Hatodik fejezet - A fiú, a lány és a hűtőszekrény

Sűrű pelyhekben hullt a hó a Boldog pláza felett.
Az emberek megszokták, hogy a környéken csak igen későn kezd el havazni. Néhol az országban már november végén vastag fehér takaró borítja az utakat, a fákat, a kerteket. Ebben a városban az emberek örülhettek, ha az újév hóval köszönti őket. Most december huszonharmadika volt. Úgy tűnik, idén az égiek fehér karácsonnyal ajándékozzák meg az itt élőket.
Másnap volt szenteste, ami a gyerekeknek izgatott várakozást és temérdek sok bejglit és mézeskalácsot jelentett, a felnőtteknek pedig nyűglődést az utolsó pillanatra halogatott bevásárlások miatt. A főbb útvonalakat autók lepték el, pillanatok alatt dugók alakultak ki, és a hó sem könnyítette meg a sofőrök dolgát.
Ami idelent fehér lepelt jelent, az odafönt szürke felhőket. De az ünnep majd mindenkit megbékít.
A Boldog pláza ilyenkor vonzotta magához a késésben lévő vásárlókat. Mint minden fontosabb szakán az évnek, a termelők most is kitettek magukért, hogy az utolsó forintot is kisajtolják a kétségbeesett fogyasztókból. A plüssállatoknak, az édességeknek, mindennek télapóalakja volt. A boltokban egy egész sor olyan játék jelent meg, amelyeket év közben egészen biztosan nem lehetett látni a polcokon. És persze minden a duplájába került a szokásos áránál. Szinte már rablás volt. Na persze a plázaigazgatónak is meg kellett valamiből vennie az ajándékokat a saját családjának.
A bevásárlóközpontot teljes ünnepi díszbe öltöztették. A több emeleten átívelő üvegfal belsejére fehér dekorsprével óriási hópelyhet pingáltak. Művészi munka volt, nehéz lehetett emeletről emeletre járni, és tökéletesen összeilleszkedő mintát fújni az üvegre. A bejáratnál sült gesztenyét árultak, és a pláza összes éttermében karácsonyízű specialitásokat szolgáltak fel. Az épület belseje volt az egyetlen, ami hű maradt önmagához: színpompás fények, szivárványszínű padok, rikító reklámplakátok. Egy nagy változás azért itt is volt: az előcsarnokban, a három szökőkút közé irdatlan karácsonyfát állítottak. A pláza többi részéhez képest ez valódi volt, nem műanyag utánzat. Ágain aranyszínű gömbökről és kék girlandokról csillogott vissza a terem ezernyi fénye.
Az ötéves kislánynak a sárga masniban nagyon tetszett a karácsonyfa.
Oda akart menni hozzá, leülni alá, csak úgy minden ok nélkül. Azt játszhatná, hogy ő is karácsonyi ajándék, akit a Jézuska hozott. De az anyukája erősen fogta a kezét.
- Nem, Eliza drágám. Nehogy eltévedj.
A szülők néha olyan furcsák. Eltévedni egy fa alatt? Talán ha felmászna rá, eltévedne az ágak és tűlevelek erdejében. De nem akart, és amúgy is félt volna megtenni.
Kénytelen-kelletlen továbbment a szüleivel, el a hatalmas fa mellett, mely továbbra is vonzotta a lány tekintetét. Morcos hangulatban volt, nem akart eljönni ide, otthon akart maradni és legósat játszani. Szerette ezt a játékot. Legóból olyan világot építhet magának, amilyet csak elképzel. Mit is tudhatta ő, hogy a szülei az ő ajándékait megvenni jöttek el a plázába. Eliza hitt a Télapóban, és a Jézuskában is. Az anyja mindig az egyiket emlegette, a nagyapja pedig a másikat. Eliza arra a következtetésre jutott, hogy ketten valahogy együttműködve hozzák az ajándékokat a gyerekeknek.
A kis család egyenesen a mozgólépcső felé vette az irányt. Útközben Eliza tekintete a jobboldali folyosóra tévedt, ahol üvegfalú teremben színes labdákat szórtak szanaszét. Gyermekmegőrző lehetett, ám a falai festetlen betonszínűek voltak, és egy árva lélek sem tartózkodott a szobában. Ha Eliza el tudta volna olvasni a falon függő közleményt, rájött volna, hogy a megőrző csak egy év múlva nyitja meg kapuit.
Felmentek a mozgólépcsőn, majd a következőn is. Elizának furcsa gyanúja támadt, ezért a kezét szorító anyjához fordította a fejét, és egy ötéves ártatlanságával megkérdezte:
- Anyu, most a papához megyünk?
- Igen kicsim, oda – mosolygott rá az édesanyja.
Eliza arca ragyogott az örömtől. Szeretett a nagyapjával lenni, mindig érdekes történetekkel szórakoztatta őt. Nála viccesebb emberrel a lány még nem találkozott.
Piros szőnyeg, puha fények, könyvek hatalmas oszlopokban. Eliza véleménye szerint ez volt a Boldog pláza legboldogabb helye. Na persze a könyvek nem sokat jelentettek neki. Annál többet jelentett számára a ráncos arcú, szemüveges bácsi, aki a pult mögött ült a szoba másik végében. Eliza a szüleit hátrahagyva odaszaladt hozzá.
- Papa!
A férfi éppen újságot olvasott, de most felnézett a lapok közül. Aztán tekintete lejjebb siklott. Végül megpillantotta az unokáját, és szája barátságos mosolyra húzódott.
- Elike! De jó, hogy látlak!
A bácsi felállt a pult mögül, és csókot nyomott a kislány arcára. Ilyen közelről Eliza látta, hogy a nagyapja ingén is valami felirat van egy kis kitűzőn, de persze ezt sem tudta elolvasni. El volt foglalva a maga örömével, ezért nem látta, ahogy apja és nagyapja sokatmondó pillantást váltanak, majd a szülei hátat fordítanak, és kisétálnak az üzletből.
A lány megkérdezte, elvehet-e egy képeskönyvet a polcokról, majd elszaladt keresni egyet. Ezután leült a kassza mellé egy második székre, és lapozgatni kezdett. Tudta, hogy ha egyenruhás férfi jön be az ajtón, gyorsan el kell dugnia a könyvet. Ezt még a nagyapja mondta neki, és valami olyasmit magyarázott, hogy egy boltban nem szabad a könyveket csak úgy vásárlás nélkül olvasgatni. Ez volt az ő közös kis titkuk.
Negyed óra múlva Elizának furcsa hiányérzete támadt. Aztán végre rájött, hogy a szülei itt hagyták őt. Kerekre nyílt, csillogó szemekkel a nagypapájára nézett.
- Anyuék hol vannak?
A bácsi ismét felnézett az újságjából, és hamiskásan somolyogva válaszolt.
- Az bizony nagy titok!
Eliza nem szerette a titkokat. Ötéves volt. Tudni akart mindent.
- Naaaa! Légyszi mondd el! – nyavajgott.
- Nem szabad. Meglepetés.
A lány elszontyolodott. Szerette a nagypapáját, de most hirtelen mégis inkább a szüleivel akart lenni. Húsz perc sem kellett, hogy hiányozni kezdjenek neki. A kis Eliza elszánt döntésre jutott.
Becsukta a képeskönyvét, majd lecsusszant a székről. A nagyapja kérdőn nézett rá.
- Hová hová?
- Visszaviszem a könyvet a polcra.
A bácsi mosolyogva bólintott. – Helyes – mondta.
Eliza először valóban visszavitte a könyvet. Utána a könyvszekrények takarásában kisurrant az üzletből. A folyosón aztán megállt, és szemügyre vette a tömeget. Ez a sok-sok ember… senki nem akart ma otthon maradni a jó meleg otthonában? A lány elindult arrafelé, ahonnan idejöttek. Gondolta, visszamegy a karácsonyfához, hátha ott lesznek a szülei. Valamiért összekapcsolta a nagyapja által emlegetett meglepetést a fával.
Nem jutott le a földszintre. Az első emeletre vezető mozgólépcsőt még megtalálta, ám amint leért, magával ragadta a tömeg. Egy egész álló percig egy irányba kellett tartania, ha nem akarta, hogy mindenki nekiütközzön, és jól megrugdossák. Mire sikerült kiszakadnia az emberáradatból, már menthetetlenül eltévedt. Boltok és folyosók összevisszasága vette őt körül, a vásárlók színpompás tengere hullámzott körülötte, ő pedig nem látott túl rajtuk, elsüllyedt köztük, mint a vízbe dobott kő. A sírás környékezte, vissza akart menni a nagypapájához.
