Nyolcadik fejezet - A bűnbak

Az öregember hirtelen mintha összezsugorodott volna. Eltűnt belőle az a csillogó szemű, mosolygós bácsi, akit Leonárd megismert. Arcán elmélyültek a ráncok, ujjai elfehéredtek.
- Zoé a lányom volt, - kezdte rekedt hangon. Látszott, hogy minden egyes kimondott szó ezer pokol tüzével kínozza. – A legnagyobb kincs az életemben. Mindennél jobban szerettem őt. Arról nem is beszélve, hogy páratlanul okos és tehetséges lány volt. Még előtte állt az egész élet… - a férfi hangja elcsuklott. – De aztán eltűnt a kisunokám. Hosszú-hosszú ideig kerestettük őt. Sosem találtuk meg. Akkor azt gondoltuk, baleset érhette. Vagy talán elrabolták.
Sóhajtás.
- Végül be kellett látnunk, hogy megtörtént a legrosszabb, és hogy Elizát soha nem kaphatjuk vissza. A családunk romokban hevert. Zoé… ő nem volt hajlandó elfogadni a tényt. A fájdalom felemésztette őt. Engem okolt a történtekért, hiszen nekem kellett volna vigyáznom Elizára, amikor eltűnt. Tudtam, mit érezhet egy szülő a lánya iránt, hát nem hibáztattam Zoét. Bűnbakra volt szüksége, és én magamra vállaltam a feladatot.
- De ez sajnos akkor már kevés volt. A lányom megbetegedett, és kórházba került. A vejem nem volt valami nagy segítség, mivel ő már réges-rég az italba menekült. Ott akartam lenni a lányommal, de az orvosok szerint cask rontott volna az állapotán, ha minden nap meglátogatom. Persze, hiszen a szemében még mindig én voltam a bűnös. Így akkor sem lehettem ott, amikor végleg itt hagyott minket.
A bácsi a kezébe temette az arcát. Áron tátott szájjal hallgatta a történetet. Leonárd nem tudta, mit mondjon, a szavak egyszerűen cserben hagyták őt. Már megbánta, hogy feltette a kérdést. Azt hitte, fontos információhoz juthat, hogy megtudhat valami lényegeset a történtekkel kapcsolatban, de csak fájdalmat okozott a férfinak. Zsolt bá egyetlen apró hibájáért egész életében szenvednie kellett. Ez nem igazság.
Úgy tűnt, a férfi megpróbálja összeszedni magát. Elővett egy zsebkendőt, és megtörölte vele az arcát.
- Olyan fiatalok vagytok még. El se tudjátok képzelni, mekkora sebet ejthet a szívünkön egy ilyen közeli szerettünk elvesztése. Egyetlen szülőnek sem lenne szabad átélnie a gyermeke halálát. Egy életre megnyomorítja az embert.
Aztán csak ültek csöndben, és hallgattak sokáig.
Leonárdnak eszébe jutottak a saját szülei. Vajon ők is beleőrülnének, ha elveszítenék őt? Sírnának a halálos ágya fölött, látogatnák-e nap mint nap a végső nyughelyét? Vinnének virágot a sírjára, és emlékeznének rá sajgó szívvel? A lelke mélyén Leonárd biztos volt benne, hogy így lenne – és mégse tudta elképzelni mindezt a szüleiről. Sosem mutatták ki az érzéseiket a fiuk felé úgy, ahogyan annak – az ő elképzelései szerint - lennie kellett volna.
Szeretik őt.
De szeretik őt?
Kiben van végső soron a hiba?
Végül Áron törtre meg a csendet:
- Hát ez eléggé durva – mondta tágra nyílt szemekkel. A másik kettő ránézett, ő pedig az öklével megdörzsölte a szemét. – De mit kéne csinálnunk? Nekem is haltak már meg rokonaim, de egyik sem tért vissza kísérteni.
- És nem zártak be téged egy gigantikus jégszekrénybe – tette hozzá Leonárd.
- Komolyan mondom, ilyet még nem pipáltam.
- Azt mondtad – szólt közbe Eliza nagyapja, az előzményekhez képest meglepően erős hangon -, hogy megpróbáltad tisztázni a dolgot az unokámmal, de nem sikerült megoldanotok a problémát.
- Persze, hogy nem, hiszen nem én öltem meg őt! – tiltakozott Leonárd. – Valaki bezárta őt a hűtőkamrába. Elizának ezt az embert kéne megkeresnie.
- Szóval – kezdett hozzá az öregember. – Ha Eliza találkozna a gyilkosával és elrendezné vele a dolgait, akkor kiszabadulnánk innen, és a pláza is felolvadna?
Leonárd hallgatott egy sort.
- Nem tudom. Eliza sem biztos benne. De nincs jobb ötletünk.
Zsolt bá nagyon lassan feltápászkodott. Idősebbnek és gondterheltebbnek tűnt, mint amilyennek Leonárd valaha is látta.
- Akkor megkeresem őt és beszélek vele.
- Várjon… hogy? Miért?
- Hiszen az előbb mondtam neked… az én hibámból halt meg. Csakis én vagyok a felelős azért, ami a Boldog plázában történt, mind tíz éve, mind a mai napon. Ha az unokám eljött bosszút állni, én elébe állok.
- De hát maga is tudja, hogy ez nem igaz! – Leonárd kezdett igazán megijedni. – Csak a lánya miatt vállalta fel a bűnbak szerepét. Nem maga a gyilkos!
A fiú is felpattant a földről. Zsolt bá lassan rá emelte a tekintetét, majd megveregette Leonárd vállát.
- Fiam, én már tíz hosszú éve élek együtt a tudattal, hogy az unokám és a tulajdon leányom halálát okoztam. Öreg vagyok már. Megettem a kenyerem javát. Ha Eliza úgy dönt, hogy kitölti rajtam a dühét, nem fogok védekezni. Minden joga meglesz hozzá, bármit is tesz.
A férfi megkerülte a polcokat, és elindult a folyosó felé.
- Várjon! Mi is megyünk.
Mind az öregember, mind Leonárd meglepődve néztek Áronra, aki idő közben szintén talpra állt.
- Hát, tudja… - Áron zavarában a tarkóját vakargatta. – Szóval izé… megértem, hogy mennyire fáj ez magának. Tudja, nekem is van egy lányom. Nem sokat találkozom vele, de… öh…
Leonárd mentette meg a kellemetlen pillanatot:
- Elkísérjük magát az unokájához. Segíteni szeretnénk.
Zsolt bá hosszú másodpercekig bámult a kényszeres társaságára, a két idegen emberre, akikhez soha semmi köze nem volt, és akiknek az imént vallotta be legmélyebb érzéseit. A szája szomorkás mosolyra húzódott.
- Ám legyen.
Együtt indultak el a folyosón, fülelve bármilyen nesz után, legyen az Eliza vagy akár a Köd hangja. Körbejárták az első három emeletet és a földszintet is, de a tágra nyílt szemű vásárlókon kívül más élőlénnyel nem találkoztak. Benéztek minden üzlethelyiségbe, belestek minden lehetséges búvóhelyre, még a mosdókat is átkutatták.
Ahogy Leonárd a megfagyott emberek között cikázott (olykor-olykor akaratlanul is feldöntve néhányukat), egyszerre nagyon sok dolgon töprengett. Az első ilyen volt, hogy Eliza rejtőzködik, és ezt a tényt nem tudta hova tenni. A logikus az lett volna, ha a lány is keresi őket, de ebben az esetben már rég egymásra kellett volna találniuk. De persze – Leonárd beleborzongott a gondolatba - az is előfordulhat, hogy időközben a Köd áldozatává vált. A fiú megpróbálta kizárni a fejéből ezt a lehetőséget. Nem csak hogy sajnálta volna Elizát; nélküle nem találják meg a kiutát a plázából.
Azt is furcsállta, hogy ennyi keresés után egyszer sem hallották meg a Köd búgását. Túlságosan nagy volt a csönd. Ez nem volt jellemző rá, hiszen az elmúlt órákban több ízben is üldözőbe vette őket. Azonban ahogy Leonárd visszagondolt egy korábbi beszélgetésére Elizával, eszébe jutott, hogy a Köd nem hall, tehát elméletileg nem is volna szabad üldöznie őket. Ezek szerint ez a lény, bármi is legyen valójában, kifejezetten Elizára vadászik. És ha ez így van, és eddig nem sikerült rájuk találniuk, az azt jelenti, hogy a Köd és Eliza is…
- A negyedik emeleten vannak – mondta ki hangosan.
Áron, aki éppen az információs bódéba lesett be, most szembefordult Leonárddal, és ugyanezzel a mozdulattal fellökött három vásárlót.
- Ne hülyéskedj már, minek ment volna oda fel?
- A kisgyerek-hasonmása is oda csalt engem, mielőtt a Köd megfagyasztotta az időt. És egyébként sincs jobb ötletünk, nem igaz?
- És ezt csak most mondod? Ott kellett volna kezdenünk a keresést!
- Hé, én csak Zsolt bát követ…
De amikor megpróbálta megkeresni a tekintetével, Eliza nagyapja már a mozgólépcsőn bandukolt fölfelé. Leonárd és Áron jelentőségteljes pillantást váltottak, majd szótlanul követték az öregembert.
Húsz percig tartott, mire feljutottak a harmadikra. A bácsi a szokásoshoz képest is lassúnak és törékenynek tűnt. És Leonárd egész idő alatt azon a bizonyos harmadik furcsa dolgon gondolkodott, amely már akkor is eszébe jutott, amikor a Boldog pláza először megfagyott…
De aztán eljutottak a negyedik, üres emeletre vezető lépcsőhöz, és a fiú gondolatait félbeszakította az ismerős, földöntúli búgás.
Nem tudott tovább menni. A szó szoros értelmében a földbe gyökerezett a lába. Az is nagy erőfeszítésébe telt, hogy a fejét az útitársai felé fordítsa: az arckifejezéséből ítélve Áron ugyanazt az iszonyatot élte át, mint ő. Ő sem mozdult. Aztán Leonárd Eliza nagyapjára nézett, és valami sokkal, de sokkal rémesebbet látott rajta.
A férfi sírt. Arcának barázdáira hosszú csíkokat festettek a könnyei.
- Menjünk tovább – mondta olyan halkan, hogy Leonárd szinte csak a szájáról olvasta le a szavakat. És a hangja erőt adott Leonárdnak, csakúgy, mint amikor Eliza zökkentette ki őt a kábulatából.
Felmentek a lépcsőn, majd elindultak a körfolyosó mentén. Elhaladtak az üvegfal mellett, de Leonárd nem mert kinézni rajta; félt, hogy ha meglátja a napsütést, a fákat, a boldogságot, akkor nem lesz ereje továbbmenni. Követték a Köd alvilági búgását, túl a csupasz falú szobán, ahol aznap Leonárd elvesztette az eszméletét, míg végül elértek a folyosó közepéig.
A leendő Boldog mozinak árkádosított előteret építettek. Mögötte foglalt helyet a három jegypénztár és a büfé, hosszú pulttal. Mint minden ezen az emeleten, ez is csupasz volt, szürke és cementszagú. Szemben a folyosóval kétszárnyú ajtó vezetett az egyetlen moziterembe. A búgás itt már elviselhetetlen volt; a bácsi mégis átlépett a betonoszlopok között, odasétált az ajtóhoz, és lassan lenyomta a kilincseket. Leonárd már attól félt, kiszakad a dobhártyája, miközben remegő végtagokkal követte őt, Áronnal a nyomában. Átléptek a küszöbön. Az ajtó becsukódott mögöttük.
Tökéletes csend fogadta őket.
Olyan volt, mintha a mozi küszöbén túl megszűnt volna a világ, amelyet a hátuk mögött hagytak. A Köd hangja teljesen elhalt, Leonárd nem hallott semmit, csak a saját szapora lélegzetvételét. A félhomályban oldalra sandítva látta, hogy Áron már a rosszulléttel küszködik. Zsolt bá a vászon előtti színpadra bámult, az egyetlen helyre, amelyet teljesen megvilágított a vetítőteremből beszűrődő fény.
Leonárd először arra gondolt, hogy rossz helyen járnak, a Köd és vele együtt Eliza is biztos egy másik teremben vannak. Csakhogy ebben a pillanatban egy lány lépett a színpadra; egy lány hullámos szőke hajjal, hosszú lila kabátban.
Eliza először Leonárdot pillantotta meg. Meg akarta szólítani, már nyílt a szája, amikor a tekintete a másik kettőre vándorolt, és a szemei tágra nyíltak a dühtől.
- Megtaláltuk - motyogta a fiú erőtlenül. – Megtaláltuk Eli…
- Ez nem az én unokám.
Leonárd értetlenül bámult az öregemberre.
- Dehogynem. Eltelt tíz év, de ő az, Eliza.
- Nem. Az ott nem az én unokám – mondta a férfi emelt hangon, szinte már kiáltva.
- Ezt meg hogy érti? Hogyhogy nem…
Leonárd elhallgatott. Ott és abban a pillanatban, a másodperc ezredrésze alatt összeállt a kép. Mindent megértett.
Velőtrázó dörgés szakította félbe a csöndet. Olyan volt, mintha egy bomba robbant volna fel közvetlenül mellettük. Leonárd reflexszerűen a fülére tapasztotta a tenyerét, de még ez sem volt elég, hogy kizárja a fejéből a csontrepesztő búgó hangot. A fiút hideg veríték öntötte el, szemét a lila ruhás lányra emelte, akinek a szája rettenetes sikolyra nyílt, és most széttárt karokkal üvöltött a színpadon. Leonárd még látta, ahogy az öregember megindul a lány felé; aztán egy pillanatra minden elsötétült. Mintha valami fekete, fátyolszerű anyag suhant volna végig a színpad előtt, és a fiú úgy érezte, menten megfagy, olyan hideg lett a teremben. Aztán visszajött a fény, és Herta Zsolt ott állt az ajtótól félúton, teljesen mozdulatlanul, tágra nyílt szemekkel bámult a semmibe.
Leonárd érezte, hogy valaki megragadja a karját, és hagyta, hogy az a valaki kivonszolja őt a teremből. Fel se fogta, ahogy Áron a fülébe ordította, hogy siessen. Teljesen más gondolatok cikáztak a fejében.
Akit ő Elizának hitt, sosem tudta, hogy a valódi Eliza nagyapja a Boldog plázában tartózkodik. Már akkor is feltűnt neki a dolog, amikor a lány felsorolta neki, hogy kiktől kapott téves hívást. Néhányat az ál-Eliza intézett el, de Herta Zsolt – valahogyan – a lány tudta nélkül üzent neki. Aztán ott volt a történet a jégszekrénybe zárt kisgyerekről. Leonárd kizárt dolognak tartotta, hogy senki sem kereste a lányt. Most megértette, hogy igenis keresték, és meg is találták: az illető a nagyapja volt, ám valami történt közöttük azon a bizonyos napon, és ezt a lány elhallgatta Leonárd elől.
És a történet kulcsa most megfagyva áll a negyedik emelet kellős közepén, egy megtébolyult kísértet társaságában.
Leonárd sietve kapkodta a levegőt, miközben Áron nyomában futott a rémes sikoly elől, amely egykor még Elizáé is lehetett volna.

