta, hogy odakint alkonyodott; a nap már lebukott a horizont alá, az égboltot pedig sűrű, szürke felhők takarták el – vihar közeledett. Áron ezen a ponton eresztette csak el a fiú karját, és a fotocellás ajtókhoz rohant. Leonárdnak eszébe jutott, hogy nem is olyan régen még itt beszélgettek Elizával, percekkel azután, hogy a Köd megfagyasztotta a plázát… akár hetek is telhettek volna el azóta. Egyetlen nap alatt tönkretették az egész életét. Hogy Áron miért cipelte le ide, arról fogalma sem volt. Talán végre eszébe jutott valami terv, de talán csak a pánik vezérelte. A fiú elkerekedett szemmel konstatálta, hogy az utóbbi következett be: Áron teljes erejéből dörömbölni kezdett az üvegen.
- Engedjenek… ki… INNEN! – kiáltotta, és minden szavát egy újabb ütéssel kísérte.
- Hagyd abba! – szólt rá Leonárd. – Nem tudsz kijutni, Eliza megmondta, hogy innen nincs…
- FOGD BE A SZÁD! – ordította a férfi, és tovább fojtatta a dörömbölést. – KI… KELL… JUTNOM…
- Nem tudod kitörni az üveget! – a fiúnak éppen hogy csak sikerült túlkiabálnia Áront. – Próbálj meg lehiggadni…
- LEHIGGADNI?!
Áron ezúttal szembefordult Leonárddal, és a fiú most először tényleg megijedt tőle; a férfi izzadságtól csorgó arcát elködösítette a teljes őrület, a szemei mintha fűrészes kések lettek volna, úgy martak bele Leonárd elevenébe.
- Te csak ne merészeld azt mondani nekem, hogy higgadjak le! Erről az egészről kizárólag te tehetsz! Tíz éve kinyírtál valami lányt, és most én szívok miattad! Talán játszani próbálod a hőst, de hadd áruljam el, haver, hogy nem vagy az! Hála neked az előbb sikerült majdnem meghalnom… és az az öregember talán már meg is halt! Ebbe nem gondoltál bele? Úgyhogy azt ajánlom, egy büdös szót ne halljak tőled, különben most rögtön belefojtalak abba a szökőkútba!
Azzal Áron visszafordult, és zihálva megpróbált levegőhöz jutni. Leonárd rémülten bámulta a férfi hátát, és egy pillanatig még reménykedett benne, hogy most, hogy kellően kitombolta magát, egy kicsit megnyugszik. De Áron újra dörömbölni kezdett az üvegen, és amint visszanyerte a hangját, újra segítségért kiáltozott. Leonárdnak fogalma sem volt, mit tehetne. A férfi teljesen elvesztette a józan eszét. Ha így folytatja, nem az üvegben fog kárt tenni, hanem saját magában.
Ahogy a fiú öntudatlanul is hátrálni kezdett a rémisztő látványtól, hirtelen majdnem hanyatt vágódott a padlón. Letekintett, hogy miben botlott el… majd a tekintete Áronra vándorolt. A férfi egyre hisztérikusabban csapkodta az ajtót, az ujjai már kezdtek elkékülni. Valamit tennie kell… de vajon van elég ereje hozzá, hogy megtegye?
Amilyen halkan csak tudott (nem mintha a férfi nem csapott volna elég zajt), Áron mögé lopakodott. Még mindig győzködte magát, hogy nem kéne megtennie. Ám ekkor észrevette, hogy a Áron öklei tenyérnyi vérfoltokat hagynak az ajtón. Leonárd keserűen bár, de elhatározásra jutott; megpördült a tengelye körül, és egy baseballjátékos ügyességével fejbe vágta Áront a délután látott vak férfi járóbotjával.
Áron a lendülettől félfordulatot tett az ajtó előtt, majd elterült a padlón. Leonárd még vagy fél percig dermedten állt, kezében a magasra tartott fehér bottal, mint holmi groteszk háborús emlékmű. Aztán, kizökkenve a kábulatából, hogy mit tett, lehajolt Áronhoz, és megvizsgálta a fejét. Jókora bevérzett púp nőtt pont a tarkója fölött, de egyébiránt sértetlennek látszott. A biztonság kedvéért a fiú a férfi pulzusát is megkereste, de szerencsére még volt neki.
Csak most, a teljes csöndben vette észre, hogy még mindig hallja Eliza sikolyait. Hiába a négyemeletnyi különbség és a vastag beton, a rettenetes, őrült kiáltások átjárták a plázát, beivódtak a falakba, ezer és ezer helyről visszhangoztak vissza. A lány eggyé vált az épülettel, az épület pedig a lánnyal. A fiú egy sírboltban álldogált, amelyet még mindig kísértett a halottja.
Leonárd azt is észrevette, hogy folynak a könnyei. Az ökle hátuljával megtörölte a szemeit, majd leengedte a karját. Utána megint felemelte a kezét, és szép óvatosan elsimította a hajszálakat a szemei elől. Aztán odasétált a legközelebbi szökőkúthoz. Megfordult a fejében, hogy talán tényleg bele kéne fojtania magát. Végül mégis inkább leült az egyik undorítóan színes padra, és a kezeibe temette arcát. Várta, hogy most mi legyen.