- Szia! Mit csinálsz itt egyedül?
Eliza úgy meghökkent, hogy még a könnyeit is lenyelte. Hátrafordult. Egy fiú állt előtte kék kabátban. Vele egykorú lehetett, ám ehhez képest szokatlanul magas volt. Gesztenyebarna haja ápolatlanul és kócosan meredt az égnek, szemei zölden fénylettek a pláza neonvilágításában.
Eliza csuklott egyet, majd erőtlenül megszólalt.
- A… a szüleimet keresem…
- Elvesztél? – kérdezte a fiú szinte túlságosan is közömbösen.
- Aha… te is?
- Dehogy is! – húzta ki magát a fiú. – Én oda megyek, ahova akarok. És anyuékat sem érdekli, hol vagyok. Csak legyek az autónál, amikor indulni akarnak.
Nagyon öntudatos fiú, gondolta Eliza. – Nem segítesz nekem?
- De, persze. Hogy hívnak?
- Elizának. És te ki vagy?
- Leó.
- Furcsa név.
- Aha, tudom.
Együtt elindultak abba az irányba, ahonnét Eliza jött. Ha útközben egy-egy felnőtt kósza pillantást vetett rájuk, rosszalló tekintettel méltatták a párosukat. Nem is csoda, hiszen két óvodáskorú kisgyermek császkált a plázában szülői felügyelet nélkül. Eliza azon is eltöprengett, hogy helyes-e, amit csinál. Leó egy idegen, és idegennel sehová sem volt szabad mennie. Jobb ötlet híján azonban kénytelen volt követni a fiút.
- Egyébként miért akarod annyira megtalálni a szüleidet? – kérdezte Leó.
Eliza értetlenül nézett rá. – Hogyhogy miért? Mert elvesztem.
- Na és aztán? Nem kell úgy betojni. Ha nagyon akarnak, majd ők megtalálnak téged.
- Persze, hogy akarnak!
- Akkor már rég felolvasták volna a nevedet a hangosbemondóban.
- Talán még nem vették észre, hogy elvesztem.
- Micsoda szüleid vannak neked!
Elizának egyre kevésbé tetszett a fiú. Leó egyszerűen utálatos volt. Ő sosem mondana ilyet az anyukájáról és az apukájáról. Eltökélte, hogy soha nem is fog.
- És most merre megyünk? – kérdezte a lány.
- Körbejárjuk a boltokat. Biztos ott lesznek valamelyikben, nem?
Eliza némán bólintott.
Cipőbolt. Ruhabolt. Elektronikai szaküzlet. Étterem és újabb étterem. A két gyerek fel-alá járkált a plázában, de Eliza szülei sehol sem voltak. A lányt kellemetlen érzés fogta el, mintha csomót kötöttek volna a hasában. Lehet, hogy a szülei itt hagyták? Újra érezte a torkában a sírás gejzírét, de elszánta, hogy visszafogja magát. Nem akarta, hogy a fiú lássa a könnyeit. Úgyis csak kicsúfolná őt.
Végül az élelmiszerosztályon kötöttek ki.
Ez az üzlet foglalta el az emelet legnagyobb részét. Az ezüstszínű polcok katonásan sorakoztak a kasszák mögött, távolabb viszont már össze-vissza terpeszkedtek, sűrű labirintust alkotva. Eliza arra gondolt, hogy ha több szobanövényt helyeztek volna el benne, a bolt sokkal inkább hasonlítana dzsungelre, mint élelmiszerüzletre. Milyen jót lehetne itt bújócskázni! Csak hát itt ez a rengeteg ember. És a felnőttek úgysem engednék.
Leóval együtt elindultak a polcok mentén. Minden sorba bekukkantottak, hátha meglátják, akiket kerestek. Mindeközben Leó szurkálódó megjegyzéseket tett Eliza szüleire, és a felnőttekre általában. Eliza amellett, hogy nyitva tartotta a szemét, a fülét is hegyezte, hátha meghallja a nevét a hangosbemondóban. Semmi. Akarata ellenére a lányban valahol mélyen düh kezdett el forrongani. Már egy csomó ideje eltűnt. Miért nem keresik? Ennyire nem fontos a saját szüleinek? Leó szavai sem segítettek, sőt egyre inkább kedvét szegték a keresésben. Eliza legszívesebben leült volna, és hagyta volna az egészet. De azért mégis inkább tovább ment.
Elértek az üzlet túloldalára. Ekkor Leó új ötlettel állt elő.
- Túl nagy ez a bolt. Váljunk szét, úgy gyorsabban haladunk.
- Hát… jó – válaszolta Eliza, bár nem igazán akart egyedül maradni. A fiú társaságot nyújtott neki, akármilyen kellemetlent is.
- Én megyek erre – Leó a tejtermékes szekrények felé mutatott. – Te pedig menj arra!
A fiú ezúttal a húspultok felé szegezte a tekintetét. Eliza úgy érezte, mintha centiket süllyedt volna a gyomra. Élelmiszerboltnak ennél ijesztőbb helye nincs. Döglött állatok üvegtáblák mögött. Az egyik rekeszben egész csirkelábak. A másikban csúszós, sikamlós májdarabok. Némelyik húson még a csont is rajta volt, mintha frissen tépték volna ki az álatból. Eliza riadtan nézett Leóra, a fiú pedig gonoszan elmosolyodott a láttán.
- Csak nem félsz?
Elizában újra fortyogni kezdett a düh, amelyet korábban érzett. – Nem én!
- Akkor hajrá. A kijáratnál találkozunk.
Azzal a fiú hátat fordított, és elsétált. Eliza mély levegőt vett, és elindult az ellenkező irányba. Azonnal megcsapta az orrát a nyers hús keserű-sós bűze, igyekezett kicsiket lélegezni. Határozatlanul lépkedett a hideg fehér csempepadlón. A vásárlók nem figyeltek rá. Teljesen el voltak foglalva magukkal. Arra sem figyelt fel senki, amikor besétált a pult mögé, és még akkor sem szólt rá senki, amikor öt perccel később a bolt átellenes sarkában résnyire nyitotta a hűtőkamra ajtaját. Kételkedett benne, hogy a szüleit bent találja, de biztosra akart menni. Odabent még több halott állat húsa lógott a plafonról, szép sorban, köteleken. Ennél ijesztőbbet Eliza még nem látott. De akkor sem mutat félelmet. Leó miatt nem.
Még akkor sem figyelt fel rá senki, amikor besétált a kamrába, és becsapódott mögötte az ajtó.
Rettenetesen hideg volt odabent, és most, hogy az ajtó becsukódott, még legalább tíz fokot esett a hőmérséklet. Eliza vacogva körbejárta a termet, és megbizonyosodott róla, hogy egy teremtett lélek sincs odabent. Aztán visszasétált az ajtóhoz. Csakhogy az ajtó nem nyílt ki.
A lány elkerekedett szemmel nézte a kilincset. Talán befagyott, amíg idebent volt? Vagy talán csak kívülről lehet kinyitni? Eliza látott már ilyet rajzfilmen. A hűtőszekrénybe zárt kék macska jégkockába fagyva kerül elő pár óra múlva. Aztán az egér egy nagy kalapáccsal megrepeszti a jeget, és a macska kiszabadul. Elizát rémület fogta el. Nem akart jégkocka lenni.
Leült hát egy dobozra, és várt. Leó biztos a keresésére indul, amint meglátja, hogy nincs a kijáratnál. A szülei pedig mostanra egészen biztosan tűvé tették érte a plázát… vagy nem?
Egy óra múlva a lány még mindig a dobozon ült. Az, hogy a fiú nem jön el érte, már nyilvánvaló volt. Na de az anyja és az apja? Hol késlekednek? Merre járnak? Eliza még sosem érezte magát ilyen egyedül.
Még egy óra eltelt. Eliza végtagjai ekkora már teljesen elzsibbadtak. A pláza többi részében fűtöttek, a meleg ruháját az anyukájánál hagyta. Bárcsak nála lenne a kabátja…
Órák teltek el. Hosszú-hosszú órák. Ha valaki is kereste őt, egészen biztosan rossz helyen tette. Csakhogy Eliza ekkora már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy keresik. És az apró test nem bírta sokáig a kamra viszontagságait.
Azt mondják, hogy amikor az ember a dermesztő hideg áldozatává válik, a halála előtt melegséget érez. Ám a lány szívét örökre magába zárta a fagy.