Hetedik fejezet - Ketten, egyedül, hármasban

Eliza monológját kerek tíz perc néma csönd kísérte.
Kezdetben Leonárd elméjére ködként telepedett rá a gyász és a rettenet keveréke. Elképzelte, milyen lehetett órákig várni a hűtőkamrában – abban a hűtőkamrában, jutott eszébe, ami mellett éppen ülnek -, és érezni, ahogy a fagyasztó hideg marja a bőrt, átjárja a csontokat, és végül… Leonárd beleborzongott a gondolatba. Nem tudta, milyen lehet meghalni, és őszintén szólva nem is volt kíváncsi rá. Csakhogy itt ült előtte a lány, aki személyesen átérezte, milyen az.
Ezen a ponton azonban valami nagyon zavarta Leonárdot. Sántított a történet, csak azt nem tudta, hogy hol. Eliza állítása szerint az egész az ő hibája, pedig ez lehetetlen.
Leonárdnak voltak emlékei az esetről. Való igaz, tíz év eltelt azóta, de a lány beszéde visszahozott bizonyos momentumokat. Az egyik ilyen az volt, hogy a szülei mindig hagyták, hogy egyedül járkáljon a plázában. Vagy nem féltették őt, vagy simán csak nem törődtek vele. A fiú sosem kérdezte meg tőlük. A maguk módján biztosan szerették őt, de sosem fogták a kezét, és sosem kényszerítették, hogy egyfolytában a közelükben legyen. Az is az eszébe jutott, hogy volt egy lány, akivel egyszer régen a plázában keresősdit játszott. A nevére már nem emlékezett, de arra igen, hogy fel-alá cikáztak a boltok között, és végül az élelmiszerüzletnél váltak el. A történet további része feledésbe merült számára: hogy megtalálta-e végül az Eliza által leírt felnőtteket, hogy miért nem találkozott újra a lánnyal, és hogy egyáltalán miért nem várta meg őt, miután körbejárta a boltot.
Azonban ha Eliza igazat mondott, akkor a fiú bűne mindössze annyi, hogy a húspult felé irányította a lányt. Ez viszont ostobaság. Ennyi erővel Eliza szülei is bűnösök, amiért a nagyapjára bízták a kislányukat. Hiszen ez indította el a lavinát. Leonárdnak csak közvetítő szerepe volt a lány halálában. Itt valami más is történt.
Leonárd felállt a padlóról. Eliza némán követte őt a tekintetével. A fiú a hűtőkamra ajtajához sétált, és a kilincsre tette a kezét. Hideg volt, mintha figyelmeztetné az áthaladót arra, ami a túloldalon várja őt. Leonárd lenyomta a kilincset, mire a nehéz fémajtó nyikorogva kinyílt. Odabentről hűs párafelhő szökött ki az üzlethelyiségbe. A fiú belépett, futó pillantást vetett az bent tornyosuló dobozokra és az alacson mennyezetről lógó állattetemekre, majd Eliza legnagyobb megrökönyödésére magára csukta az ajtót.
Leonárd halkan elszámolt százig. Minden egyes szóval fehér felhő szűrődött ki a száján. Ennél több időt biztos nem töltött a lány a kamrában. Amikor a százashoz ért, kirázta a haját a szeméből, és újból lenyomta a kilincset.
Az ajtó minden gond nélkül kinyílt.
Eliza a húspult mögött állva várta őt. Leonárd látta a mozdulatot, ahogy visszahúzza a kezét az ajtótól – bizonyára meg akarta nézni, mire készül, vagy talán arra gondolt, hogy a gyilkosa bűntudatból a fagyhalálba akart menekülni. Pedig erről szó sem volt. Leonárd pusztán elvégzett egy egyszerű kísérletet.
- Eliza – szólalt meg végül a fiú. – Nem lehet, hogy simán csak nem tudtad kinyitni az ajtót? Mert olyan kicsi voltál?
- Az az ajtó be volt zárva. Vagy befagyva – Eliza dühösen nézett a fiúra. – Téged csak ez érdekel? Semmi bűntudatod nincs? Nem érzed át, amit tettél?
- Hát nem érted? A hűtő ajtaját belülről is ki lehet nyitni. Nem én öltelek meg téged, még csak a közelébe se jutottam, hogy megtegyem. Téged bezártak ide.
- Nem! – kiáltott a lány, és most először Leonárd igazán meghökkent. Eliza szemében, ha halványan is, de téboly csillant. – Te nem érted! Még mindig nem érted! Nem vállalod a felelősséget azért, amin keresztülmentem miattad! És most nem csak arra gondolok, ami megölt engem, hanem arra is, amit idebent tettél velem! – bökött a mellkasára a lány.
Leonárd elveszettnek érezte magát. – Mire gondolsz?
Eliza elfordult a fiútól. Leonárd nem volt biztos benne, de talán ez alkalommal, most az egyszer a lány a könnyeit rejtette el előle.
- Hogy mi a bűnöd? – mondta nagyon halkan, szinte suttogva. – Az, hogy igazat mondtál. A szüleim sosem törődtek velem. Bajban voltam. Elvesztem. Aztán még nagyobb bajba kerültem, halálos veszélybe, de nem jöttem a keresésemre. És ahogy ott ültem egy ládán a hűtőkamrában, eszembe jutott, milyenek voltak hozzám egész életemben. Mosolyogtak rám, játszottak velem, etettek és itattak. De mindez hazugság volt, megtévesztő álarc csupán. Amikor igazán szükségem volt rájuk, nem jöttek értem. Te, Leonárd, felnyitottad a szemem. Ott és akkor megtudtam, milyenek a felnőttek valójában. Hogy hol van a valódi érdekük. Sosem én voltam az. Sosem.
Leonárd egy darabig némán nézte a lányt. Szegényben annyi gyűlölet gyülemlett fel az elmúlt évek alatt… akárhol is tartózkodott ezidáig. A hátát bámulva a fiú nem tudta eldönteni, Eliza sír-e vagy sem. Talán csak bámul maga elé haragtól lángoló szemekkel. Leonárd meg akarta szólítani őt, de már nem jutott rá ideje.
Megint hallotta a búgást.
Mindketten egyszerre kapták a fejüket a folyosó irányába. Az előttük sorakozó hatalmas polcok takarásában is tisztán hallották, ahogy a Köd egyre közeledik – gyorsabban, mint eddig bármikor. Talán máris a bejárat előtt van. Leonárd agyát ismét megtöltötte az elvakult pánik, a látását befelhőzte a rémület, a szívébe tundra költözött.
- Gyere!
Ismét csak Eliza hangja rázta fel őt a kábulatából. Zsongó fejjel bár, de szaladni kezdett a lány után, aki a fal mentén futott az átellenes sarok irányába.
- Ki kell jutnunk innen! – kiáltotta hátra a lány. Egyre nehezebb volt túlkiabálnia az egyre erősödő búgást. – Kikerüljük a Ködöt, még mielőtt észrevesz minket!
Igen ám, ez volt a terv könnyebbik része, kitalálni azt. Csakhogy az üzlet úgy visszhangzott, hogy az ember úgy érezte, a Köd mindenhol ott van. Az egész termet betöltötte a csontrepesztő búgó hang, sőt mintha az emberekbe is beköltözött volna, Leonárd érezte, ahogy belülről marja őt. Körös-körül a megfagyott emberek arcán egyre jobban elméjült a rettenet. Ők is csak miatta kerültek ebbe a helyzetbe, mert hagyta, hogy a kiváncsisága idesodorja őt a plázába. Leonárd rájuk se bírt nézni.
Ahogy elfordult az egyik megdermedt vásárlótól, rögtön bele is rohant egy másikba. Korabeli, testes fiú volt, fejük hangosan koppant egymáson, majd mindketten a padlóra zuhantak. Leonárd másodpercekig csak táncoló fénypontokat látott, és mire sikerült felnéznie, Eliza már eltűnt. Biztos nem vette észre, hogy elesett, és továbbfutott. A búgás ismét erősödni kezdett; Leonárd ijedten hátrakapta a fejét, majd nagy nehezen feltápászkodott, és újfent futásnak eredt.
A bejárathoz érve a fiú döbbenten konstatálta, hogy a lány nem volt ott. Persze fura is lett volna, ha megvárja őt, amikor egy ilyen félelmetes valami elől menekülnek, de azért Leonárd mégis arra gondolt, hogy ez nem lehet igaz. Megismétlődik a régi történet.