* * *

Végül aztán kitört a vihar.
Kövér vízcseppek záporoztak a Boldog pláza áttörhetetlen üvegére. Olyan volt, mintha egy hadsereg ostromolta volna a falakat. Minden egyes csepp lövedékként csapódott az épületbe, ám remény sem volt rá, hogy valaha is áttörje azt. A Boldog pláza bevehetetlen erődítménnyé vált, színesre pingált börtönné, ahol nincs út se be, se ki. Mit sem sejtve támadt tovább a természet, míg az igazság az volt, hogy a pláza már csak egyetlen túlélőt hordozott a szívében.
Leonárd felfelé tartott a megfagyott mozgólépcsőn. Ha fújt is odakint a szél, ő azt már nem hallotta. Minden érzékszervét Elizára összpontosította. Nála van a kulcs. Csak ő juttathatja ki őt erről az elátkozott helyről. Lépésről lépésre, lélegzetvételről lélegzetvételre haladt felfelé a legmagasabb torony legfelső szobájába, akár a egy lovag… csakhogy nála önzőbb lovagot még nem hordott a hátán e bolygó.
És a holdkóros megmenti a hercegnőt.
Nem volt terve. Kifogyott a praktikákból. Mindent megtett, ami tőle tellett. Megpróbált önmagára számítani, de nem sikerült. Belekapaszkodott az áldozata karjába, de ő elengedte. Megkísérelt másokra támaszkodni, de ők is sorra elmaradtak mögötte. Újra egyedül volt, mint a régi szép időkben.
Furcsa módon Leonárd arcán keserű mosoly terült szét. Valóban, ez pontosan olyan, mint régen. Egyedül járja a plázát, körülötte emberek, akik mit sem sejtenek a létezéséről. Senki nem mondja meg, hogy hova menjen, senki nem parancsolja meg, mit tegyen. Semmi nem köti össze őt a környezetével, közte és a világ között láthatatlan hártya keletkezett. Itt már nem csak a kék színről volt szó. Már mélyen legbelül is tudta, hogy ő nem tartozik sem ide, sem máshova, ahol emberek vannak. Hiszen erről szólt az egész élete, nem? Idegenkedett mindenkitől, és mindenki idegenként kezelte őt.
És ha a Köddel találkozni egyenlő lesz a halállal? Akkor szertefoszlik minden álma, vagy pont, hogy valóra válnak?
Leonárd kirázta a szeméből az eltévedt hajtincseket. Érezte, hogy újra ura önmagának.
A lelki szemei előtt felderengett Áron képe. Tudta, hogy talán mégis ő rejti a történet kulcsát. Tudta, hogy hiba volt hátrahagyni őt, és hogy meg kellett volna várnia, amíg felébred, hogy kikérdezhesse, mi köze van Eliza halálához. Tudta, és mégis elindult felfelé. Részint nem akarta tovább halogatni a találkozást a lánnyal; másrészt nem akarta, hogy megismétlődjön, ami az öregemberrel történt. Láthatatlan hártya ide vagy oda, Áronnak sikerült megszólaltatnia a lelkiismeretét. Ezúttal nem fogja hagyni, hogy más vigye a bőrét a vásárra helyette.
Csakhogy – és Leonárd nem tudott másra se gondolni – még mindig ott a kérdés, hogy ki Eliza valódi gyilkosa. Talán a Köd még őt sem találta meg, és hozzá hasonlóan a plázában bolyong… vagy talán rejtőzködik… csakhogy a fiú belefáradt már a végtelennek tűnő bújócskába. A tettes elmenekült, és már esély sem volt rá, hogy valaha is előkerül.
Itt az ideje, hogy – így vagy úgy – befejeződjön a játszma.