Ötödik fejezet - Köd

Leonárdnak ideje sem maradt arra, hogy felfogja, amit a lány mondott. Talán ha lett volna rá lehetősége, végiggondolta volna, mekkora vád érte őt. Sőt, fél perc múlva talán a helyzet teljes abszurditásán is elmerenghetett volna.
Ám erre már nem volt ideje. Ugyanis nem sokkal az után, hogy Eliza befejezte a mondandóját, búgást hallottak az emelet irányából. Iszonyatos hang volt, nincs emberi lélek a világon, aki utánozni tudná. A csontokig hatolt. Leonárdnak felállt tőle a szőr a hátán. Zenei, tiszta hang volt, a fiú egy természetfilmben hallott hasonlót, a bálnák sírására emlékeztette őt. De ez a valami más volt. Aki ilyen hangot kiad agából, az csakis gonosz lehet.
Leonárdnak földbe gyökerezett a lába. Maga sem tudta, hogy lehet rá ilyen hatással egy hang. Csak bámult maga elé, tágra nyílt szemekkel. A feje kóválygott. És félt.
Ekkor Eliza megragadta a karját. Jéghideg volt az érintése, arra azonban jó volt, hogy kizökkentse a fiút a kábulatából. A lány sürgetően nézett rá.
- Gyere! Mennünk kell! – kiáltotta, és felhúzta őt a földről.
Együtt rohantak el a szökőkutak mellett, egyenesen a folyosók irányába. Lépten-nyomon beleütköztek egy-egy emberbe, akik fájdalmas koppanással hanyatt dőltek a hideg padlón. Leonárd szólni sem bírt. A búgás egyre hangosabb lett, őt pedig egyre jobban a hatalmába kerítette az elvakult pánik. Nem értette, mi elől menekülnek. Eliza viszont szemmel láthatóan tudta, és akármi is volt, ő sem akart találkozni vele. Leonárd soha életében nem érezte még magát ennyire kiszolgáltatottnak. Olyan dologba csöppent bele, amit nincs hatalma irányítani. Most az egyszer – életében talán először – valaki mástól függött a sorsa.
Elhúztak a recepció mellett, és Leonárd oldalra sandított. A fiatal nő még mindig ott ült a számítógépe előtt, tágra nyílt szemekkel bámult a képernyőre, ujjai megfagytak a D G B O L billentyűk fölött. A fiú egy pillanatra arra gondolt, hogy vajon ki is a valódi áldozat: ezek az emberek, vagy ők ketten?
Végül Eliza megállt egy rikító lilára festett kétszárnyú ajtó előtt. Boldog fodrászszalon. Elengedte Leonárd kajrát, és belökte az ajtót.
- Befelé! – kiáltotta.
Leonárd besurrant, és egy tágas teremben találta magát. Aztán gyorsan rájött, hogy ez csak a látszat. A falakat szinte teljes egészében plafonig érő tükrök borították, megsokszorozva ezzel a belső teret. Maga a szoba valójában alig volt kétszer akkora, mint Leonárd saját szobája otthon.
Eliza is gyorsan utána iszkolt, majd becsapta maga mögött az ajtót. Azután a bejárat melletti szekrényre nézett, majd Leonárdra. A fiú megértette. Együtt odaszaladtak a szekrény másik oldalához, és fogukat csikorgatva feldöntötték. Tubusok, flakonok és műanyag dobozok záporoztak mindenfelé. Több üvegcse összetört, a levegőt keserű parfümszag töltötte meg. De a masszív szekrény eltorlaszolta az ajtót.
- Nem kellene halkabbnak lennünk? – kérdezte Leonárd, és örömmel konstatálta, hogy visszatért a hangja.
- Lényegtelen. Nem hall minket – válaszolta a lány. Nagy levegőket vett, az arca egészen kipirosodott, de a jelek szerint a kabátját még mindig nem volt hajlandó levenni. Pedig Leonárd már nem is érezte annyira a hideget.
- Hogy érted, hogy nem hall? Egyáltalán mi volt ez? – Leonárd érezte, hogy újra felgyülemlik benne a pánik. – Miért fagyott meg az a sok ember? És mi miért nem? És mégis ki a fene vagy te?
- Leonárd – Eliza hangja olyan élesen hasította a levegőt, mint olló a papírt. Látszott, hogy kezdett kijönni a béketűréséből. – Nem tudom, feltűnt-e neked, de pillanatnyilag sokkal nagyobb bajban vagyunk, semhogy időnk lenne kérdezz-feleleket játszani.
- Na ide figyelj – Leonárd is felemelte a hangját. Nem akart őrjöngeni, de már nagyon a határán volt. – Csak az elmúlt két napban engem halálra rémisztettek és megaláztak. Aztán valahogyan leütöttek, majdnem megfagyasztottak, és bezártak ide. Megvádoltak azzal, hogy gyilkos vagyok. Most pedig menekülünk valami elől, amiről halvány gőzöm sincs, micsoda. Te mondtad, hogy miattam történik ez az egész, úgyhogy szerintem nagyon is itt az ideje annak, hogy kitálalj nekem. Azt mondod, nem hall minket az az izé. Az ajtón bejönni nem tud. Ráérünk beszélgetni.
Leonárd nagyokat lélgezett. Megpróbált nyugalmat parancsolni magára, de nem sikerült. A szemébe lógott néhány hajszál, hát kirázta őket onnan. Eliza egy teljes percig némán nézte őt. Talán azt számolgatta magában, hogy mennyit mondjon el neki. Végül odasétált a fal mentén húzódó pulthoz, leült az egyik szalonszékre, és kutakodni kezdett a kozmetikai szerek között.
- Azt a dolgot Ködnek nevezik – fogott bele a mondókájába. – Nem fogom elmondani, hogyan néz ki, mert nem tudom. Senki sem tudja. Nincs teste, nincs semmilyen felülete, egyszerűen csak van. Miatta van ilyen hideg, belőle árad. Azért állt meg az idő, mert ő itt van.
- Hogy érted azt, hogy megállt az…
- Úgy értem, ahogy mondom. Ezek az emberek nem fagytak meg – Eliza a sarokba mutatott, és Leonárd csak most vette észre a három nőt, akik ott beszélgettek; utolsó kacajuk az arcukra dermedt. – Az idő fagyott meg körülöttük. Ezért nem jön senki se be, se ki a plázából.
- Mindez azért történt, mert a Köd az épületben van.
- Igen.
- És miért jött ide a Köd?
Eliza hallgatott egy sort. Majd nagyon óvatos hangon megszólalt: - Annyit tudok, hogy valami közöd van hozzá. Talán azért, mert mindketten itt vagyunk…
- De hát te hívtál ide! Az előbb mondtad, hogy te intézted el, hogy felhívjanak engem a Boldog plázából. És mindennek a tetejébe azt állítod, hogy halott vagy. Azt mondod, hogy miattam haltál meg. Idehívtál, hogy bosszút állj rajtam? Csak tessék – tárta szét a karját Leonárd. – Nekem tiszta a lelkiismeretem.
Egy egész percig néztek farkasszemet egymással, és Leonárd nem bírta kizárni a fejéből a gondolatot, hogy a lánnyal valami nincs rendben. Tény, hogy annak, amit Eliza eddig elmondott, nem volt túl sok értelme. Minden egyes választ harapófogóval kellett kihúzni belőle, ám a legfontosabb kérdésekre nem volt hajlandó tiszta magyarázatot adni.
Leonárd és Eliza az ajtó felé kapták a fejüket. Újra meghallották a búgást, ezúttal sokkal közelebbről. Tiszteletet parancsoló hang volt. Alvilági. És egyre erősödött.
- Közeledik! – mondta a lány, és felpattant a székről. – Gyere el az ajtótól!
Mindketten a terem másik oldalához húzódtak, közvetlenül a három fodrász mellé. Leonárd arra gondolt, milyen jó nekik, hogy nem kell átélniük ezt az egészet – de vajon tényleg nem élik át? Lehet, hogy minden egyes szót hallottak a beszélgetésükből? Kísérteties volt belegondolni. Olyan ez, mint egy rossz álom, ahol az ember tudja, hogy közeledig a gonosz, de nem tud elfutni előle.