Futni kezdett a lépcsők irányába, majd felszaladt a következő emeletre, egészen addig a pontig, ahová már nem ért el a Köd hangja. Közben hegyezte a fülét, hátha meghallja Eliza lépteit. De nem hallotta, így szembe kellett néznie a ténnyel, hogy ismét egyedül maradt. A falnak támaszkodva vett néhány mély levegőt, majd az embereket kerülgetve sétálni kezdett a széles folyosón. Habár nem örült neki, hogy egymaga volt, most végre volt ideje újra átgondolni a történteket.
A legcsekélyebb értelme sem volt annak, hogy Eliza elmesélte a történetét. Ugyanott tartottak, ahonnan elindultak: a Köd üldözi őket, és még mindig nem tudta, hogyan szabadulhat ki a Boldog plázából. Sőt az egész helyzet csak bonyolultabbá vált. Eliza történetével valami nem stimmelt. Elizával nem stimmelt valami! Leonárd már tudta, hol a bökkenő, de arról sejtelme sem volt, mit jelent a dolog. Már ha egyáltalán jelent valamit.
És volt még valami a plázával kapcsolatban…
Leonárd megtorpant. Hangokat hallott a tőle jobbra levő üzlet irányából.
Amilyen halkan csak tudott, odasettenkedett a bejárathoz, és a fülét hegyezve az ajtó melletti falhoz lapult. Odabentről folytott beszélgetés szűrődött ki. A hangjukból itélve két férfi lehetett, az egyiknek puha, megnyugtató hangja volt, a másiknak mély és reszelős. Leonárd még levegőt is elfelejtett venni. Lehetséges, hogy beigazolódik, amit sejtett?
A fiú minden további hezitálás nélkül besétált az üzletbe. Gyors pillantással befogadta a környezetét. Ez lehetett a Boldog pláza mindenesboltja; volt itt szuvenír, üdítő, rágó, újság, lottószelvények, csupa olyan holmi, amelyeket egy utcai bódéban is megtalál az ember. Majdnem mindenre rá volt nyomva a pláza logója, és természetesen itt is minden természetellenesen színes volt. A falakat poszterek és reklámplakátok borították. Olyan volt, mintha a bolt a kinti folyosó nyúlványa lett volna.
Amint belépett, a két férfi beszéde azonnal megszakadt. Leonárd helyesen arra következtetett, hogy ellenségnek hiszik őt. Talán már ők is találkoztak a Köddel? A fiú nem látta a szobában tartózkodókat, valószínűleg az egyik szekrény takarásában rejtőzködtek.
- Hahó – mondta Leonárd óvatosan. – Ki van ott?
És valóban, az egyik szekrény takarásából egy fiatal férfi lépett ki. Vöröslő arcán tökéletes döbbenet ült.
A részeg férfi volt, akit Leonárd pár órája még a büfé bárpultjánál ülni látott. A fiú elcsodálkozott rajta, mennyit tud egy ember öregedni ilyen rövid idő alatt. A férfi ezelőtt sem tűnt különösebben ápoltnak. Fekete haja kócósan meredt a szélrózsa minden irányába, arcát pedig többnapos borosta fedte. Farmert és piros kockás, rövid ujjú inget viselt, egyik sem láthatott már egy ideje vasalót. Kerti szerszámokkal a kezében és szalmaszállal a szájában a férfi simán elmehetett volna farmernak egy amerikai filmbe. Azonban Leonárd látta, hogy valami megváltozott benne. Talán azért hitte ezt, mert amikor először látta őt, önfeledten nevetett a pultossal. Most az örömnek szikrája sem látszott a férfi arcán, a helyét táskák és ráncok vették át. Józannak tűnt, de a fején még vöröslött az alkohol pírja.
- Ki az ördög vagy te? – kérdezte rekedt hangon.
Furcsa, gondolta Leonárd. Ő a fél karját odaadta volna, hogy élő embert találjon ebben a plázának keresztelt temetőben. Erre a férfi ilyen barátságtalanul fogadja.
A szekrény mögül újabb alak merészkedett elő lassan, megfontoltan. Leonárd két órán belül újra szemtől szemben állt Herta Zsolttal, a Boldog könybesbolt idős alkalmazottjával. A bácsi meglepően nyugodtan fogadta a fiú látványát. Még némán bólintott is.
- Nocsak. A mindenttudó fiatalember.
Leonárd éppen válaszolni akart, amikor a másik férfi közbevágott:
- Mi? Maga ismeri ezt a kölyköt?
- Úgy-ahogy. Ő jobban ismer engem.
- Elnézést – emelte föl a két kezét Leonárd bocsánatkérően. – Sajnálom, de… nem mehetnénk egy kicsit beljebb? Itt nem érzem magam biztonságban.
A két férfi meglepődve nézett rá. A Zsolt nevű reagált először:
- De. Igaz.
A szekrények mögött hevenyészett bunker volt berendezve. Az üres üvegek és ételcsomagolások arra engedtek következtetni, hogy a „lakók” a túlélés érdekében elkezdték igénybe venni a pláza tartalékait. Leonárdnak az eszébe ötlött, hogy erre ő is gondolhatott volna. Most bármit leemelne a polcokról, mindennemű következmény nélkül megúszná a dolgot.
A fiú röviden beszámolt arról, ami eddig történt vele. Mesélt a telefonhívásokról, Elizáról, a Ködről, és hogy hogyan váltak szét ismét. Az ex-részeg férfi hitetlenkedve hallgatta, pofákat vágott, de nem szólt közbe. Az idősebb bácsi is néma maradt, ráadásul hihetetlenül nyugodt, amit Leonárd egyszerűen nem tudott hova tenni.
Végül a fiatalabbik szólalt meg először:
- Tehát… Leonárd. Azt akarod mondani, hogy felhívtalak téged a pláza parkolójából? Ezért jöttél ide?
- Nem csak te hívtál fel. Egy nő, egy kislány, és ön is – a könyvesboltosra nézett. – A legutolsó hívás rémisztő volt, úgyhogy eljöttem megnézni, mi ez az egész.
- És itt találkoztál egy halott csajjal, aki azt állítja, hogy kinyiffantottad őt.
- Igen, de…
- Komolyan mondom, ez rohadtul jópofa lenne, ha nem kevertél volna bele minket is – mosolyodott el a férfi. – A kis gyilkológép.
- Nem vagyok gyilkológép – Leonárd érezte, hogy elvörösödik. – És nem én kevertelek bele titeket. Ennek ti is részei vagytok… valamiért. Ha már itt tartunk, te ki vagy?
- Áron – kezet fogtak. – gyakran járok ide a plázába a haverokkal. A bárban jó italt kevernek. Ma mindenkinek dolga volt, úgyhogy egyedül jöttem. De komolyan mondom, úgy nem az igazi.
- Komolyan mondod – morogta Leonárd.
- Komolyan mondom.
A fiú eltöprengett rajta, vajon tényleg a véletlen műve-e, hogy Áron társaság nélkül érkezett ma a Boldog plázába.
A másik férfihoz fordult.
- Ön pedig, ha jól tudom, Herta Zsolt.
- Szólíts Zsolt bának – mosolyodott el a bácsi. – Itt mindenki így hív.
- Oké. Áron, te nem tudom, hogy keverdtél bele a dolgokba. De ön… sejtem, miről van szó. Őn Eliza nagyapja, igaz?
Zsolt bá arcáról eltűnt a mosoly. Arcvonásaiban komorság ült, szemét bánat felhőzte el.
- Igen. Az unokámat Elizának hívták. Ötéves korában tűnt el, valamivel karácsony előtt. Sosem találtuk meg.
Leonárd ezen ledöbbent. – Eltűnt? Ezt meg hogy érti?
- Nekem kellett rá vigyáznom. Csak egy percre nem figyeltem rá. Itt történt a Boldog plázában. Boldog… mitől boldog? Nem tudom, ki nevezte el a helyet. Nekem a legszörnyűbb emlékeim kötődnek ide.
- De hát az unokája… meghalt – Leonárd feszengve nézett Zsolt bá felé. Ő csak bólintott egyet. A szemében könnyek csillantak.
- Igen, végül mi is erre jutottunk. A rendőrség hónapokon át kereste őt. Nyomát sem találták.
- Az hogy lehet? Végig be volt zárva a pláza jégszekrényébe!
- Nos barátom, akármi is történt Elizával, nem földi dolog művelte. Tíz év telt el, és most újra felbukkan az életemben.
- Az unokája egy szellem – kotyogott közbe Áron. – Nagyon durva…
- Nem szellem, inkább… nem is tudom, hogy mi – Leonárd egy intéssel félresöpörte a részleteket. Újra Zsolt bá felé fordult. – Figyeljen. Nem tudom, mi folyik itt pontosan, de valahogyan ki kell jutnunk innen. A dolognak köze van Elizához. Maga az ő nagyapja, és tutira nem véletlen, hogy ön is belekeveredett ebbe a dologba.
- Bármiben segítek neked. Bármiben.
- Rendben van – Leonárd nagy levegőt vett. – Először is… mondja meg, kicsoda Zoé.