* * *

Amikor átlépte a vonalat a lépcső és a negyedik emelet padlója között, Leonárdnak az jutott eszébe, hogy habár még mindig hallja a Köd hangját, azt az eszeveszett búgást – valami mégis megváltozott. Még mindig szédült a zajtól, de már korántsem félt tőle annyira, mint eddig. A fiú éppen, hogy elkezdett gondolkodni a dolog miértjén, amikor rájött, hogy már a nyelve hegyén van a válasz: Eliza sikolya.
Habár egészen eddig nem gondolt bele komolyabban, mindig is a lány hangja adott neki erőt, amikor a Köd a közelben volt. Kivéve egy alkalommal… akkor a lány nagyapja tette ugyanezt. És Eliza még most is öntudatlanul segít neki. Leonárdban felmerült a gondolat, hogy talán a Ködnek is van egy gyenge pontja. De akkor hogyan képes megmaradni egy teremben Elizával? És egyáltalán miért követi a lányt? Leonárd a füleire tapasztotta a tenyereit; annyi volt a megválaszolatlan kérdés, hogy zsongott tőlük a feje.
És vajon mi várja őt a vetítőteremben?
Leonárd csak akkor engedte el a fejét, amikor meg kellett fognia a mozi ajtajának kilincsét. Ekkor azonban rájött, hogy újfent nem hall semmit. Ugyanaz történt, mint amikor előző alkalommal itt jártak Áronékkal. Ezt hívják úgy, hogy a vihar előtti csend? Azért a biztonság kedvéért először behallgatózott a terembe – és valami olyasmit hallott, amire aztán végképp nem számított.
- Te vagy az… anyuka?
Leonárd ereiben megfagyott a vér. Eltelt pár másodperc, mire a reszkető, kislányos hang újra megszólalt:
- Bezártak ide. Nem tudok kijönni… anyu, gyere értem, légyszi, anyu…
A lánynak elcsuklott a hangja. Ő a sírás szélén állt, Leonárd pedig az idegösszeroppanásén.
- … gyere el értem… annyira fázom…
És vége. Egy pisszenéssel sem több. Mintha megszakadt volna a vonal.
Leonárd ajtóstul rontott be a terembe. A másodperc töredékéig némán állt a színpaddal szemben, majd futásnak eredt lefelé a lankás lépcsősoron. A félhomályban alig látta, hová lép, de ha világos lett volna sem figyelt volna másra, csak az előtte álló emelvényre.
Felkapaszkodott, sőt szinte felugrott a színpadra, majd zihálva körülnézett. Senki nem volt ott rajta kívül. Nem látott semmit, csak a csupasz betonfalakat, és nem hallott mást, mint a saját reszelős lélegzetvételét. Az orrát megtöltötte a kevert cement és a dohos fa illata.
Leírhatatlan érzés, amikor az emberben végleg elpattan a cérna. Amikor úgy érzi, nem bírja tovább. Amikor nem látja az utat se oda, se vissza, és amikor végső kétségbeesésében úgy érzi, önmagába kell belemélyesztenie a fogait. Leonárd torkából ott és akkor egy sebzett állat üvöltése tört elő, ahogy térde rogyott a színpad közepén, mint aki készen áll az utolsó imára.
- MIT AKARSZ MÉG TŐLEM?! – ordította bele a semmibe. – FELADOM! TE GYŐZTÉL! TEDD, AMIT JÓNAK LÁTSZ, ENGEM MÁR NEM ÉRDEKEL!

Csönd.
Aztán…
Leonárd a könnyein keresztül is észrevette. A vetítőterem fényét egy hatalmas, áttetsző dolog takarta el. Az a valami addig ereszkedett lejjebb és lejjebb, amíg már csak egy méterrel lehetett a fiú feje fölött. És Leonárd végre szemtől szemben állt vele.
Egyáltalán nem hasonlított ködre. Áttetsző volt ugyan, de mégis volt benne valami… lényszerű. Hatalmas volt és fekete, egy alaktalan massza, lábak és karok nélkül. Leonárd szemet sem látott rajta, mégis érezte, hogy őt figyeli. Félelmetes. Ezzel az egy szóval tudta leírni az elé táruló látványt. A Köd ezúttal csak halkan búgott, ám a fiúra már ez is elemi erővel hatott. Nem volt képes megmozdulni, úgy érezte, mintha máris megfagyott volna. Mert tudta, hogy ez fog következni. Pár másodperc múlva ő is csatlakozik a jéggé fagyott áldozatok százaihoz.
Minden emberi akaraterő elszállt belőle. Úgy érezte, ideje beletörődnie a sorsába.
A Köd lassan terjedni kezdett, elszívott minden maradék fényt a teremből, és Leonárd nem érzett többé mást, csak csendet és sötétséget.