Márpedig a gonosz most közeledett. Leonárd kezdte megszokni a hideget, de ahogy a búgás egyre erősödött, mintha vele együtt esett volna a hőmérséklet. A fiú dideregni kezdett, de nem tudta, hogy a fagytól vagy a félelemtől. Aztán egyszercsak érezte, hogy a Köd az ajtó előtt van. Leonárd arra számított, hogy döngetni kezdi az ajtót, de ez szerencsére nem történt meg. Azonban kétségtelenül megállt, ott volt a szalon bejárata előtt, és hallatta azt a csontrepesztő hangot, amely az élő embert örökre megnyomoríthatja. Abban a pillanatban Leonárd tudta, hogy valami olyan dologgal állnak szemben, amelyet nincs hatalmuk legyőzni. Ordítani akart, már gyülemlett a torkában a hang, ám ekkor Eliza a szájára tapasztotta a kezét, mintha csak olvasott volna a fiú gondolataiban.
Aztán a Köd továbbállt. A búgás egyre távolodott, és Leonárdnak kezdett visszatérni az önuralma, bár a szíve még mindig majd kiugrott a helyéből. Zihálva Elizához fordult.
- Azt mondtad, nem hall minket.
- Az lehet. De nem hagyhatom, hogy itt őrülj meg.
Amikor a fiú már elég távolinak érezte a hangot, az ajtóhoz rohant, és lábával taszigálni kezdte a szekrényt.
- Mit csinálsz? – csattant a lány hangja.
- Nem akarok egy légtérben lenni ezzel az izével. Menjünk pár emelettel feljebb.
- Nem teheted! Nem…
- Eliza, ha te nem vagy hajlandó elmondani, hogy mi történik a plázában, hát majd kiderítem én magam – Leonárd elszántabban beszélt, mint ahogy valójában érezte magát. Furcsa érzés kerítette hatalmába. A félelem adott neki bátorságot. – Gondolom neked már mindegy, mi fog történni, hiszen egyszer már meghaltál. De én még élek, és élni is akarok. Fogalmam sincs, hogyan, de ki fogok jutni erről a helyről.
Megpróbálta ellökni a szekrényt az útból a lábával, de rájött, hogy ez nem fog menni, a bútordarab túl nehéz volt. Eliza odasétált, lehajolt, és két kézzel tolni kezdte. Leonárd csatlakozott hozzá.
- Nem tudom, mit várok tőled – mondta a lány csendesen. – Talán segítesz majd nekem. Talán megnyugszom majd miattad. Lehet, hogy igazad van, és valóban bosszút állni jöttem. Tényleg nem tudom, Leonárd. Nem tudom, miért vagyok itt. Csak annyit, hogy nekünk találkoznunk kellett.
Leonárd nem válaszolt. Némán tolták odébb a szekrényt, majd léptek ki az ajtón. Hallották a távolban a búgó hangot, de a Köd már messze járt – jár az egyáltalán? A nevéből ítélve Leonárd arra gondolt, hogy inkább lebeg. Elizával együtt visszaszaladtak a mozgólépcsőhöz. Útközben a fiú újra szemügyre vette az embereket. Valami megváltozott rajtuk. Eddig tágra nyílt, félelemtől csillogó szemekkel meredtek maguk elé. Most nem félelem ült a szemükben, hanem horror. Mintha mindannyian valami szörnyű iszonyatnak lettek volna szemtanúi. Ezt is a Köd művelte?
Együtt gyalogoltak fel a mozgólépcsőkön a második emeletre. Természetesen ezek a szerkezetek sem működtek, mióta megállt az idő. Leonárd úgy döntött, egyelőre a könyvesboltban keresnek menedéket. Onnan, ha kell, menekülhetnek lefelé és felfelé is.
A vörös szőnyeg és a csupasz falak barátságosan fogadták a fiút. Átszlalomozott a könyvszekrények között, kikerülve a megdermedt vásárlókat. A kasszához érve a fiú leült a pult mögé a földre, hogy kifújja magát. Eliza követte a példáját. Beletelt pár másodpercbe, mire Leonárd rájött, hogy valami nem stimmel a bolttal. És rövid gondolkodás után rá is jött, hogy mi az.
Hiányzott az eladó.
A Zsolt nevű öregember nem volt sehol.
Leonárd kikukkantott a pult mögül, és végigfutatta a szemét az üzlethelyiségen. Semmi. A bácsinak egyszerűen nyoma veszett. Sehol egy oldalra dőlt ember, sehol egy félig nyitott hátsó ajtó. Talán kiment kávészünetet tartani? Nem valószínű, hogy itt hagyta volna a boltot felügyelet nélkül. A dolog szöget ütött a fiú fejébe.
Eliza szótlanul figyelte őt. Mosolytalan arcáról és hideg tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni. Leonárd nem értette, a lány miért nem fél. Normális ember az ilyen helyzetben halálra rémül. Ám ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy követnie kéne Eliza példáját. Elég a pánikolásból. Megoldást kell keresni.
- Szóval – kezdett bele a fiú. Vett egy nagy levegőt, és úgy folytatta. – A plázából nem jutunk ki, amíg a Köd itt van. A Köd azért van itt, mert mi itt vagyunk. Ez egy ördögi kör. Az egyetlen megoldás, ha valahogyan eltüntetjük a Ködöt. Le kell győznünk.
- Nem tudjuk legyőzni – replikázott Eliza tárgyilagos hűvösséggel. – Nincs ellene fegyver. Nincs gyenge pontja. Azt kell elérnünk, hogy magától elmenjen.
- És ezt csak akkor tehetjük meg, ha megoldjuk a kettőnk közötti konfliktust.
- Azt hiszem, igen.
- Roppant nehéz megoldani egy olyan konfliktust, amiről egy órával ezelőtt még azt se tudtam, hogy létezik.
Eliza nagyot sóhajtott.
- Az a probléma, hogy nem érzed át annak a súlyát, amit tettél. Pedig amit elmondtam neked, az igaz. Neked köszönhetem, hogy meghaltam.
- Akkor szerintem itt lenne a tökéletes alkalom, hogy elmeséld, hogyan történt a dolog. Persze, hogy nem érzem át a súlyát annak, amit nem mondasz el. Ezek így csak üres szavak.
- Akkor gyere – Eliza feltápászkodott a padlóról. – Elviszlek oda, ahol történt.
Együtt az ajtóhoz sétáltak. Hallgatóztak egy darabig, de nem hallották a Köd hangját. Eliza a lépcsők felé vette az irányt, de Leonárd tekintete a másik irányba révedt. A lány visszafordult.
- Gyere már!
- Csak… egy pillanat.
Leonárd tett pár lépést az ellenkező irányba, lábujjhegyre állt, és a távolban meg is pillantotta a kávézót, ahol nemrég ebédelt. Ott voltak a színes asztalok. Ott volt a fekete-fehér bárpult, mögötte a csapos, aki épp poharakat törölgetett egy ronggyal. A részeg férfinak, akit akkor látott, jobbról a harmadik széken kellett volna ülnie. De nem volt ott. Ugyanúgy eltűnt, mint a könyvesbolti eladó.
Leonárdnak két dolog futott át a fején. Az egyik az volt, hogy bárcsak leellenőrizhetné a nőt, aki előadásra hívta meg őt a Boldog étterembe, és a kislányt, akit üldözött. Csakhogy a lányt nem tudta, hol kéne keresnie, a nőt pedig még csak nem is ismerte. A másik gondolata az volt, hogy ha a sejtése igaz, akkor a Boldog plázában Elizán és rajta kívül még legalább két ember kódorog ebben a pillanatban.
Legszívesebben azonnal a keresésükre indult volna, azonban túlságosan is érdekelte, hogy Eliza mit akar mondani neki. Így szótlanul megfordult, és követte a lányt az első emeletre.
Az élelmiszerbolthoz mentek. Eliza szó nélkül átvágott a tömegen, keresztül a hatalmas polcsorok ezüstszínű dzsungelén. Leonárd útközben megtalálta a szemével a pláza üvegfalát. Odakint az utakon emberek nyüzsögtek. A távolban enyhe szél borzolta a fák lombját. Hihetetlen, hogy mindez megtörténik vele.
Eliza egyenesen a húspulthoz ment, majd megkerülve azt megállt a hűtőkamra ajtaja előtt. Ott bevárta Leonárdot, majd mindketten leültek a fehér padlócsempére.
- Rendben van – fogott bele a lány. – Íme a nagy történet.