Hatodik fejezet - A fiú, a lány és a hűtőszekrény

Sűrű pelyhekben hullt a hó a Boldog pláza felett.
Az emberek megszokták, hogy a környéken csak igen későn kezd el havazni. Néhol az országban már november végén vastag fehér takaró borítja az utakat, a fákat, a kerteket. Ebben a városban az emberek örülhettek, ha az újév hóval köszönti őket. Most december huszonharmadika volt. Úgy tűnik, idén az égiek fehér karácsonnyal ajándékozzák meg az itt élőket.
Másnap volt szenteste, ami a gyerekeknek izgatott várakozást és temérdek sok bejglit és mézeskalácsot jelentett, a felnőtteknek pedig nyűglődést az utolsó pillanatra halogatott bevásárlások miatt. A főbb útvonalakat autók lepték el, pillanatok alatt dugók alakultak ki, és a hó sem könnyítette meg a sofőrök dolgát.
Ami idelent fehér lepelt jelent, az odafönt szürke felhőket. De az ünnep majd mindenkit megbékít.
A Boldog pláza ilyenkor vonzotta magához a késésben lévő vásárlókat. Mint minden fontosabb szakán az évnek, a termelők most is kitettek magukért, hogy az utolsó forintot is kisajtolják a kétségbeesett fogyasztókból. A plüssállatoknak, az édességeknek, mindennek télapóalakja volt. A boltokban egy egész sor olyan játék jelent meg, amelyeket év közben egészen biztosan nem lehetett látni a polcokon. És persze minden a duplájába került a szokásos áránál. Szinte már rablás volt. Na persze a plázaigazgatónak is meg kellett valamiből vennie az ajándékokat a saját családjának.
A bevásárlóközpontot teljes ünnepi díszbe öltöztették. A több emeleten átívelő üvegfal belsejére fehér dekorsprével óriási hópelyhet pingáltak. Művészi munka volt, nehéz lehetett emeletről emeletre járni, és tökéletesen összeilleszkedő mintát fújni az üvegre. A bejáratnál sült gesztenyét árultak, és a pláza összes éttermében karácsonyízű specialitásokat szolgáltak fel. Az épület belseje volt az egyetlen, ami hű maradt önmagához: színpompás fények, szivárványszínű padok, rikító reklámplakátok. Egy nagy változás azért itt is volt: az előcsarnokban, a három szökőkút közé irdatlan karácsonyfát állítottak. A pláza többi részéhez képest ez valódi volt, nem műanyag utánzat. Ágain aranyszínű gömbökről és kék girlandokról csillogott vissza a terem ezernyi fénye.
Az ötéves kislánynak a sárga masniban nagyon tetszett a karácsonyfa.
Oda akart menni hozzá, leülni alá, csak úgy minden ok nélkül. Azt játszhatná, hogy ő is karácsonyi ajándék, akit a Jézuska hozott. De az anyukája erősen fogta a kezét.
- Nem, Eliza drágám. Nehogy eltévedj.
A szülők néha olyan furcsák. Eltévedni egy fa alatt? Talán ha felmászna rá, eltévedne az ágak és tűlevelek erdejében. De nem akart, és amúgy is félt volna megtenni.
Kénytelen-kelletlen továbbment a szüleivel, el a hatalmas fa mellett, mely továbbra is vonzotta a lány tekintetét. Morcos hangulatban volt, nem akart eljönni ide, otthon akart maradni és legósat játszani. Szerette ezt a játékot. Legóból olyan világot építhet magának, amilyet csak elképzel. Mit is tudhatta ő, hogy a szülei az ő ajándékait megvenni jöttek el a plázába. Eliza hitt a Télapóban, és a Jézuskában is. Az anyja mindig az egyiket emlegette, a nagyapja pedig a másikat. Eliza arra a következtetésre jutott, hogy ketten valahogy együttműködve hozzák az ajándékokat a gyerekeknek.
A kis család egyenesen a mozgólépcső felé vette az irányt. Útközben Eliza tekintete a jobboldali folyosóra tévedt, ahol üvegfalú teremben színes labdákat szórtak szanaszét. Gyermekmegőrző lehetett, ám a falai festetlen betonszínűek voltak, és egy árva lélek sem tartózkodott a szobában. Ha Eliza el tudta volna olvasni a falon függő közleményt, rájött volna, hogy a megőrző csak egy év múlva nyitja meg kapuit.
Felmentek a mozgólépcsőn, majd a következőn is. Elizának furcsa gyanúja támadt, ezért a kezét szorító anyjához fordította a fejét, és egy ötéves ártatlanságával megkérdezte:
- Anyu, most a papához megyünk?
- Igen kicsim, oda – mosolygott rá az édesanyja.
Eliza arca ragyogott az örömtől. Szeretett a nagyapjával lenni, mindig érdekes történetekkel szórakoztatta őt. Nála viccesebb emberrel a lány még nem találkozott.
Piros szőnyeg, puha fények, könyvek hatalmas oszlopokban. Eliza véleménye szerint ez volt a Boldog pláza legboldogabb helye. Na persze a könyvek nem sokat jelentettek neki. Annál többet jelentett számára a ráncos arcú, szemüveges bácsi, aki a pult mögött ült a szoba másik végében. Eliza a szüleit hátrahagyva odaszaladt hozzá.
- Papa!
A férfi éppen újságot olvasott, de most felnézett a lapok közül. Aztán tekintete lejjebb siklott. Végül megpillantotta az unokáját, és szája barátságos mosolyra húzódott.
- Elike! De jó, hogy látlak!
A bácsi felállt a pult mögül, és csókot nyomott a kislány arcára. Ilyen közelről Eliza látta, hogy a nagyapja ingén is valami felirat van egy kis kitűzőn, de persze ezt sem tudta elolvasni. El volt foglalva a maga örömével, ezért nem látta, ahogy apja és nagyapja sokatmondó pillantást váltanak, majd a szülei hátat fordítanak, és kisétálnak az üzletből.
A lány megkérdezte, elvehet-e egy képeskönyvet a polcokról, majd elszaladt keresni egyet. Ezután leült a kassza mellé egy második székre, és lapozgatni kezdett. Tudta, hogy ha egyenruhás férfi jön be az ajtón, gyorsan el kell dugnia a könyvet. Ezt még a nagyapja mondta neki, és valami olyasmit magyarázott, hogy egy boltban nem szabad a könyveket csak úgy vásárlás nélkül olvasgatni. Ez volt az ő közös kis titkuk.
Negyed óra múlva Elizának furcsa hiányérzete támadt. Aztán végre rájött, hogy a szülei itt hagyták őt. Kerekre nyílt, csillogó szemekkel a nagypapájára nézett.
- Anyuék hol vannak?
A bácsi ismét felnézett az újságjából, és hamiskásan somolyogva válaszolt.
- Az bizony nagy titok!
Eliza nem szerette a titkokat. Ötéves volt. Tudni akart mindent.
- Naaaa! Légyszi mondd el! – nyavajgott.
- Nem szabad. Meglepetés.
A lány elszontyolodott. Szerette a nagypapáját, de most hirtelen mégis inkább a szüleivel akart lenni. Húsz perc sem kellett, hogy hiányozni kezdjenek neki. A kis Eliza elszánt döntésre jutott.
Becsukta a képeskönyvét, majd lecsusszant a székről. A nagyapja kérdőn nézett rá.
- Hová hová?
- Visszaviszem a könyvet a polcra.
A bácsi mosolyogva bólintott. – Helyes – mondta.
Eliza először valóban visszavitte a könyvet. Utána a könyvszekrények takarásában kisurrant az üzletből. A folyosón aztán megállt, és szemügyre vette a tömeget. Ez a sok-sok ember… senki nem akart ma otthon maradni a jó meleg otthonában? A lány elindult arrafelé, ahonnan idejöttek. Gondolta, visszamegy a karácsonyfához, hátha ott lesznek a szülei. Valamiért összekapcsolta a nagyapja által emlegetett meglepetést a fával.
Nem jutott le a földszintre. Az első emeletre vezető mozgólépcsőt még megtalálta, ám amint leért, magával ragadta a tömeg. Egy egész álló percig egy irányba kellett tartania, ha nem akarta, hogy mindenki nekiütközzön, és jól megrugdossák. Mire sikerült kiszakadnia az emberáradatból, már menthetetlenül eltévedt. Boltok és folyosók összevisszasága vette őt körül, a vásárlók színpompás tengere hullámzott körülötte, ő pedig nem látott túl rajtuk, elsüllyedt köztük, mint a vízbe dobott kő. A sírás környékezte, vissza akart menni a nagypapájához.
- Szia! Mit csinálsz itt egyedül?
Eliza úgy meghökkent, hogy még a könnyeit is lenyelte. Hátrafordult. Egy fiú állt előtte kék kabátban. Vele egykorú lehetett, ám ehhez képest szokatlanul magas volt. Gesztenyebarna haja ápolatlanul és kócosan meredt az égnek, szemei zölden fénylettek a pláza neonvilágításában.
Eliza csuklott egyet, majd erőtlenül megszólalt.
- A… a szüleimet keresem…
- Elvesztél? – kérdezte a fiú szinte túlságosan is közömbösen.
- Aha… te is?
- Dehogy is! – húzta ki magát a fiú. – Én oda megyek, ahova akarok. És anyuékat sem érdekli, hol vagyok. Csak legyek az autónál, amikor indulni akarnak.
Nagyon öntudatos fiú, gondolta Eliza. – Nem segítesz nekem?
- De, persze. Hogy hívnak?
- Elizának. És te ki vagy?
- Leó.
- Furcsa név.
- Aha, tudom.
Együtt elindultak abba az irányba, ahonnét Eliza jött. Ha útközben egy-egy felnőtt kósza pillantást vetett rájuk, rosszalló tekintettel méltatták a párosukat. Nem is csoda, hiszen két óvodáskorú kisgyermek császkált a plázában szülői felügyelet nélkül. Eliza azon is eltöprengett, hogy helyes-e, amit csinál. Leó egy idegen, és idegennel sehová sem volt szabad mennie. Jobb ötlet híján azonban kénytelen volt követni a fiút.
- Egyébként miért akarod annyira megtalálni a szüleidet? – kérdezte Leó.
Eliza értetlenül nézett rá. – Hogyhogy miért? Mert elvesztem.
- Na és aztán? Nem kell úgy betojni. Ha nagyon akarnak, majd ők megtalálnak téged.
- Persze, hogy akarnak!
- Akkor már rég felolvasták volna a nevedet a hangosbemondóban.
- Talán még nem vették észre, hogy elvesztem.
- Micsoda szüleid vannak neked!
Elizának egyre kevésbé tetszett a fiú. Leó egyszerűen utálatos volt. Ő sosem mondana ilyet az anyukájáról és az apukájáról. Eltökélte, hogy soha nem is fog.
- És most merre megyünk? – kérdezte a lány.
- Körbejárjuk a boltokat. Biztos ott lesznek valamelyikben, nem?
Eliza némán bólintott.
Cipőbolt. Ruhabolt. Elektronikai szaküzlet. Étterem és újabb étterem. A két gyerek fel-alá járkált a plázában, de Eliza szülei sehol sem voltak. A lányt kellemetlen érzés fogta el, mintha csomót kötöttek volna a hasában. Lehet, hogy a szülei itt hagyták? Újra érezte a torkában a sírás gejzírét, de elszánta, hogy visszafogja magát. Nem akarta, hogy a fiú lássa a könnyeit. Úgyis csak kicsúfolná őt.
Végül az élelmiszerosztályon kötöttek ki.
Ez az üzlet foglalta el az emelet legnagyobb részét. Az ezüstszínű polcok katonásan sorakoztak a kasszák mögött, távolabb viszont már össze-vissza terpeszkedtek, sűrű labirintust alkotva. Eliza arra gondolt, hogy ha több szobanövényt helyeztek volna el benne, a bolt sokkal inkább hasonlítana dzsungelre, mint élelmiszerüzletre. Milyen jót lehetne itt bújócskázni! Csak hát itt ez a rengeteg ember. És a felnőttek úgysem engednék.
Leóval együtt elindultak a polcok mentén. Minden sorba bekukkantottak, hátha meglátják, akiket kerestek. Mindeközben Leó szurkálódó megjegyzéseket tett Eliza szüleire, és a felnőttekre általában. Eliza amellett, hogy nyitva tartotta a szemét, a fülét is hegyezte, hátha meghallja a nevét a hangosbemondóban. Semmi. Akarata ellenére a lányban valahol mélyen düh kezdett el forrongani. Már egy csomó ideje eltűnt. Miért nem keresik? Ennyire nem fontos a saját szüleinek? Leó szavai sem segítettek, sőt egyre inkább kedvét szegték a keresésben. Eliza legszívesebben leült volna, és hagyta volna az egészet. De azért mégis inkább tovább ment.
Elértek az üzlet túloldalára. Ekkor Leó új ötlettel állt elő.
- Túl nagy ez a bolt. Váljunk szét, úgy gyorsabban haladunk.
- Hát… jó – válaszolta Eliza, bár nem igazán akart egyedül maradni. A fiú társaságot nyújtott neki, akármilyen kellemetlent is.
- Én megyek erre – Leó a tejtermékes szekrények felé mutatott. – Te pedig menj arra!
A fiú ezúttal a húspultok felé szegezte a tekintetét. Eliza úgy érezte, mintha centiket süllyedt volna a gyomra. Élelmiszerboltnak ennél ijesztőbb helye nincs. Döglött állatok üvegtáblák mögött. Az egyik rekeszben egész csirkelábak. A másikban csúszós, sikamlós májdarabok. Némelyik húson még a csont is rajta volt, mintha frissen tépték volna ki az álatból. Eliza riadtan nézett Leóra, a fiú pedig gonoszan elmosolyodott a láttán.
- Csak nem félsz?
Elizában újra fortyogni kezdett a düh, amelyet korábban érzett. – Nem én!
- Akkor hajrá. A kijáratnál találkozunk.
Azzal a fiú hátat fordított, és elsétált. Eliza mély levegőt vett, és elindult az ellenkező irányba. Azonnal megcsapta az orrát a nyers hús keserű-sós bűze, igyekezett kicsiket lélegezni. Határozatlanul lépkedett a hideg fehér csempepadlón. A vásárlók nem figyeltek rá. Teljesen el voltak foglalva magukkal. Arra sem figyelt fel senki, amikor besétált a pult mögé, és még akkor sem szólt rá senki, amikor öt perccel később a bolt átellenes sarkában résnyire nyitotta a hűtőkamra ajtaját. Kételkedett benne, hogy a szüleit bent találja, de biztosra akart menni. Odabent még több halott állat húsa lógott a plafonról, szép sorban, köteleken. Ennél ijesztőbbet Eliza még nem látott. De akkor sem mutat félelmet. Leó miatt nem.
Még akkor sem figyelt fel rá senki, amikor besétált a kamrába, és becsapódott mögötte az ajtó.
Rettenetesen hideg volt odabent, és most, hogy az ajtó becsukódott, még legalább tíz fokot esett a hőmérséklet. Eliza vacogva körbejárta a termet, és megbizonyosodott róla, hogy egy teremtett lélek sincs odabent. Aztán visszasétált az ajtóhoz. Csakhogy az ajtó nem nyílt ki.
A lány elkerekedett szemmel nézte a kilincset. Talán befagyott, amíg idebent volt? Vagy talán csak kívülről lehet kinyitni? Eliza látott már ilyet rajzfilmen. A hűtőszekrénybe zárt kék macska jégkockába fagyva kerül elő pár óra múlva. Aztán az egér egy nagy kalapáccsal megrepeszti a jeget, és a macska kiszabadul. Elizát rémület fogta el. Nem akart jégkocka lenni.
Leült hát egy dobozra, és várt. Leó biztos a keresésére indul, amint meglátja, hogy nincs a kijáratnál. A szülei pedig mostanra egészen biztosan tűvé tették érte a plázát… vagy nem?
Egy óra múlva a lány még mindig a dobozon ült. Az, hogy a fiú nem jön el érte, már nyilvánvaló volt. Na de az anyja és az apja? Hol késlekednek? Merre járnak? Eliza még sosem érezte magát ilyen egyedül.
Még egy óra eltelt. Eliza végtagjai ekkora már teljesen elzsibbadtak. A pláza többi részében fűtöttek, a meleg ruháját az anyukájánál hagyta. Bárcsak nála lenne a kabátja…
Órák teltek el. Hosszú-hosszú órák. Ha valaki is kereste őt, egészen biztosan rossz helyen tette. Csakhogy Eliza ekkora már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy keresik. És az apró test nem bírta sokáig a kamra viszontagságait.
Azt mondják, hogy amikor az ember a dermesztő hideg áldozatává válik, a halála előtt melegséget érez. Ám a lány szívét örökre magába zárta a fagy.