Negyedik fejezet - Mint egy fénykép

Nagyon lassan felült. Hátát a csupasz betonfalnak támasztotta.
Beletelt pár másodpercbe, mire felfogta, pontosan hol is van, és mit keres ott. Még egy kis időbe telt, mire eszébe jutott, hogyan került oda. De akárhogy is töprengett, nem jött rá, mitől vesztette el az eszméletét. Valaki leütötte? Nem, biztosan nem. Az ajtó csukva volt mögötte, és egészen biztos volt benne, hogy a szobában senki más nem volt rajta kívül.
Kivéve…
Leonárd felpattant a padlóról, ahogy az elméjébe hasított a felismerés. Ezután azonnal nekitámaszkodott a falnak, mert a hirtelen mozdulattól fekete karikák kezdtek el táncolni a szeme előtt. Zsongott a feje, semmit sem látott, és még az is fájdalmas lett volna, ha kirázza a haját a szeméből. És ha ez még nem lenne elég, rettenetesen fázott. Mitől van ilyen hideg? Olyan sokáig volt eszméletlen, hogy közben leszállt az éjszaka? Olyan érzés volt, mintha egy hűtőkamrába zárták volna be.
Lassan odabotorkált az ajtóhoz, és lenyomta a kilincset. Nem volt bezárva. Ez kellemes meglepetésként érte őt. A folyosón balra indult el, ugyanarra, ahonnan jött. Ahogy újra elhaladt a pláza üvegfala előtt, döbbenten konstatálta, hogy fényes nappal van. A parkolóban emberek nyüzsögtek, bár Leonárd egy szavukat sem hallotta. A távoli főúton személygépkocsik és autóbuszok sora kígyózott. Az égen madárraj repült tova. Legalább negyven fok lehetett odakint, a Nap magasan járt; de a melegét a fiú nem érezte. Éppen ellenkezőleg, olyan volt, mintha az üvegfal hőszigetelt lett volna. Csakúgy, mint a falak. Leonárd nem értette. Nemrég még majd’ megsült a hőségől.
A fiú elérte a körfolyosó végét. Ekkor a távolban, a mozgólépcsőktől nem messze olyan dolgot pillantott meg, amitől megmagyarázhatatlan boldogság áradt szét a testében: egy vásárlót. A nagy csönd ellenére mégsem volt egyedül a plázában. Egy nő volt az, egy helyben állt, a falon sorakozó plakátokat olvasgatta. Leonárd – ahogy erejétől tellett – futni kezdett felé.
- Hé! Elnézést! Meg tudná mondani, mi történt?
A nő nem válaszolt. Még csak meg se fordult a hangra. Leonárd lassított. Eszébe ötlött, hogy talán hülyét csinál magából. Mi van, ha megbetegedett, és ezért ájult el? Ez eddig eszébe se jutott, pedig tökéletesen ésszerű magyarázat volt. Lehet, hogy csak ő érzi a hideget.
- Bocsánat, nem akartam kiabálni, de…
Leonárd hirtelen megtorpant. Nem, valami mégsem stimmel. A nő még mindig nem vett róla tudomást. Természetellenesen mozdulatlanul állt, üveges tekintettel meredt a hirdetésekre. De a szeme nem mozgott. Nem olvasott, csak bámult maga elé.
A fiú óvatosan meglökte a nő vállát.
A nő pedig oldalra dőlt. Teste hangosan koppant a hideg kőpadlón.
Leonárd felordított. Azt hitte, ott rögtön újra elájul. A szíve vadul kalapált, szaporán vette a levegőt. Az esze azt súgta, hogy fusson, amilyen gyorsan csak tud, de a lábai nem engedelmeskedtek. Ezért csak nézte maga előtt a nőt. Meghalt? Nem úgy nézett ki. Túlságosan merev volt, úgy nézett ki, mint egy feldöntött kirakati bábu. Leonárd látta már filmen, milyen a hullamerevség, de ez a nő a két lábán állt, amikor megtalálta. Inkább úgy nézett ki, mint aki megfagyott.
Leonárd émelyegve hátrálni kezdett. Nem vette észre, ahogy a mozgólépcsőhöz ért, majdnem hátrabucskázott rajta. Megfordulva látta, hogy a lépcsők nem mozognak. Lassan lesétált a harmadik szintre – ahol a legszörnyűbb látvány fogadta, amit életében látott.
Emberek. Több száz ember rikító színű bevásárlószatyrokkal a kezükben, szivárványszínű, élő tenger. Egyikőjük se mozdult. Mintha az utolsó cselekedetük közben hirtelen megfagytak volna. Egyesek mosolyogtak, mások teljesen közömbös képet vágtak. Egy anyuka a gyermekével vitatkozott, a szájuk félig nyitva volt. A fal mellett egy srác és a barátnője csókolóztak. Olyan volt az egész, mint egy gigantikus fénykép. Volt azonban valami, ami minden vásárlóban közös volt: mindenki dülledt szemekkel, hatalmas pupillákkal, rémülten bámult maga elé. Leonárd odasétált a legközelebbi emberhez, és meglengette az arca előtt a kezét. Semmi sem történt. A vásárlók nem érzékelték, mi történik körülöttük. A fiúnak mégis az az érzése támadt, hogy félnek valamitől.
Leonárdot színtiszta pánik fogta el. Futásnak eredt a lépcsők felé. Átvágott a vásárlók élő szőnyegén, útközben többüket fel is döntötte, de nem törődött velük. Egyetlen célja volt, innen minél távolabb lenni. Két perc sprint után lihegve leért a földszinti előcsarnokba. A három szökőkút még mindig ontatta magából a vizet – csakhogy a víz nem mozgott. Leonárd futás közben elhaladt mellettük. Úgy látta, a víz nem fagyott meg, egyszerűen csak megdermedt a levegőben. Pont, mint egy fényképen.
Végül odaért a bejárati ajtóhoz. Látta odakint az embereket. Látta, ahogy szatyrokat és dobozokat pakolnak az autók csomagtartójába, majd komótosan elhajtanak a belváros felé. De a plázába már senki nem jött be. Sőt, még csak feléje sem néztek. Pedig a pláza nem zárhatott be délkor, ezzel nekik is tisztában kellett lenniük.
Leonárd a fotocellás ajtó elé lépett, de az nem nyílt ki. Vadul hadonászni kezdett a kezével. Semmi. Oldalra sandított, meglátta az ajtó mellett a vésznyitó gombot. Megnyomta, de az sem működött. Leonárd az öklével döngetni kezdte az ajtót, és segítségért kiáltozott. A kinti emberek rá se hederítettek.
Nincs más választása, szét kell törnie az ajtóüveget. Fogalma sem volt, hogyan fogja ebből kimagyarázni magát, de pillanatnyilag ez érdekelte a legkevésbé. Tökéletes vészhelyzetben volt. A színes padok egyikén idős bácsi ült napszemüvegben és fehér bottal. Leonárd szúró bűntudatot érzett a mellkasában, ahogy odament, kicsavarta a kezéből a botot, és megvizsgálta a fémes végét. Valószínűleg ennél jobb fegyvert is találhatott volna a plázában, de most kutakodni volt a legkevésbé kedve. Az ajtóhoz rohant, nagy levegőt vett, a feje fölé emelte a botot, és…
- Nem fog sikerülni.
Leonárd felkiáltott ijedtében. Elejtette a botot, visszhangzó koppanással esett a padlóra. Hátát szorosan az ajtóhoz tapasztva megfordult.
És farkasszemet nézett Elizával.
A lány ismét hosszú lila kabátját viselte. Leonárd önkéntelenül is arra gondolt, hogy most bezzeg milyen jó neki. Talán előre tudta, hogy ilyen hideg lesz? Eliza szürke szemeiben ugyanaz a fagyos lenézés ült, mint mindig, a fiúban mégis határtalan boldogság áradt szét.
- Te jó ég… Eliza… hogyhogy te nem… mi történt az egész…
Leonárd képtelen volt egy épkézláb mondatot kinyögni. Eliza körbejáratta tekintetét a megfagyott embereken.
- Hogy miért nem vagyok én is közöttük? – kezdte. – Nos ez jó kérdés. Igazából van egy kis közöm az eseményekhez.
- Miről beszélsz? – kérdezte Leonárd. Örült a lánynak, de valahol mélyen fészkelődni kezdett benne a nyugtalanság. – Te tudod, mi történt itt? Mitől fagytak meg az emberek? Miért ne tudnék kijutni? – a fiút kezdte idegesíteni a lány rideg modora. - Ahelyett, hogy ott állsz, inkább segíthetnél nekem.
- Nem. Képtelenség. Se te, se én nem tudjuk elhagyni ezt a helyet. De miért is akarnánk? Hiszen olyan boldog ez a hely. Még a neve is az. Itt mindenki boldog.
Leonárd nem akart hinni a fülének. A lány a tökéletes ellentétét mondta annak, amiről nemrég beszéltek. És mitől ilyen határtalanul nyugodt? – Mindenki boldog? Én nem úgy látom.
- Persze meg vannak lepődve. Én is biztosan meg lennék. De nekik semmi közük sincsen ahhoz, ami történt. Könnyebb, ha nincsenek láb alatt.
- Rendben van – Leonárdnak elege lett a lány viselkedéséből. – Most azonnal elmondod nekem, hogy mi a fene folyik itt. Hogy mitől van hideg, hogy mitől fagyott meg mindenki, és hogy miért nem hall engem senki, aki odakint… - úgy érezte, mintha felkattintottak volna egy lámpát a fejében. – Telefon! Telefonálni biztosan tudunk. A rendőrségnek vagy a szüleimnek, vagy…
- Nem tudunk.
- ÉS MÉGIS MIÉRT NEM?!
- Ne ordibálj. Felőlem megpróbálhatod, de a plázában minden telefon süket. Egyébként is, tudtommal eddig sem volt különösebb szerencséd a plázából jövő hívásokkal.
Leonárdnak olyan tágra nyíltak a szemei, mint az előtte álló többszáz embernek. – Honnan tudod…?
- Meghívtak téged egy előadásra. Segítséget kért tőled egy részeg ember. És végül a kislány. Összefűzted a közös szálakat, és itt kötöttél ki. Követted a furcsaságokat, és minden szál hozzám vezetett.
A fiú komoran értette meg a helyzetet. – Nem is vagyunk osztálytársak, igaz?
- Nem. Ma találkoztunk először. Persze útjaink már keresztezték egymást a múltban. Tíz évvel ezelőtt. Ezen a szent helyen. Ezért vagyunk most itt. Ezért nem fagytunk meg. Mert van valami, amivel tíz éve tartozunk egymásnak.
- Ki vagy te?
Eliza ezen őszintén elgondolkodott. – Nem vagyok szellem. Szellemek nem léteznek. Árnyék sem vagyok, hiszen meg tudom érinteni a dolgokat – óvatosan meglökte a vak férfit. Az oldalra fordult a padon. – Jó kérdés. Fogalmam sincs, mi vagyok. De ez nem egy tudományos-fantasztikus film, Leonárd. Itt nincsenek zombik, szellemek vagy árnyékok. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem élek. Emlékszem arra a napra, amikor meghaltam. Ugyanilyen hideg volt. Az emberek is ugyanilyen hidegek voltak hozzám – rövid szünetet tartott. – És te is itt voltál.
Leonárdnak ez már túl sok volt. Leült a padlóra az ajtó elé, arcát a tenyereibe temette. Az egész helyzet hihetetlen volt. Sőt, mi több, nevetséges. Mint egy másodosztályú horrorfilm. Újra fölpillantott. Eliza még mindig ott állt előtte. A lány, akit sosem ismert, csendben várta a reakcióját. Ez a valóság, gondolta Leonárd. Rémisztő, de nem álmodik.
- Nem érdekel, miért vagy itt – szólalt meg rekedt hangon. – Sosem törődtem másokkal, és nem most fogom elkezdeni. Ki akarok jutni innen. Haza akarok menni. Hiba volt eljönnöm ide.
- Ha nem jöttél volna el, mindez meg se történik – emlékeztette Eliza.
- Rendben. Tehát bezártak minket ide. Kijutni nem tudunk. Körül vagyunk véve hullákkal – foglalta össze Leonárd, bár sejtette, hogy a vásárlók valójában nem haltak meg. Legalábbis egyelőre. – Mit tegyünk?
Eliza lassan elfordította a fejét. Libbenő hajával ott és abban a pillanatban tényleg úgy nézett ki, mint egy hercegnő. Olyan, aki az akasztófához készül.
- Azt… én sem tudom pontosan. Csak annyit tudok, hogy találkoznom kellett veled.
A lány újra Leonárdra nézett. Szemében olyan fény csillogott, amit a fiú nem tudott megfejteni.
- Te öltél meg engem.

Harmadik fejezet - A Boldog pláza

Leonárd nem gondolta volna, de a Boldog Pláza belseje még szörnyűbb volt, mint amilyennek odakintről látszott.

Minden egyes padlócsempe, minden egyes lámpa, minden egyes bolti kirakat, sőt, még a vásárlók hangyabolyszerű tömege is a szivárvány rikító színeiben pompázott. Az előcsarnok közepén három szökőkút állt, amelyek bizonyos időközönként hosszú vízsugarakat lőttek a levegőbe, hogy aztán zajosan visszahulljanak a medrükbe. Körülöttük szimmetrikusan elrendezett, neonszínű padok kaptak helyet; Leonárd nem is értette, hogy értik meg egymást az ott lézengő, beszélgető emberek a víz robaján keresztül. Az összes szabad falfelületet reklámplakátok és cégérek borítottak. Az előcsarnok másik oldalán két folyosó vezetett el, amik a pláza másik végében találkoztak. Ezek fogták közre az üzleteket: Boldog hipermarket, Boldog étterem, Boldog informatikai szaküzlet, Boldog ajándékbolt. A bejáratoknál a vásárlók tolakodva, egymást túlkiabálva próbáltak bejutni a boltokba. A pláza modernségén túl az elrendezés és a vibráló színek azt a hatást keltették, mintha az ember egy indiai bazárban lenne.

Leonárd nagy nehezen átvágott a tömegen a két folyosó közti falhoz, ahol az emeletekre vezető mozgólépcsők mellett hatalmas térkép várta, hogy útbaigazítsa az eltévedt vagy döntésképtelen vásárlókat. A fiút émelygés fogta el. A légkondicionálás ellenére az üvegfalon át betűző napsugarak hihetetlenül felforrósították a levegőt, a szökőkutakból felszálló párafelhők pedig csak még nehezebbé tették az oxigén felvételét, amin amúgy is többszáz emberrel kellett osztoznia. Az egyetlen jó dolog a plázával kapcsolatban az volt, hogy itt nem bámulták meg őt olyan sokan. Mindenki el volt foglalva a saját dolgával, ráadásul olyan magas volt, hogy alig volt valaki, akivel egy szemmagasságban lett volna. Kék öltözetében úgy érezte magát, mint a vízcsepp a lávatengerben.

Ahogy jobban körülnézett, ez is föltűnt neki: ő volt az egyetlen kék dolog az egész plázában.

A térképhez érve gyorsan megkereste a „most itt áll” feliratú csillagot, majd gyorsan végignézte, mit hol talál meg. Az információ a baloldali folyosó legelején foglalt helyet. Annak ellenére, amit pár perce látott, úgy döntött, nem masírozik fel rögtön a negyedik emeletre. Volt egy olyan érzése, hogy úgyse találná már ott a kislányt. Ehelyett inkább megkérdez egy alkalmazottat, hogy nem találkozott-e vele az elmúlt napok folyamán.

Leonárd újra belevetette magát a tömegbe, hogy aztán két perc múlva az információnál lyukadjon ki. A pult mögött fiatal nő ült, ocsmány rózsaszín-citromzöld csíkos egyenruhában. A fiúnak átfutott a fején, mennyit fizethetnek érte, hogy valaki egyáltalán hozzáérjen ehhez az öltözékhez.

A nő épp egy számítógép billentyűin pötyögött valamit. Aztán felpillantott, és észrevette Leonárdot.

- Miben segíthetek?

Leonárd egy pillanatig habozott. Egészen pontosan mit kérdezzen? Mielőtt ideért volna, a buszon sokféle variáció az eszébe ötlött, de így élőben mindegyik gyerekesnek és ostobának hatott. Konkrét kérdést nem tehet fel, mert akkor a nő azt hiszi, nyomozósdit játszik. Tehát maradnia kell a klasszikus hazugságoknál.

- A kishúgomat keresem. Elveszett, amikor anyáékkal bejöttünk a bejáraton. Ötéves, sárga ruha és masni van rajta. Nem látta, merre ment?

- Sárga masnis lány? – kérdezte a nő a homlokát ráncolva. – Nem, nem emlékszem, hogy láttam volna. De ha gondolod, értesítem a biztonságiakat, hogy keressék meg. Nem először fordul elő, hogy eltéved itt valaki.

Hát az nem csoda, gondolta Leonárd. – Nem szükséges, a szüleim és a bátyám már keresik őt.

- Értem. Ha tehetek egy javaslatot, nézd meg a gyermekmegőrzőnél. Lehet, hogy elvegyült a többi kisgyerek között. A folyosó másik végén rögtön jobb oldalt találod.

- Köszönöm – mondta Leonárd, és visszasétált az előcsarnokba. A nő még pár másodpercig nézte őt, aztán újra a számítógépéhez fordult. A fiú remélte, nem volt túl gyanús a viselkedése.

Ezután valóban elment a gyermekmegőrzőhöz, bár maga sem tudta, minek. Egészen biztos volt benne, hogy a lány nincs ott. És valóban, a harsány színű műanyag labdák között egyetlen masnis gyerek sem ugrándozott.