Ötödik fejezet - Köd

Leonárdnak ideje sem maradt arra, hogy felfogja, amit a lány mondott. Talán ha lett volna rá lehetősége, végiggondolta volna, mekkora vád érte őt. Sőt, fél perc múlva talán a helyzet teljes abszurditásán is elmerenghetett volna.
Ám erre már nem volt ideje. Ugyanis nem sokkal az után, hogy Eliza befejezte a mondandóját, búgást hallottak az emelet irányából. Iszonyatos hang volt, nincs emberi lélek a világon, aki utánozni tudná. A csontokig hatolt. Leonárdnak felállt tőle a szőr a hátán. Zenei, tiszta hang volt, a fiú egy természetfilmben hallott hasonlót, a bálnák sírására emlékeztette őt. De ez a valami más volt. Aki ilyen hangot kiad agából, az csakis gonosz lehet.
Leonárdnak földbe gyökerezett a lába. Maga sem tudta, hogy lehet rá ilyen hatással egy hang. Csak bámult maga elé, tágra nyílt szemekkel. A feje kóválygott. És félt.
Ekkor Eliza megragadta a karját. Jéghideg volt az érintése, arra azonban jó volt, hogy kizökkentse a fiút a kábulatából. A lány sürgetően nézett rá.
- Gyere! Mennünk kell! – kiáltotta, és felhúzta őt a földről.
Együtt rohantak el a szökőkutak mellett, egyenesen a folyosók irányába. Lépten-nyomon beleütköztek egy-egy emberbe, akik fájdalmas koppanással hanyatt dőltek a hideg padlón. Leonárd szólni sem bírt. A búgás egyre hangosabb lett, őt pedig egyre jobban a hatalmába kerítette az elvakult pánik. Nem értette, mi elől menekülnek. Eliza viszont szemmel láthatóan tudta, és akármi is volt, ő sem akart találkozni vele. Leonárd soha életében nem érezte még magát ennyire kiszolgáltatottnak. Olyan dologba csöppent bele, amit nincs hatalma irányítani. Most az egyszer – életében talán először – valaki mástól függött a sorsa.
Elhúztak a recepció mellett, és Leonárd oldalra sandított. A fiatal nő még mindig ott ült a számítógépe előtt, tágra nyílt szemekkel bámult a képernyőre, ujjai megfagytak a D G B O L billentyűk fölött. A fiú egy pillanatra arra gondolt, hogy vajon ki is a valódi áldozat: ezek az emberek, vagy ők ketten?
Végül Eliza megállt egy rikító lilára festett kétszárnyú ajtó előtt. Boldog fodrászszalon. Elengedte Leonárd kajrát, és belökte az ajtót.
- Befelé! – kiáltotta.
Leonárd besurrant, és egy tágas teremben találta magát. Aztán gyorsan rájött, hogy ez csak a látszat. A falakat szinte teljes egészében plafonig érő tükrök borították, megsokszorozva ezzel a belső teret. Maga a szoba valójában alig volt kétszer akkora, mint Leonárd saját szobája otthon.
Eliza is gyorsan utána iszkolt, majd becsapta maga mögött az ajtót. Azután a bejárat melletti szekrényre nézett, majd Leonárdra. A fiú megértette. Együtt odaszaladtak a szekrény másik oldalához, és fogukat csikorgatva feldöntötték. Tubusok, flakonok és műanyag dobozok záporoztak mindenfelé. Több üvegcse összetört, a levegőt keserű parfümszag töltötte meg. De a masszív szekrény eltorlaszolta az ajtót.
- Nem kellene halkabbnak lennünk? – kérdezte Leonárd, és örömmel konstatálta, hogy visszatért a hangja.
- Lényegtelen. Nem hall minket – válaszolta a lány. Nagy levegőket vett, az arca egészen kipirosodott, de a jelek szerint a kabátját még mindig nem volt hajlandó levenni. Pedig Leonárd már nem is érezte annyira a hideget.
- Hogy érted, hogy nem hall? Egyáltalán mi volt ez? – Leonárd érezte, hogy újra felgyülemlik benne a pánik. – Miért fagyott meg az a sok ember? És mi miért nem? És mégis ki a fene vagy te?
- Leonárd – Eliza hangja olyan élesen hasította a levegőt, mint olló a papírt. Látszott, hogy kezdett kijönni a béketűréséből. – Nem tudom, feltűnt-e neked, de pillanatnyilag sokkal nagyobb bajban vagyunk, semhogy időnk lenne kérdezz-feleleket játszani.
- Na ide figyelj – Leonárd is felemelte a hangját. Nem akart őrjöngeni, de már nagyon a határán volt. – Csak az elmúlt két napban engem halálra rémisztettek és megaláztak. Aztán valahogyan leütöttek, majdnem megfagyasztottak, és bezártak ide. Megvádoltak azzal, hogy gyilkos vagyok. Most pedig menekülünk valami elől, amiről halvány gőzöm sincs, micsoda. Te mondtad, hogy miattam történik ez az egész, úgyhogy szerintem nagyon is itt az ideje annak, hogy kitálalj nekem. Azt mondod, nem hall minket az az izé. Az ajtón bejönni nem tud. Ráérünk beszélgetni.
Leonárd nagyokat lélgezett. Megpróbált nyugalmat parancsolni magára, de nem sikerült. A szemébe lógott néhány hajszál, hát kirázta őket onnan. Eliza egy teljes percig némán nézte őt. Talán azt számolgatta magában, hogy mennyit mondjon el neki. Végül odasétált a fal mentén húzódó pulthoz, leült az egyik szalonszékre, és kutakodni kezdett a kozmetikai szerek között.
- Azt a dolgot Ködnek nevezik – fogott bele a mondókájába. – Nem fogom elmondani, hogyan néz ki, mert nem tudom. Senki sem tudja. Nincs teste, nincs semmilyen felülete, egyszerűen csak van. Miatta van ilyen hideg, belőle árad. Azért állt meg az idő, mert ő itt van.
- Hogy érted azt, hogy megállt az…
- Úgy értem, ahogy mondom. Ezek az emberek nem fagytak meg – Eliza a sarokba mutatott, és Leonárd csak most vette észre a három nőt, akik ott beszélgettek; utolsó kacajuk az arcukra dermedt. – Az idő fagyott meg körülöttük. Ezért nem jön senki se be, se ki a plázából.
- Mindez azért történt, mert a Köd az épületben van.
- Igen.
- És miért jött ide a Köd?
Eliza hallgatott egy sort. Majd nagyon óvatos hangon megszólalt: - Annyit tudok, hogy valami közöd van hozzá. Talán azért, mert mindketten itt vagyunk…
- De hát te hívtál ide! Az előbb mondtad, hogy te intézted el, hogy felhívjanak engem a Boldog plázából. És mindennek a tetejébe azt állítod, hogy halott vagy. Azt mondod, hogy miattam haltál meg. Idehívtál, hogy bosszút állj rajtam? Csak tessék – tárta szét a karját Leonárd. – Nekem tiszta a lelkiismeretem.
Egy egész percig néztek farkasszemet egymással, és Leonárd nem bírta kizárni a fejéből a gondolatot, hogy a lánnyal valami nincs rendben. Tény, hogy annak, amit Eliza eddig elmondott, nem volt túl sok értelme. Minden egyes választ harapófogóval kellett kihúzni belőle, ám a legfontosabb kérdésekre nem volt hajlandó tiszta magyarázatot adni.
Leonárd és Eliza az ajtó felé kapták a fejüket. Újra meghallották a búgást, ezúttal sokkal közelebbről. Tiszteletet parancsoló hang volt. Alvilági. És egyre erősödött.
- Közeledik! – mondta a lány, és felpattant a székről. – Gyere el az ajtótól!
Mindketten a terem másik oldalához húzódtak, közvetlenül a három fodrász mellé. Leonárd arra gondolt, milyen jó nekik, hogy nem kell átélniük ezt az egészet – de vajon tényleg nem élik át? Lehet, hogy minden egyes szót hallottak a beszélgetésükből? Kísérteties volt belegondolni. Olyan ez, mint egy rossz álom, ahol az ember tudja, hogy közeledig a gonosz, de nem tud elfutni előle.
Márpedig a gonosz most közeledett. Leonárd kezdte megszokni a hideget, de ahogy a búgás egyre erősödött, mintha vele együtt esett volna a hőmérséklet. A fiú dideregni kezdett, de nem tudta, hogy a fagytól vagy a félelemtől. Aztán egyszercsak érezte, hogy a Köd az ajtó előtt van. Leonárd arra számított, hogy döngetni kezdi az ajtót, de ez szerencsére nem történt meg. Azonban kétségtelenül megállt, ott volt a szalon bejárata előtt, és hallatta azt a csontrepesztő hangot, amely az élő embert örökre megnyomoríthatja. Abban a pillanatban Leonárd tudta, hogy valami olyan dologgal állnak szemben, amelyet nincs hatalmuk legyőzni. Ordítani akart, már gyülemlett a torkában a hang, ám ekkor Eliza a szájára tapasztotta a kezét, mintha csak olvasott volna a fiú gondolataiban.
Aztán a Köd továbbállt. A búgás egyre távolodott, és Leonárdnak kezdett visszatérni az önuralma, bár a szíve még mindig majd kiugrott a helyéből. Zihálva Elizához fordult.
- Azt mondtad, nem hall minket.
- Az lehet. De nem hagyhatom, hogy itt őrülj meg.
Amikor a fiú már elég távolinak érezte a hangot, az ajtóhoz rohant, és lábával taszigálni kezdte a szekrényt.
- Mit csinálsz? – csattant a lány hangja.
- Nem akarok egy légtérben lenni ezzel az izével. Menjünk pár emelettel feljebb.
- Nem teheted! Nem…
- Eliza, ha te nem vagy hajlandó elmondani, hogy mi történik a plázában, hát majd kiderítem én magam – Leonárd elszántabban beszélt, mint ahogy valójában érezte magát. Furcsa érzés kerítette hatalmába. A félelem adott neki bátorságot. – Gondolom neked már mindegy, mi fog történni, hiszen egyszer már meghaltál. De én még élek, és élni is akarok. Fogalmam sincs, hogyan, de ki fogok jutni erről a helyről.
Megpróbálta ellökni a szekrényt az útból a lábával, de rájött, hogy ez nem fog menni, a bútordarab túl nehéz volt. Eliza odasétált, lehajolt, és két kézzel tolni kezdte. Leonárd csatlakozott hozzá.
- Nem tudom, mit várok tőled – mondta a lány csendesen. – Talán segítesz majd nekem. Talán megnyugszom majd miattad. Lehet, hogy igazad van, és valóban bosszút állni jöttem. Tényleg nem tudom, Leonárd. Nem tudom, miért vagyok itt. Csak annyit, hogy nekünk találkoznunk kellett.
Leonárd nem válaszolt. Némán tolták odébb a szekrényt, majd léptek ki az ajtón. Hallották a távolban a búgó hangot, de a Köd már messze járt – jár az egyáltalán? A nevéből ítélve Leonárd arra gondolt, hogy inkább lebeg. Elizával együtt visszaszaladtak a mozgólépcsőhöz. Útközben a fiú újra szemügyre vette az embereket. Valami megváltozott rajtuk. Eddig tágra nyílt, félelemtől csillogó szemekkel meredtek maguk elé. Most nem félelem ült a szemükben, hanem horror. Mintha mindannyian valami szörnyű iszonyatnak lettek volna szemtanúi. Ezt is a Köd művelte?
Együtt gyalogoltak fel a mozgólépcsőkön a második emeletre. Természetesen ezek a szerkezetek sem működtek, mióta megállt az idő. Leonárd úgy döntött, egyelőre a könyvesboltban keresnek menedéket. Onnan, ha kell, menekülhetnek lefelé és felfelé is.
A vörös szőnyeg és a csupasz falak barátságosan fogadták a fiút. Átszlalomozott a könyvszekrények között, kikerülve a megdermedt vásárlókat. A kasszához érve a fiú leült a pult mögé a földre, hogy kifújja magát. Eliza követte a példáját. Beletelt pár másodpercbe, mire Leonárd rájött, hogy valami nem stimmel a bolttal. És rövid gondolkodás után rá is jött, hogy mi az.
Hiányzott az eladó.
A Zsolt nevű öregember nem volt sehol.
Leonárd kikukkantott a pult mögül, és végigfutatta a szemét az üzlethelyiségen. Semmi. A bácsinak egyszerűen nyoma veszett. Sehol egy oldalra dőlt ember, sehol egy félig nyitott hátsó ajtó. Talán kiment kávészünetet tartani? Nem valószínű, hogy itt hagyta volna a boltot felügyelet nélkül. A dolog szöget ütött a fiú fejébe.
Eliza szótlanul figyelte őt. Mosolytalan arcáról és hideg tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni. Leonárd nem értette, a lány miért nem fél. Normális ember az ilyen helyzetben halálra rémül. Ám ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy követnie kéne Eliza példáját. Elég a pánikolásból. Megoldást kell keresni.
- Szóval – kezdett bele a fiú. Vett egy nagy levegőt, és úgy folytatta. – A plázából nem jutunk ki, amíg a Köd itt van. A Köd azért van itt, mert mi itt vagyunk. Ez egy ördögi kör. Az egyetlen megoldás, ha valahogyan eltüntetjük a Ködöt. Le kell győznünk.
- Nem tudjuk legyőzni – replikázott Eliza tárgyilagos hűvösséggel. – Nincs ellene fegyver. Nincs gyenge pontja. Azt kell elérnünk, hogy magától elmenjen.
- És ezt csak akkor tehetjük meg, ha megoldjuk a kettőnk közötti konfliktust.
- Azt hiszem, igen.
- Roppant nehéz megoldani egy olyan konfliktust, amiről egy órával ezelőtt még azt se tudtam, hogy létezik.
Eliza nagyot sóhajtott.
- Az a probléma, hogy nem érzed át annak a súlyát, amit tettél. Pedig amit elmondtam neked, az igaz. Neked köszönhetem, hogy meghaltam.
- Akkor szerintem itt lenne a tökéletes alkalom, hogy elmeséld, hogyan történt a dolog. Persze, hogy nem érzem át a súlyát annak, amit nem mondasz el. Ezek így csak üres szavak.
- Akkor gyere – Eliza feltápászkodott a padlóról. – Elviszlek oda, ahol történt.
Együtt az ajtóhoz sétáltak. Hallgatóztak egy darabig, de nem hallották a Köd hangját. Eliza a lépcsők felé vette az irányt, de Leonárd tekintete a másik irányba révedt. A lány visszafordult.
- Gyere már!
- Csak… egy pillanat.
Leonárd tett pár lépést az ellenkező irányba, lábujjhegyre állt, és a távolban meg is pillantotta a kávézót, ahol nemrég ebédelt. Ott voltak a színes asztalok. Ott volt a fekete-fehér bárpult, mögötte a csapos, aki épp poharakat törölgetett egy ronggyal. A részeg férfinak, akit akkor látott, jobbról a harmadik széken kellett volna ülnie. De nem volt ott. Ugyanúgy eltűnt, mint a könyvesbolti eladó.
Leonárdnak két dolog futott át a fején. Az egyik az volt, hogy bárcsak leellenőrizhetné a nőt, aki előadásra hívta meg őt a Boldog étterembe, és a kislányt, akit üldözött. Csakhogy a lányt nem tudta, hol kéne keresnie, a nőt pedig még csak nem is ismerte. A másik gondolata az volt, hogy ha a sejtése igaz, akkor a Boldog plázában Elizán és rajta kívül még legalább két ember kódorog ebben a pillanatban.
Legszívesebben azonnal a keresésükre indult volna, azonban túlságosan is érdekelte, hogy Eliza mit akar mondani neki. Így szótlanul megfordult, és követte a lányt az első emeletre.
Az élelmiszerbolthoz mentek. Eliza szó nélkül átvágott a tömegen, keresztül a hatalmas polcsorok ezüstszínű dzsungelén. Leonárd útközben megtalálta a szemével a pláza üvegfalát. Odakint az utakon emberek nyüzsögtek. A távolban enyhe szél borzolta a fák lombját. Hihetetlen, hogy mindez megtörténik vele.
Eliza egyenesen a húspulthoz ment, majd megkerülve azt megállt a hűtőkamra ajtaja előtt. Ott bevárta Leonárdot, majd mindketten leültek a fehér padlócsempére.
- Rendben van – fogott bele a lány. – Íme a nagy történet.