Leonárd úgy döntött, hogy következőnek a könyvesbolti alkalmazottat keresi fel. Eredetileg csak az utolsó mentsvárának tekintette, hogy bizonyosságot szerez Herta Zsolt létezéséről, de most úgy érezte, jól esne neki, ha legalább egy furcsa dologra értelmes magyarázatot kap. A könyvesbolt a második emeleten volt. A mozgólépcsőn utazva Leonárd szemügyre vette a falakon lógó hirdetőtáblákat. Nyári kiárusítás a Boldog női divatházban. A Boldog gyorsbüfében akciós a pizza és a melegszendvics. Boldog játékterem: blackjack, póker, rulett – csak tizennyolc éven felülieknek. Miért ragaszkodik a vezetőség ehhez az erőltetett boldog-imázshoz? Fényképeken, a megfelelő megvilágításban talán hívogatónak tűnik az épület, de elég öt percet eltölteni benne, hogy az embert elfogja a hányinger. Ráadásul hogyan engedheti meg magának a Boldogrét Kft, hogy szinte minden boltban a saját márkáit árulja? A jelek szerint néhány multinacionális cégtől eltekintve a pláza nem engedett be külső termelőket az üzleteibe.

A könyvesbolt kellemes meglepetésként érte Leonárdot. Itt a padlót egyszínű vörös szőnyeg borította, és a világítás is puhább volt, mint a pláza többi részében, jóllehet ide is behallatszott a folyosók szörnyű zsivalya. A kassza mögött egy idős, kopaszodó, szemüveges férfi olvasgatott. A jelek szerint ő sem úszta meg a csíkos egyenruhát, de a fiú látta rajta, hogy élete nagy részét világoskék, betűrt ingben és nadrágtartóban töltötte. Leonárd könyvespolcok sorait kerülgetve a pulthoz lépett. A férfi ingjén kis névtábla hirdette viselője nevét: ZSOLT. Leonárd szívvverése kihagyott egy ütemet.

- Jó napot – köszönt a férfinak.

A Zsolt nevű felpillantott a könyvből. Ráncos, de kedves arca volt, olyan nagypapa típusú. Intelligens tekintetű kék szemeit felnagyította a szögletes szemüveg vastag lencséje. Leonárd elképzelte, ahogy a férfi a kandalló előtt ül egy karosszékben, és a háborús élményeiről mesél az unokáinak.

- Jó napot – mondta. – Mit parancsol az úr?

Leonárd valamiért úgy érezte, megbízhat a férfiban. Talán a kisugárzása tette, vagy egyszerűen csak nem feltételezte róla, hogy kineveti őt. Így hát kertelés nélkül tette fel neki a kérdését.

- Abban, hogy… tudom, hogy furcsa kérdés, de… ön Herta Zsolt?

A férfi meglepett arcot vágott. – Igen, én vagyok. Ismerem magát valahonnan?

- Hát, úgy félig – válaszolta Leonárd megkönnyebbülten. Íme, itt az élő bizonyíték, hogy nem őrült meg: a négy rejtélyes hívás közül legalább az egyik valódi volt. – Két napja kaptam magától egy téves hívást. Csak arra voltam kíváncsi, ki volt a telefonáló.

- Téves hívás? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Attól tartok, mégis csak összetéveszt valakivel, fiatalember. Én nem emlékszem semmilyen téves hívásra.

Leonárdnak megfagyott a vér az ereiben. – De hát ön Herta Zsolt, nem igaz? Nem sok ilyen nevű embert ismerek.

- Sajnálom, de nem rólam van szó – rázta a fejét mosolyogva a férfi, és hátraőlt a székében. – Azt javaslom, lapozzon fel egy telefonkönyvet, hátha sikerül megtalálnia a névrokonomat.

A fiú szótlanul bámulta az eladót. Átfutott a fején, hogy a bácsi talán szenilis. De nem, ez nem lehetett igaz: teljesen tudatánál volt, ez látszott rajta.

- Valami Zoét keresett. Nincs ilyen nevű barátja?

A hatás drámai volt. A férfinak olyan gyorsan hervadt le a mosoly az arcáról, mintha pofon ütötték volna. Elkerekedett szemekkel bámult Leonárdra. A szemüvege kicsit félrebillent, de nem foglalkozott vele. Tekintetében félelem csillant.

- Honnan… mégis… ki maga? – dadogta az eladó.

- Zoé. Őt kereste az, aki felhívott. Ismeri?

- Kérem szépen, távozzon az üzletből – mondta a férfi elfúló hangon. Leonárd látta, hogy a sírás határán van. Nem tehetett mást, szótlanul hátat fordított, és kisétált a könyvesboltból.

Na ez furcsa volt. Herta Zsolt normálisan, mi több, barátságosan viselkedett mindaddig, amíg meg nem hallotta Zoé nevét. Vagy valami nagyon nincs rendben ezzel a hellyel, vagy csak az alkalmazottak nem teljesen normálisak.

Leonárd gondolataiba merülve sétált föl a harmadik emeletre. A buszmegállóból látott itt egy kávézót, gondolta leül, és végiggondolja a hallottakat. És talán vesz egy akciós melegszendvicset. Délidőre járt, a gyomra már kezdett korogni.

A Boldog kávézó az eddig látottak után nem okozott különösebb meglepetést Leonárdnak. Fehér bárpult előtt magas fekete székek, előtte pedig kis kerek asztalok a színpaletta legkülönbözőbb árnyalataiban. A fiú vett magának szendvicset és kávét (a nála lévő pénz fele erre el is ment), majd végignézett az asztalokon. Kék színű nem volt. Tekintetével megkereste azt, amelyiknél a legkevesebben ülnek. Talált is egyet, ahol csak egy lány foglalt helyet; széke támláján lila kabát lógott. Odaérve Leonárd meglepődve látta, hogy Eliza az.

A lány ásványvizet ivott üvegből. Leonárd arra gondolt, hogy sokkal jobban állna neki, ha citromkarikával feldíszített talpas pohárból inná.

- Szia. Azt hittem, a szüleidre vársz – szólította meg a fiú.

Eliza néma pillantással nyugtázta osztálytársa újbóli felbukkanását. Előbb belekortyolt a vízbe, csak aztán válaszolt. – Unatkoztam. Hát feljöttem.

- És most kevésbé unatkozol?

- Nem. De ez van.

- Hát igen.

Leonárd leült a lánnyal szemben, és beleitt a kávéjába. – Meg fognak itt találni téged?

- Nem tudom. Ha nagyon akarnak, biztosan. De nem különösebben érdekel. – Eliza végignézett a vásárlók tömegén, majd tekintete újból a fiúra vándorolt. – Nem tartozol ide.

Leonárd majdnem beleharapott a szendvicsébe, ám most lassan visszatette a tányérjára. – Bocsánat. Mi van?

- Néztél mostanában tükörbe? Ennél jobban már ki se lóghatnál a sorból. És ezek az emberek… nem a te stílusod ez a hely. Nem értem, minek jöttél ide.

- Ugyanezt kérdezhetném én is tőled! – válaszolt Leonárd felháborodva.

- Én a szüleimmel vagyok itt – Eliza nagyot sóhajtott. – Persze nem állítom, hogy szeretek ide járni. Ez a hely egy szemétdomb. És az emberek sem különbek. Mind furcsák. Természetellenesek.

- Nevezz bolondnak – válaszolt Leonárd –, de én is pont ugyanezen gondolkodtam. Az ismerős, akit nemrég az ablakban láttam, egyszerűen eltűnt. Kerestem, de nem találtam sehol.

- Na ez érdekes – mondta a lány, és közelebb hajolt a fiúhoz. – Mesélj.

Leonárd habozott. Valahol tudat alatt tisztában volt vele, hogy még sosem beszélgetett egy huzamban ennyit Elizával, és főleg nem ilyen bizalmas témáról. Másrészről viszont a lány volt az egyetlen személy, akinek nyugodtan beszámolhatott az eseményekről. Igaz, nem volt kellemes társaság, de legalább biztos lehetett benne, hogy nem adja tovább a lapot senkinek.

- Egy kislány volt az – fogott hozzá a mondanivalójához Leonárd. Minden szót lassan, jól megfontoltan ejtett ki. – A negyedik emeleti ablakban állt, de nem voltak vele a szülei. Máskor is volt már itt, akkor is szülők nélkül. A jelek szerint rajtam kívül senki nem látta őt. És még valami: engem néz. Fogalmam sincs, miért, de úgy érzem, követ engem. Ez a történet. Tessék, lehet nevetni.

Persze Leonárd nem gondolta komolyan, hogy a lány talán kineveti. Hiszen Eliza soha életében nem nevetett. Arra számított, hogy mond valami lekezelőt, feláll az asztaltól, és ott hagyja őt. Ez lett volna a természetes hozzáállás Leonárd szerint. Ehelyett azonban a lány olyat tett, amire a fiú sosem számított volna: halványan elmosolyodott.

Ekkor nagyon sok minden történt egyszerre.