Negyedik fejezet - Mint egy fénykép

Nagyon lassan felült. Hátát a csupasz betonfalnak támasztotta.
Beletelt pár másodpercbe, mire felfogta, pontosan hol is van, és mit keres ott. Még egy kis időbe telt, mire eszébe jutott, hogyan került oda. De akárhogy is töprengett, nem jött rá, mitől vesztette el az eszméletét. Valaki leütötte? Nem, biztosan nem. Az ajtó csukva volt mögötte, és egészen biztos volt benne, hogy a szobában senki más nem volt rajta kívül.
Kivéve…
Leonárd felpattant a padlóról, ahogy az elméjébe hasított a felismerés. Ezután azonnal nekitámaszkodott a falnak, mert a hirtelen mozdulattól fekete karikák kezdtek el táncolni a szeme előtt. Zsongott a feje, semmit sem látott, és még az is fájdalmas lett volna, ha kirázza a haját a szeméből. És ha ez még nem lenne elég, rettenetesen fázott. Mitől van ilyen hideg? Olyan sokáig volt eszméletlen, hogy közben leszállt az éjszaka? Olyan érzés volt, mintha egy hűtőkamrába zárták volna be.
Lassan odabotorkált az ajtóhoz, és lenyomta a kilincset. Nem volt bezárva. Ez kellemes meglepetésként érte őt. A folyosón balra indult el, ugyanarra, ahonnan jött. Ahogy újra elhaladt a pláza üvegfala előtt, döbbenten konstatálta, hogy fényes nappal van. A parkolóban emberek nyüzsögtek, bár Leonárd egy szavukat sem hallotta. A távoli főúton személygépkocsik és autóbuszok sora kígyózott. Az égen madárraj repült tova. Legalább negyven fok lehetett odakint, a Nap magasan járt; de a melegét a fiú nem érezte. Éppen ellenkezőleg, olyan volt, mintha az üvegfal hőszigetelt lett volna. Csakúgy, mint a falak. Leonárd nem értette. Nemrég még majd’ megsült a hőségől.
A fiú elérte a körfolyosó végét. Ekkor a távolban, a mozgólépcsőktől nem messze olyan dolgot pillantott meg, amitől megmagyarázhatatlan boldogság áradt szét a testében: egy vásárlót. A nagy csönd ellenére mégsem volt egyedül a plázában. Egy nő volt az, egy helyben állt, a falon sorakozó plakátokat olvasgatta. Leonárd – ahogy erejétől tellett – futni kezdett felé.
- Hé! Elnézést! Meg tudná mondani, mi történt?
A nő nem válaszolt. Még csak meg se fordult a hangra. Leonárd lassított. Eszébe ötlött, hogy talán hülyét csinál magából. Mi van, ha megbetegedett, és ezért ájult el? Ez eddig eszébe se jutott, pedig tökéletesen ésszerű magyarázat volt. Lehet, hogy csak ő érzi a hideget.
- Bocsánat, nem akartam kiabálni, de…
Leonárd hirtelen megtorpant. Nem, valami mégsem stimmel. A nő még mindig nem vett róla tudomást. Természetellenesen mozdulatlanul állt, üveges tekintettel meredt a hirdetésekre. De a szeme nem mozgott. Nem olvasott, csak bámult maga elé.
A fiú óvatosan meglökte a nő vállát.
A nő pedig oldalra dőlt. Teste hangosan koppant a hideg kőpadlón.
Leonárd felordított. Azt hitte, ott rögtön újra elájul. A szíve vadul kalapált, szaporán vette a levegőt. Az esze azt súgta, hogy fusson, amilyen gyorsan csak tud, de a lábai nem engedelmeskedtek. Ezért csak nézte maga előtt a nőt. Meghalt? Nem úgy nézett ki. Túlságosan merev volt, úgy nézett ki, mint egy feldöntött kirakati bábu. Leonárd látta már filmen, milyen a hullamerevség, de ez a nő a két lábán állt, amikor megtalálta. Inkább úgy nézett ki, mint aki megfagyott.
Leonárd émelyegve hátrálni kezdett. Nem vette észre, ahogy a mozgólépcsőhöz ért, majdnem hátrabucskázott rajta. Megfordulva látta, hogy a lépcsők nem mozognak. Lassan lesétált a harmadik szintre – ahol a legszörnyűbb látvány fogadta, amit életében látott.
Emberek. Több száz ember rikító színű bevásárlószatyrokkal a kezükben, szivárványszínű, élő tenger. Egyikőjük se mozdult. Mintha az utolsó cselekedetük közben hirtelen megfagytak volna. Egyesek mosolyogtak, mások teljesen közömbös képet vágtak. Egy anyuka a gyermekével vitatkozott, a szájuk félig nyitva volt. A fal mellett egy srác és a barátnője csókolóztak. Olyan volt az egész, mint egy gigantikus fénykép. Volt azonban valami, ami minden vásárlóban közös volt: mindenki dülledt szemekkel, hatalmas pupillákkal, rémülten bámult maga elé. Leonárd odasétált a legközelebbi emberhez, és meglengette az arca előtt a kezét. Semmi sem történt. A vásárlók nem érzékelték, mi történik körülöttük. A fiúnak mégis az az érzése támadt, hogy félnek valamitől.
Leonárdot színtiszta pánik fogta el. Futásnak eredt a lépcsők felé. Átvágott a vásárlók élő szőnyegén, útközben többüket fel is döntötte, de nem törődött velük. Egyetlen célja volt, innen minél távolabb lenni. Két perc sprint után lihegve leért a földszinti előcsarnokba. A három szökőkút még mindig ontatta magából a vizet – csakhogy a víz nem mozgott. Leonárd futás közben elhaladt mellettük. Úgy látta, a víz nem fagyott meg, egyszerűen csak megdermedt a levegőben. Pont, mint egy fényképen.
Végül odaért a bejárati ajtóhoz. Látta odakint az embereket. Látta, ahogy szatyrokat és dobozokat pakolnak az autók csomagtartójába, majd komótosan elhajtanak a belváros felé. De a plázába már senki nem jött be. Sőt, még csak feléje sem néztek. Pedig a pláza nem zárhatott be délkor, ezzel nekik is tisztában kellett lenniük.
Leonárd a fotocellás ajtó elé lépett, de az nem nyílt ki. Vadul hadonászni kezdett a kezével. Semmi. Oldalra sandított, meglátta az ajtó mellett a vésznyitó gombot. Megnyomta, de az sem működött. Leonárd az öklével döngetni kezdte az ajtót, és segítségért kiáltozott. A kinti emberek rá se hederítettek.
Nincs más választása, szét kell törnie az ajtóüveget. Fogalma sem volt, hogyan fogja ebből kimagyarázni magát, de pillanatnyilag ez érdekelte a legkevésbé. Tökéletes vészhelyzetben volt. A színes padok egyikén idős bácsi ült napszemüvegben és fehér bottal. Leonárd szúró bűntudatot érzett a mellkasában, ahogy odament, kicsavarta a kezéből a botot, és megvizsgálta a fémes végét. Valószínűleg ennél jobb fegyvert is találhatott volna a plázában, de most kutakodni volt a legkevésbé kedve. Az ajtóhoz rohant, nagy levegőt vett, a feje fölé emelte a botot, és…
- Nem fog sikerülni.
Leonárd felkiáltott ijedtében. Elejtette a botot, visszhangzó koppanással esett a padlóra. Hátát szorosan az ajtóhoz tapasztva megfordult.
És farkasszemet nézett Elizával.
A lány ismét hosszú lila kabátját viselte. Leonárd önkéntelenül is arra gondolt, hogy most bezzeg milyen jó neki. Talán előre tudta, hogy ilyen hideg lesz? Eliza szürke szemeiben ugyanaz a fagyos lenézés ült, mint mindig, a fiúban mégis határtalan boldogság áradt szét.
- Te jó ég… Eliza… hogyhogy te nem… mi történt az egész…
Leonárd képtelen volt egy épkézláb mondatot kinyögni. Eliza körbejáratta tekintetét a megfagyott embereken.
- Hogy miért nem vagyok én is közöttük? – kezdte. – Nos ez jó kérdés. Igazából van egy kis közöm az eseményekhez.
- Miről beszélsz? – kérdezte Leonárd. Örült a lánynak, de valahol mélyen fészkelődni kezdett benne a nyugtalanság. – Te tudod, mi történt itt? Mitől fagytak meg az emberek? Miért ne tudnék kijutni? – a fiút kezdte idegesíteni a lány rideg modora. - Ahelyett, hogy ott állsz, inkább segíthetnél nekem.
- Nem. Képtelenség. Se te, se én nem tudjuk elhagyni ezt a helyet. De miért is akarnánk? Hiszen olyan boldog ez a hely. Még a neve is az. Itt mindenki boldog.
Leonárd nem akart hinni a fülének. A lány a tökéletes ellentétét mondta annak, amiről nemrég beszéltek. És mitől ilyen határtalanul nyugodt? – Mindenki boldog? Én nem úgy látom.
- Persze meg vannak lepődve. Én is biztosan meg lennék. De nekik semmi közük sincsen ahhoz, ami történt. Könnyebb, ha nincsenek láb alatt.
- Rendben van – Leonárdnak elege lett a lány viselkedéséből. – Most azonnal elmondod nekem, hogy mi a fene folyik itt. Hogy mitől van hideg, hogy mitől fagyott meg mindenki, és hogy miért nem hall engem senki, aki odakint… - úgy érezte, mintha felkattintottak volna egy lámpát a fejében. – Telefon! Telefonálni biztosan tudunk. A rendőrségnek vagy a szüleimnek, vagy…
- Nem tudunk.
- ÉS MÉGIS MIÉRT NEM?!
- Ne ordibálj. Felőlem megpróbálhatod, de a plázában minden telefon süket. Egyébként is, tudtommal eddig sem volt különösebb szerencséd a plázából jövő hívásokkal.
Leonárdnak olyan tágra nyíltak a szemei, mint az előtte álló többszáz embernek. – Honnan tudod…?
- Meghívtak téged egy előadásra. Segítséget kért tőled egy részeg ember. És végül a kislány. Összefűzted a közös szálakat, és itt kötöttél ki. Követted a furcsaságokat, és minden szál hozzám vezetett.
A fiú komoran értette meg a helyzetet. – Nem is vagyunk osztálytársak, igaz?
- Nem. Ma találkoztunk először. Persze útjaink már keresztezték egymást a múltban. Tíz évvel ezelőtt. Ezen a szent helyen. Ezért vagyunk most itt. Ezért nem fagytunk meg. Mert van valami, amivel tíz éve tartozunk egymásnak.
- Ki vagy te?
Eliza ezen őszintén elgondolkodott. – Nem vagyok szellem. Szellemek nem léteznek. Árnyék sem vagyok, hiszen meg tudom érinteni a dolgokat – óvatosan meglökte a vak férfit. Az oldalra fordult a padon. – Jó kérdés. Fogalmam sincs, mi vagyok. De ez nem egy tudományos-fantasztikus film, Leonárd. Itt nincsenek zombik, szellemek vagy árnyékok. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem élek. Emlékszem arra a napra, amikor meghaltam. Ugyanilyen hideg volt. Az emberek is ugyanilyen hidegek voltak hozzám – rövid szünetet tartott. – És te is itt voltál.
Leonárdnak ez már túl sok volt. Leült a padlóra az ajtó elé, arcát a tenyereibe temette. Az egész helyzet hihetetlen volt. Sőt, mi több, nevetséges. Mint egy másodosztályú horrorfilm. Újra fölpillantott. Eliza még mindig ott állt előtte. A lány, akit sosem ismert, csendben várta a reakcióját. Ez a valóság, gondolta Leonárd. Rémisztő, de nem álmodik.
- Nem érdekel, miért vagy itt – szólalt meg rekedt hangon. – Sosem törődtem másokkal, és nem most fogom elkezdeni. Ki akarok jutni innen. Haza akarok menni. Hiba volt eljönnöm ide.
- Ha nem jöttél volna el, mindez meg se történik – emlékeztette Eliza.
- Rendben. Tehát bezártak minket ide. Kijutni nem tudunk. Körül vagyunk véve hullákkal – foglalta össze Leonárd, bár sejtette, hogy a vásárlók valójában nem haltak meg. Legalábbis egyelőre. – Mit tegyünk?
Eliza lassan elfordította a fejét. Libbenő hajával ott és abban a pillanatban tényleg úgy nézett ki, mint egy hercegnő. Olyan, aki az akasztófához készül.
- Azt… én sem tudom pontosan. Csak annyit tudok, hogy találkoznom kellett veled.
A lány újra Leonárdra nézett. Szemében olyan fény csillogott, amit a fiú nem tudott megfejteni.
- Te öltél meg engem.

Harmadik fejezet - A Boldog pláza

Leonárd nem gondolta volna, de a Boldog Pláza belseje még szörnyűbb volt, mint amilyennek odakintről látszott.

Minden egyes padlócsempe, minden egyes lámpa, minden egyes bolti kirakat, sőt, még a vásárlók hangyabolyszerű tömege is a szivárvány rikító színeiben pompázott. Az előcsarnok közepén három szökőkút állt, amelyek bizonyos időközönként hosszú vízsugarakat lőttek a levegőbe, hogy aztán zajosan visszahulljanak a medrükbe. Körülöttük szimmetrikusan elrendezett, neonszínű padok kaptak helyet; Leonárd nem is értette, hogy értik meg egymást az ott lézengő, beszélgető emberek a víz robaján keresztül. Az összes szabad falfelületet reklámplakátok és cégérek borítottak. Az előcsarnok másik oldalán két folyosó vezetett el, amik a pláza másik végében találkoztak. Ezek fogták közre az üzleteket: Boldog hipermarket, Boldog étterem, Boldog informatikai szaküzlet, Boldog ajándékbolt. A bejáratoknál a vásárlók tolakodva, egymást túlkiabálva próbáltak bejutni a boltokba. A pláza modernségén túl az elrendezés és a vibráló színek azt a hatást keltették, mintha az ember egy indiai bazárban lenne.

Leonárd nagy nehezen átvágott a tömegen a két folyosó közti falhoz, ahol az emeletekre vezető mozgólépcsők mellett hatalmas térkép várta, hogy útbaigazítsa az eltévedt vagy döntésképtelen vásárlókat. A fiút émelygés fogta el. A légkondicionálás ellenére az üvegfalon át betűző napsugarak hihetetlenül felforrósították a levegőt, a szökőkutakból felszálló párafelhők pedig csak még nehezebbé tették az oxigén felvételét, amin amúgy is többszáz emberrel kellett osztoznia. Az egyetlen jó dolog a plázával kapcsolatban az volt, hogy itt nem bámulták meg őt olyan sokan. Mindenki el volt foglalva a saját dolgával, ráadásul olyan magas volt, hogy alig volt valaki, akivel egy szemmagasságban lett volna. Kék öltözetében úgy érezte magát, mint a vízcsepp a lávatengerben.

Ahogy jobban körülnézett, ez is föltűnt neki: ő volt az egyetlen kék dolog az egész plázában.

A térképhez érve gyorsan megkereste a „most itt áll” feliratú csillagot, majd gyorsan végignézte, mit hol talál meg. Az információ a baloldali folyosó legelején foglalt helyet. Annak ellenére, amit pár perce látott, úgy döntött, nem masírozik fel rögtön a negyedik emeletre. Volt egy olyan érzése, hogy úgyse találná már ott a kislányt. Ehelyett inkább megkérdez egy alkalmazottat, hogy nem találkozott-e vele az elmúlt napok folyamán.

Leonárd újra belevetette magát a tömegbe, hogy aztán két perc múlva az információnál lyukadjon ki. A pult mögött fiatal nő ült, ocsmány rózsaszín-citromzöld csíkos egyenruhában. A fiúnak átfutott a fején, mennyit fizethetnek érte, hogy valaki egyáltalán hozzáérjen ehhez az öltözékhez.

A nő épp egy számítógép billentyűin pötyögött valamit. Aztán felpillantott, és észrevette Leonárdot.

- Miben segíthetek?

Leonárd egy pillanatig habozott. Egészen pontosan mit kérdezzen? Mielőtt ideért volna, a buszon sokféle variáció az eszébe ötlött, de így élőben mindegyik gyerekesnek és ostobának hatott. Konkrét kérdést nem tehet fel, mert akkor a nő azt hiszi, nyomozósdit játszik. Tehát maradnia kell a klasszikus hazugságoknál.

- A kishúgomat keresem. Elveszett, amikor anyáékkal bejöttünk a bejáraton. Ötéves, sárga ruha és masni van rajta. Nem látta, merre ment?

- Sárga masnis lány? – kérdezte a nő a homlokát ráncolva. – Nem, nem emlékszem, hogy láttam volna. De ha gondolod, értesítem a biztonságiakat, hogy keressék meg. Nem először fordul elő, hogy eltéved itt valaki.

Hát az nem csoda, gondolta Leonárd. – Nem szükséges, a szüleim és a bátyám már keresik őt.

- Értem. Ha tehetek egy javaslatot, nézd meg a gyermekmegőrzőnél. Lehet, hogy elvegyült a többi kisgyerek között. A folyosó másik végén rögtön jobb oldalt találod.

- Köszönöm – mondta Leonárd, és visszasétált az előcsarnokba. A nő még pár másodpercig nézte őt, aztán újra a számítógépéhez fordult. A fiú remélte, nem volt túl gyanús a viselkedése.

Ezután valóban elment a gyermekmegőrzőhöz, bár maga sem tudta, minek. Egészen biztos volt benne, hogy a lány nincs ott. És valóban, a harsány színű műanyag labdák között egyetlen masnis gyerek sem ugrándozott.

Leonárd úgy döntött, hogy következőnek a könyvesbolti alkalmazottat keresi fel. Eredetileg csak az utolsó mentsvárának tekintette, hogy bizonyosságot szerez Herta Zsolt létezéséről, de most úgy érezte, jól esne neki, ha legalább egy furcsa dologra értelmes magyarázatot kap. A könyvesbolt a második emeleten volt. A mozgólépcsőn utazva Leonárd szemügyre vette a falakon lógó hirdetőtáblákat. Nyári kiárusítás a Boldog női divatházban. A Boldog gyorsbüfében akciós a pizza és a melegszendvics. Boldog játékterem: blackjack, póker, rulett – csak tizennyolc éven felülieknek. Miért ragaszkodik a vezetőség ehhez az erőltetett boldog-imázshoz? Fényképeken, a megfelelő megvilágításban talán hívogatónak tűnik az épület, de elég öt percet eltölteni benne, hogy az embert elfogja a hányinger. Ráadásul hogyan engedheti meg magának a Boldogrét Kft, hogy szinte minden boltban a saját márkáit árulja? A jelek szerint néhány multinacionális cégtől eltekintve a pláza nem engedett be külső termelőket az üzleteibe.

A könyvesbolt kellemes meglepetésként érte Leonárdot. Itt a padlót egyszínű vörös szőnyeg borította, és a világítás is puhább volt, mint a pláza többi részében, jóllehet ide is behallatszott a folyosók szörnyű zsivalya. A kassza mögött egy idős, kopaszodó, szemüveges férfi olvasgatott. A jelek szerint ő sem úszta meg a csíkos egyenruhát, de a fiú látta rajta, hogy élete nagy részét világoskék, betűrt ingben és nadrágtartóban töltötte. Leonárd könyvespolcok sorait kerülgetve a pulthoz lépett. A férfi ingjén kis névtábla hirdette viselője nevét: ZSOLT. Leonárd szívvverése kihagyott egy ütemet.

- Jó napot – köszönt a férfinak.

A Zsolt nevű felpillantott a könyvből. Ráncos, de kedves arca volt, olyan nagypapa típusú. Intelligens tekintetű kék szemeit felnagyította a szögletes szemüveg vastag lencséje. Leonárd elképzelte, ahogy a férfi a kandalló előtt ül egy karosszékben, és a háborús élményeiről mesél az unokáinak.

- Jó napot – mondta. – Mit parancsol az úr?

Leonárd valamiért úgy érezte, megbízhat a férfiban. Talán a kisugárzása tette, vagy egyszerűen csak nem feltételezte róla, hogy kineveti őt. Így hát kertelés nélkül tette fel neki a kérdését.

- Abban, hogy… tudom, hogy furcsa kérdés, de… ön Herta Zsolt?

A férfi meglepett arcot vágott. – Igen, én vagyok. Ismerem magát valahonnan?

- Hát, úgy félig – válaszolta Leonárd megkönnyebbülten. Íme, itt az élő bizonyíték, hogy nem őrült meg: a négy rejtélyes hívás közül legalább az egyik valódi volt. – Két napja kaptam magától egy téves hívást. Csak arra voltam kíváncsi, ki volt a telefonáló.

- Téves hívás? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Attól tartok, mégis csak összetéveszt valakivel, fiatalember. Én nem emlékszem semmilyen téves hívásra.

Leonárdnak megfagyott a vér az ereiben. – De hát ön Herta Zsolt, nem igaz? Nem sok ilyen nevű embert ismerek.

- Sajnálom, de nem rólam van szó – rázta a fejét mosolyogva a férfi, és hátraőlt a székében. – Azt javaslom, lapozzon fel egy telefonkönyvet, hátha sikerül megtalálnia a névrokonomat.

A fiú szótlanul bámulta az eladót. Átfutott a fején, hogy a bácsi talán szenilis. De nem, ez nem lehetett igaz: teljesen tudatánál volt, ez látszott rajta.

- Valami Zoét keresett. Nincs ilyen nevű barátja?

A hatás drámai volt. A férfinak olyan gyorsan hervadt le a mosoly az arcáról, mintha pofon ütötték volna. Elkerekedett szemekkel bámult Leonárdra. A szemüvege kicsit félrebillent, de nem foglalkozott vele. Tekintetében félelem csillant.

- Honnan… mégis… ki maga? – dadogta az eladó.

- Zoé. Őt kereste az, aki felhívott. Ismeri?

- Kérem szépen, távozzon az üzletből – mondta a férfi elfúló hangon. Leonárd látta, hogy a sírás határán van. Nem tehetett mást, szótlanul hátat fordított, és kisétált a könyvesboltból.

Na ez furcsa volt. Herta Zsolt normálisan, mi több, barátságosan viselkedett mindaddig, amíg meg nem hallotta Zoé nevét. Vagy valami nagyon nincs rendben ezzel a hellyel, vagy csak az alkalmazottak nem teljesen normálisak.

Leonárd gondolataiba merülve sétált föl a harmadik emeletre. A buszmegállóból látott itt egy kávézót, gondolta leül, és végiggondolja a hallottakat. És talán vesz egy akciós melegszendvicset. Délidőre járt, a gyomra már kezdett korogni.

A Boldog kávézó az eddig látottak után nem okozott különösebb meglepetést Leonárdnak. Fehér bárpult előtt magas fekete székek, előtte pedig kis kerek asztalok a színpaletta legkülönbözőbb árnyalataiban. A fiú vett magának szendvicset és kávét (a nála lévő pénz fele erre el is ment), majd végignézett az asztalokon. Kék színű nem volt. Tekintetével megkereste azt, amelyiknél a legkevesebben ülnek. Talált is egyet, ahol csak egy lány foglalt helyet; széke támláján lila kabát lógott. Odaérve Leonárd meglepődve látta, hogy Eliza az.

A lány ásványvizet ivott üvegből. Leonárd arra gondolt, hogy sokkal jobban állna neki, ha citromkarikával feldíszített talpas pohárból inná.

- Szia. Azt hittem, a szüleidre vársz – szólította meg a fiú.

Eliza néma pillantással nyugtázta osztálytársa újbóli felbukkanását. Előbb belekortyolt a vízbe, csak aztán válaszolt. – Unatkoztam. Hát feljöttem.

- És most kevésbé unatkozol?

- Nem. De ez van.

- Hát igen.

Leonárd leült a lánnyal szemben, és beleitt a kávéjába. – Meg fognak itt találni téged?

- Nem tudom. Ha nagyon akarnak, biztosan. De nem különösebben érdekel. – Eliza végignézett a vásárlók tömegén, majd tekintete újból a fiúra vándorolt. – Nem tartozol ide.

Leonárd majdnem beleharapott a szendvicsébe, ám most lassan visszatette a tányérjára. – Bocsánat. Mi van?

- Néztél mostanában tükörbe? Ennél jobban már ki se lóghatnál a sorból. És ezek az emberek… nem a te stílusod ez a hely. Nem értem, minek jöttél ide.

- Ugyanezt kérdezhetném én is tőled! – válaszolt Leonárd felháborodva.

- Én a szüleimmel vagyok itt – Eliza nagyot sóhajtott. – Persze nem állítom, hogy szeretek ide járni. Ez a hely egy szemétdomb. És az emberek sem különbek. Mind furcsák. Természetellenesek.

- Nevezz bolondnak – válaszolt Leonárd –, de én is pont ugyanezen gondolkodtam. Az ismerős, akit nemrég az ablakban láttam, egyszerűen eltűnt. Kerestem, de nem találtam sehol.

- Na ez érdekes – mondta a lány, és közelebb hajolt a fiúhoz. – Mesélj.

Leonárd habozott. Valahol tudat alatt tisztában volt vele, hogy még sosem beszélgetett egy huzamban ennyit Elizával, és főleg nem ilyen bizalmas témáról. Másrészről viszont a lány volt az egyetlen személy, akinek nyugodtan beszámolhatott az eseményekről. Igaz, nem volt kellemes társaság, de legalább biztos lehetett benne, hogy nem adja tovább a lapot senkinek.

- Egy kislány volt az – fogott hozzá a mondanivalójához Leonárd. Minden szót lassan, jól megfontoltan ejtett ki. – A negyedik emeleti ablakban állt, de nem voltak vele a szülei. Máskor is volt már itt, akkor is szülők nélkül. A jelek szerint rajtam kívül senki nem látta őt. És még valami: engem néz. Fogalmam sincs, miért, de úgy érzem, követ engem. Ez a történet. Tessék, lehet nevetni.

Persze Leonárd nem gondolta komolyan, hogy a lány talán kineveti. Hiszen Eliza soha életében nem nevetett. Arra számított, hogy mond valami lekezelőt, feláll az asztaltól, és ott hagyja őt. Ez lett volna a természetes hozzáállás Leonárd szerint. Ehelyett azonban a lány olyat tett, amire a fiú sosem számított volna: halványan elmosolyodott.

Ekkor nagyon sok minden történt egyszerre.

Még mielőtt feldolgozhatta volna, amit látott, Leonárdnak ismerős hang ütötte meg a fülét. Fejét a bárpult felé fordította, ahol sötét hajú, borostás férfi ült, kezében vodkáspoharat szorongatott. Fennhangon beszélgetett a pultossal, hangjából érezhető volt, hogy már többet ivott a kelleténél. Leonárd sosem találkozott vele, de a hangot azonnal felismerte: a részeg férfi volt, aki két nappal ezelőtt felhívta őt.

Ebben a pillanatban valami erősen nekiütközött a lábának. Odapillantva először nem látta, mi volt az, de ahogy körülnézett, egy szaladó lányt pillantott meg a tömegben. Alacsony volt, alig magasabb az asztaloknál. És sárga masnit viselt.

Leonárd felpattant a székről, és a belevetette magát a vásárlók tömegébe. Hallotta maga mögött Eliza kiáltásait, de nem törődött vele. Csak arra koncentrált, hogy a lányt utolérje.

Igen, de hogyan? Leonárd két lépést tett, de máris nyomát vesztette. Kinyújtóztatta a nyakát, és kirázta a hajszálakat a szeméből. Meglátta. A lány a mozgólépcsőn szaladt fölfelé. A többi ember ügyet sem vetett rá, mintha ott se lenne. Leonárd átszlalomozott a vásárlók között a lépcsőhöz, hármasával szedte a fokokat, de mire felért a negyedikre, ismét szem elől tévesztette a lányt. Körülnézett. Itt már csak egy-két vásárló lézengett, révén ezen az emeleten egyetlen üzlet sem volt. A fiú a fülét hegyezte, hátha meghallja a kislány lépteit, de ez reménytelen vállalkozásnak bizonyult, a pláza zsivalya ide is felszűrődött. Helyette inkább elindult a bal oldali folyosón. Az előcsarnokban lévő térképen azt látta, hogy ezen az emeleten is ugyanolyan körfolyosó van, mint a földszinten. Tehát itt utolérheti a lányt – feltéve, ha közben nem szalad vissza a jobb oldali folyosón.

Leonárd végigfutott a csupasz betonfalak mentén. Útközben elhaladt a kintről látott üvegfal előtt; a beáradó napsugarak égették az arcát. Végül elért az épület másik végébe, ahol a folyosó jobbra kanyarodott. Tett még két lépést, ám ekkor zajt hallott a tőle jobbra lévő ajtó mögül. Leonárd gondolkodás nélkül benyitott.

A kislány ott ált a szoba közepén. Karjai ernyedten lógtak apró teste mellett; olyan volt, mint egy marionettbábu, aminek elvágták a zsinórjait. Hatalmas fekete szemeit egyenesen Leonárdra szegezezte. Ijedtnek látszott. A fiúnak hirtelen eszébe jutott, hogy szegény szerencsétlen lányt végigkergette a fél plázán. Hát milyen ember ő?

Leonárd átlépett a küszöbön. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni…

Ekkor becsapódott mögötte az ajtó. Hirtelen nagyon hideg lett, mintha legalább harminc fokot esett volna a hőmérséklet. Leonárd szédülni kezdett. A kislányt már nem látta sehol, mintha a föld nyelte volna el. A fiú érezte, ahogyan a padlóra zuhan, aztán minden elsötétült.

Amikor felébredt, még mindig nagyon hideg volt. Lassan kinyitotta a szemét. Felkelni nem tudott, ahhoz túlságosan fájt a feje. Így hát csak feküdt ott, próbálta befogadni a világot maga körül. Csakhogy a Boldog plázában csönd honolt, csontig hatoló, síri csönd.

Úgy érezte magát, mint aki megboldogult.

Második fejezet - A holdkóros és a hercegnő

- Semmi. Senkit nem találtunk. A bevásárlóközpontban annyi ember sincs, mint egy Bon Barty Blues koncerten.
A rendőr ezzel zárta le mondanivalóját. Leonárd valamiért mégsem tudott fellélegezni a gondolattól.
Hajnali öt óra volt. A fiú a nappaliban ült a kanapén, kobaltkék fürdőköpenybe csavarva, egy bögre forró mézes tea társaságában. Már bevett egy fejfájás- és egy lázcsillapítót, és túl volt egy hűtőfürdőn, de még mindig hőemelkedése volt, és az se javított a helyzeten, hogy három órája egy szemhunyásnyit sem aludt. Szemei kivörösödtek, alattuk sötét foltok éktelenkedtek, akárcsak szüleinek, akik most mögötte álltak, és dühösen néztek le rá. Leonárd mindezzel mit sem törődött – minden figyelmét az előtte ülő kék ruhás férfira irányította.
A rejtélyes hívás után azonnal felhívta a rendőrséget; bejelentette, hogy a Boldog Plázában zárás után ott maradt egy gyerek, aki amellett, hogy rettenetesen fél, valószínűleg hamarosan halálra is fagy. Amikor az ügyeletes rendőr megkérdezte, hogy honnan tud az esetről, a fiú beszámolt neki a beszélgetéséről a kislánnyal. A férfi nem egészen értette a történetet: miért nem telefonált a gyerek sokkal hamarabb? És miért pont Leonárdot hívta fel? És mitől szakadt meg olyan hirtelen a vonal? A fiú azonban az égre is megesküdött, hogy igazat beszél, és, miközben próbálta elnyomni a hangjában érezhető lázas zihálást, könyörögve kérte a rendőröket, hogy mentsék meg a lányt.
Leonárd ezek után a szüleit ébresztette föl, akik – a fiú legnagyobb megrökönyödésére – azon voltak kiakadva, hogy nem szólt nekik, mielőtt értesítette volna a hatóságokat. Utána viszont nem kérdeztek többet, amiért Leonárd végtelenül hálás volt. Az anyja beküldte őt a fürdőszobába, és amíg ő zuhanyzott, a szülei készítettek egy kis korai reggelit. Pár falatnyi evés után ragaszkodtak hozzá, hogy Leonárd visszafeküdjön aludni, de ő úgy érezte, nem jönne álom a szemére. Így inkább leült a nappaliba, még ha ezzel el is kellett viselnie szülei mogorva hallgatását és perzselő tekintetét.
Negyed ötkor érkezett a hívás, miszerint az illetékesek tetőtől talpig átkutatták a Boldog Plázát, de egy árva lelket sem találtak ott. Fél óra múlva becsengetett a házukhoz két rendőr: egy termetes, körszakállas férfi, akinek kék ingjén minden gomb pattanásig feszült a belső nyomástól, és egy alacsony, vörös hajú nő, akinél ellenszenvesebb tekintetű embert Leonárd még életében nem látott. A férfi leült a fiúval szemben egy fotelba, és előadta neki a mondókáját. Minden egyes mondatával azt éreztette, hogy Leonárd mekkora ostobaságot csinált, és az sem javított a helyzeten, hogy (bár valószínűleg nem szándékosan) a Bon Barty Blues együttest hozta fel negatív példának, ami a fiú kedvenc zenekara volt.
- Tudnod kell, hogy a rendőrséget ok nélkül felhívni büntetendő dolog – mondta a rendőrnő hihetetlenül lekezelő hangon. – Te még kiskorú vagy, de a szüleid nagy bajba kerülhetnek miatta. Ezúttal beérjük a szóbeli figyelmeztetéssel, mert szemmel láthatóan beteg vagy.
- Biztos csak álmodta az egészet. Lázasan megesik, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a valóságot az álomtól – erősítette meg Leonárd apja.
- De hát ez nem lehetett álom – mondta elkeseredetten Leonárd. – A telefon csörgésére ébredtem fel. Emlékszem, ahogy felvettem. Beszéltem a lányhoz, és ő válaszolt.
Anyja szúrós pillantást küldött felé, a fiút azonban nem érdekelte. Valahol az a kisgyerek még mindig bajban van; a rendőrök egyszerűen nem vették komolyan a hívását, és nem fésülték át elég alaposan a bevásárlóközpontot.
- Lehetséges, hogy a lány időközben elment a Boldog Plázából. Talán még most is ott kóborol valahol a környéken…
- Kizárt – rázta a fejét a szakállas rendőr. – Amikor odaértünk, az épület zárva volt. Belülről nem jöhetett ki, kivéve, ha kitörte az ablakot, vagy ellopott egy kulcsot az irodákból. De a jelek szerint egyiket sem tette.
A férfi felállt a fotelből.
- Remélem, a jövőben nem fogunk hasonló hívásokat kapni maguktól – mondta Leonárd szüleinek. – És ha tehetek egy javaslatot, vegyék el a fiú telefonját lefekvéskor. Sok pénzükbe kerülhet még, ha ez az eset újra megtörténik.
Azzal a rendőrök elköszöntek, és kiléptek a bejárati ajtón. Leonárd a nappali ablakához sétált; odakint már javában virradt. Végignézte, ahogy a kék-fehér rendőrautó elhajt a házuk elől.

* * *

Leonárd felállt az üléséről, és megnyomta a leszállásjelző gombot. Ki nem állhatott buszon utazni. Túl sok olyan ember vette ilyenkor körül, akiket egyrészt nem ismert, másrészt nem is akart megismerni. Ráadásul idegesítően sokan bámulták meg kékre festett haja miatt. Örült, hogy csak négy megállónyi időt kellett itt elszenvednie.
Két nap telt el a telefonhívásos éjszaka óta, de Leonárdnak azóta is csak ez járt a fejében. A szülei igyekeztek minél hamarabb elfelejteni az incidenst, és a fiú jobbnak találta nem felemlegetni nekik a témát. A barátaiknak sem beszéltek az esetről, így irritáló kérdésekre sem kellett válaszolniuk. Leonárd azonban nem tudta túl tenni magát a dolgon.
Jobban belegondolva a kislány hívása csak a hab volt a tortán. Az azt megelőző nap három alkalommal is telefonáltak neki, méghozzá olyan emberek, akikkel soha életében nem találkozott. Ráadásul egyik hívásnak sem volt semmi értelme. Leonárd eltöprengett, mi lett volna, ha a részeg férfihoz is kihívja a rendőrséget. Talán őt sem találták volna meg?
A fiú azonban úgy döntött, hogy a végére jár a dolognak. Akármit állítanak a rendőrök vagy a szülei, ő biztosan nem csak álmodta a lány hívását. Ergo aznap este a Boldog Plázában kellett tartózkodnia, és kellett lennie valakinek – egy vásárló vagy akár egy eladó –, aki észreveszi őt. Ugyanez volt a helyzet a részeg emberrel is, aki záráskor a parkolóban tartózkodott. És, ha minden kötél szakad, még mindig ott van a könyvesbolti eladó. Ha más nem, legalább tőle megkérdezi, hogy ő hívta-e föl őt azon a bizonyos napon.
A busz beállt a megállóba, és Leonárd két idős bácsi és egy középkorú nő társaságában kilépett a júliusi déli verőfénybe. A buszon nem voltak nyitható ablakok, a fiúról csorgott a verejték; alig várta, hogy a bevásárlóközpont kőszagú, légkondicionált levegőjét szívhassa magába.
A Boldog Pláza négyemeletes, sárga téglamintás, lapostetős épület volt. Homlokzatának egyik fele üvegfal volt, így a járókelők már a buszmegállóból beláthattak néhány bolt nyüzsgő életébe: az első emeleten egy Diax cipőbolt, a másodikon élelmiszerüzlet, a harmadikon kávézó és McDonald’s. A negyedik emelet ablakain át csupasz szürke betonfalakat lehetett látni – kiadó üzlethelyiségeket. Az üvegfal mellett, a fotocellás bejárat fölött rikító piros felirat hirdette a Boldog Pláza nevét, fölötte mosolygós vörös nap, a cég emblémája kapott helyet. Leonárdnak hihetetlenül ellenszenves volt a hely, de talán csak azért, mert az épület minden volt, csak nem kék. Régebben sem nagyon járt ide.
Leonárd átvágott a pláza előtti kocsik tömkelegén. A parkoló és az épület között egysávos út húzódott, ahol megállt, amíg egy autó elhajtott előtte. Közben felpillantott a bevásárlóközpont üvegfalára – és akkor pillantotta meg.
A negyedik emeleti üres boltból egy kislány nézett le rá. Ötévesforma lehetett, sárga pulóvert és szoknyát viselt, a hajában nagy sárga masnival. Arcát szorosan az üveghez nyomta, és egyenesen Leonárdra szegezte tekintetét. A fiú szinte elfelejtett levegőt venni. Kirázta a haját a szeméből, és kettőt pislogott – mire a lány eltűnt. Mielőtt azonban hosszasan eltűnődhetett volna azon, amit látott, valaki megszólította őt.
- Szia, Leonárd.
Leonárd ijedtében olyan gyorsan fordította fejét a hang irányába, hogy a nyaka is belereccsent. A pláza bejáratánál egy vele egykorú lány állt. Ismerte őt: az osztálytársa volt, Elizának hívták.
Első benyomásra a lány azt az érzést keltette az emberben, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő. Hihetetlenül karcsú alkata és kerek, pirospozsgás arca volt. Szőke, hullámos haja csaknem a derekáig ért. Ha felkérték volna rá, minden smink és átalakítás nélkül el tudta volna játszani bármilyen filmben a hercegnő szerepét. Volt azonban valami a lánnyal kapcsolatban, amit Leonárd sosem tudott hova tenni: a hidegség, ami az egész lényéből áradt. A fiú életében nem látta még őt vidámnak, a lány szürke szemei minden csillogás és érzelem nélkül fogadták magukba a világot. Ezen a napon a rekkenő hőség ellenére hosszú, lila kabátot viselt, mintha ezzel is csak a melegséget próbálta volna kint tartani. Eliza úgy nézett ki, mint egy mese főszereplője – aki már régen nem hitt a mesékben.
Leonárdot meglepte, hogy a lány megszólította, de az mégjobban, hogy az utcán találkozott vele. Bizonyos tekintetben hasonlítottak egymásra Elizával: egyikük sem volt társasági típus, mindig kerülték a felesleges kontaktust másokkal. Most mégis mindketten itt voltak, egyidőben, egy zsúfolt pláza bejáratánál. A sors fintora, gondolta a fiú.
- Tudod, ilyenkor illik visszaköszönni – méltatlankodott Eliza, miután a fiú másodpercekig csak maga elé bámult.
- Bocsánat – szabadkozott Leonárd. – Csak… elgondolkodtam valamin.
- Azt látom. Az emeleteket nézted. Valaki ismerőst láttál?
Leonárdnak átfutott a fején, hogy elmondja a lánynak, amit az előbb látott, de végül elvetette az ötletet. Egy hét leforgása alatt négy embernek is sikerült bebizonyítania, hogy komplett idióta. Semmi szüksége nem volt egy ötödikre.
- Azt hittem, igen. De biztos csak összekevertem valakivel.
- Jellemző. Ez a rengeteg vásárló… az ember könnyen összetéveszti az egyiket a másikkal. Ugyanolyan mind.
Leonárd megrázta kék haját; mintha azt próbálná bizonygatni a lánynak, hogy ő bizony kitűnik a tömegből. Eliza felvonta a fél szemöldökét.
- És te miért álldogálsz itt? – kérdezte a fiú.
- A szüleimre várok – válaszolt a lány, és türelmetlenül a pláza bejárata felé sandított. – Az élelmiszerboltban vannak. Biztos leragadtak a pénztárnál. Anyám imád reklamálni.
Leonárd megvonta a vállát, és elindult a bejárat felé. Már nyíltak a fotocellás ajtók, amikor hirtelen eszébe jutott valami, és visszafordult.
- Eliza… ha kisgyerekként eltévednél a Boldog Plázában, és nem találnád a szüleidet, mit tennél?
Eliza néhány kósza másodpercig meglepett arcot vágott. Aztán összébb húzta magán a kabátot, és elfordult az ajtótól.
- Egy sötét sarokba bújnék. Ahol biztosan nem találnak rám, hiába keresnének.
Leonárd feldolgozta magában a lány válaszát. Nem igazán lepte meg őt Eliza pesszimista hozzáállása. Mindig is ilyen volt. Egy próbát azért megért, gondolta.
Leonárd megrázta a fejét, majd belépett a pláza hűvös előcsarnokába.