Még mielőtt feldolgozhatta volna, amit látott, Leonárdnak ismerős hang ütötte meg a fülét. Fejét a bárpult felé fordította, ahol sötét hajú, borostás férfi ült, kezében vodkáspoharat szorongatott. Fennhangon beszélgetett a pultossal, hangjából érezhető volt, hogy már többet ivott a kelleténél. Leonárd sosem találkozott vele, de a hangot azonnal felismerte: a részeg férfi volt, aki két nappal ezelőtt felhívta őt.

Ebben a pillanatban valami erősen nekiütközött a lábának. Odapillantva először nem látta, mi volt az, de ahogy körülnézett, egy szaladó lányt pillantott meg a tömegben. Alacsony volt, alig magasabb az asztaloknál. És sárga masnit viselt.

Leonárd felpattant a székről, és a belevetette magát a vásárlók tömegébe. Hallotta maga mögött Eliza kiáltásait, de nem törődött vele. Csak arra koncentrált, hogy a lányt utolérje.

Igen, de hogyan? Leonárd két lépést tett, de máris nyomát vesztette. Kinyújtóztatta a nyakát, és kirázta a hajszálakat a szeméből. Meglátta. A lány a mozgólépcsőn szaladt fölfelé. A többi ember ügyet sem vetett rá, mintha ott se lenne. Leonárd átszlalomozott a vásárlók között a lépcsőhöz, hármasával szedte a fokokat, de mire felért a negyedikre, ismét szem elől tévesztette a lányt. Körülnézett. Itt már csak egy-két vásárló lézengett, révén ezen az emeleten egyetlen üzlet sem volt. A fiú a fülét hegyezte, hátha meghallja a kislány lépteit, de ez reménytelen vállalkozásnak bizonyult, a pláza zsivalya ide is felszűrődött. Helyette inkább elindult a bal oldali folyosón. Az előcsarnokban lévő térképen azt látta, hogy ezen az emeleten is ugyanolyan körfolyosó van, mint a földszinten. Tehát itt utolérheti a lányt – feltéve, ha közben nem szalad vissza a jobb oldali folyosón.

Leonárd végigfutott a csupasz betonfalak mentén. Útközben elhaladt a kintről látott üvegfal előtt; a beáradó napsugarak égették az arcát. Végül elért az épület másik végébe, ahol a folyosó jobbra kanyarodott. Tett még két lépést, ám ekkor zajt hallott a tőle jobbra lévő ajtó mögül. Leonárd gondolkodás nélkül benyitott.

A kislány ott ált a szoba közepén. Karjai ernyedten lógtak apró teste mellett; olyan volt, mint egy marionettbábu, aminek elvágták a zsinórjait. Hatalmas fekete szemeit egyenesen Leonárdra szegezezte. Ijedtnek látszott. A fiúnak hirtelen eszébe jutott, hogy szegény szerencsétlen lányt végigkergette a fél plázán. Hát milyen ember ő?

Leonárd átlépett a küszöbön. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni…

Ekkor becsapódott mögötte az ajtó. Hirtelen nagyon hideg lett, mintha legalább harminc fokot esett volna a hőmérséklet. Leonárd szédülni kezdett. A kislányt már nem látta sehol, mintha a föld nyelte volna el. A fiú érezte, ahogyan a padlóra zuhan, aztán minden elsötétült.

Amikor felébredt, még mindig nagyon hideg volt. Lassan kinyitotta a szemét. Felkelni nem tudott, ahhoz túlságosan fájt a feje. Így hát csak feküdt ott, próbálta befogadni a világot maga körül. Csakhogy a Boldog plázában csönd honolt, csontig hatoló, síri csönd.

Úgy érezte magát, mint aki megboldogult.

Második fejezet - A holdkóros és a hercegnő

- Semmi. Senkit nem találtunk. A bevásárlóközpontban annyi ember sincs, mint egy Bon Barty Blues koncerten.
A rendőr ezzel zárta le mondanivalóját. Leonárd valamiért mégsem tudott fellélegezni a gondolattól.
Hajnali öt óra volt. A fiú a nappaliban ült a kanapén, kobaltkék fürdőköpenybe csavarva, egy bögre forró mézes tea társaságában. Már bevett egy fejfájás- és egy lázcsillapítót, és túl volt egy hűtőfürdőn, de még mindig hőemelkedése volt, és az se javított a helyzeten, hogy három órája egy szemhunyásnyit sem aludt. Szemei kivörösödtek, alattuk sötét foltok éktelenkedtek, akárcsak szüleinek, akik most mögötte álltak, és dühösen néztek le rá. Leonárd mindezzel mit sem törődött – minden figyelmét az előtte ülő kék ruhás férfira irányította.
A rejtélyes hívás után azonnal felhívta a rendőrséget; bejelentette, hogy a Boldog Plázában zárás után ott maradt egy gyerek, aki amellett, hogy rettenetesen fél, valószínűleg hamarosan halálra is fagy. Amikor az ügyeletes rendőr megkérdezte, hogy honnan tud az esetről, a fiú beszámolt neki a beszélgetéséről a kislánnyal. A férfi nem egészen értette a történetet: miért nem telefonált a gyerek sokkal hamarabb? És miért pont Leonárdot hívta fel? És mitől szakadt meg olyan hirtelen a vonal? A fiú azonban az égre is megesküdött, hogy igazat beszél, és, miközben próbálta elnyomni a hangjában érezhető lázas zihálást, könyörögve kérte a rendőröket, hogy mentsék meg a lányt.
Leonárd ezek után a szüleit ébresztette föl, akik – a fiú legnagyobb megrökönyödésére – azon voltak kiakadva, hogy nem szólt nekik, mielőtt értesítette volna a hatóságokat. Utána viszont nem kérdeztek többet, amiért Leonárd végtelenül hálás volt. Az anyja beküldte őt a fürdőszobába, és amíg ő zuhanyzott, a szülei készítettek egy kis korai reggelit. Pár falatnyi evés után ragaszkodtak hozzá, hogy Leonárd visszafeküdjön aludni, de ő úgy érezte, nem jönne álom a szemére. Így inkább leült a nappaliba, még ha ezzel el is kellett viselnie szülei mogorva hallgatását és perzselő tekintetét.
Negyed ötkor érkezett a hívás, miszerint az illetékesek tetőtől talpig átkutatták a Boldog Plázát, de egy árva lelket sem találtak ott. Fél óra múlva becsengetett a házukhoz két rendőr: egy termetes, körszakállas férfi, akinek kék ingjén minden gomb pattanásig feszült a belső nyomástól, és egy alacsony, vörös hajú nő, akinél ellenszenvesebb tekintetű embert Leonárd még életében nem látott. A férfi leült a fiúval szemben egy fotelba, és előadta neki a mondókáját. Minden egyes mondatával azt éreztette, hogy Leonárd mekkora ostobaságot csinált, és az sem javított a helyzeten, hogy (bár valószínűleg nem szándékosan) a Bon Barty Blues együttest hozta fel negatív példának, ami a fiú kedvenc zenekara volt.
- Tudnod kell, hogy a rendőrséget ok nélkül felhívni büntetendő dolog – mondta a rendőrnő hihetetlenül lekezelő hangon. – Te még kiskorú vagy, de a szüleid nagy bajba kerülhetnek miatta. Ezúttal beérjük a szóbeli figyelmeztetéssel, mert szemmel láthatóan beteg vagy.
- Biztos csak álmodta az egészet. Lázasan megesik, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a valóságot az álomtól – erősítette meg Leonárd apja.
- De hát ez nem lehetett álom – mondta elkeseredetten Leonárd. – A telefon csörgésére ébredtem fel. Emlékszem, ahogy felvettem. Beszéltem a lányhoz, és ő válaszolt.
Anyja szúrós pillantást küldött felé, a fiút azonban nem érdekelte. Valahol az a kisgyerek még mindig bajban van; a rendőrök egyszerűen nem vették komolyan a hívását, és nem fésülték át elég alaposan a bevásárlóközpontot.
- Lehetséges, hogy a lány időközben elment a Boldog Plázából. Talán még most is ott kóborol valahol a környéken…
- Kizárt – rázta a fejét a szakállas rendőr. – Amikor odaértünk, az épület zárva volt. Belülről nem jöhetett ki, kivéve, ha kitörte az ablakot, vagy ellopott egy kulcsot az irodákból. De a jelek szerint egyiket sem tette.
A férfi felállt a fotelből.
- Remélem, a jövőben nem fogunk hasonló hívásokat kapni maguktól – mondta Leonárd szüleinek. – És ha tehetek egy javaslatot, vegyék el a fiú telefonját lefekvéskor. Sok pénzükbe kerülhet még, ha ez az eset újra megtörténik.
Azzal a rendőrök elköszöntek, és kiléptek a bejárati ajtón. Leonárd a nappali ablakához sétált; odakint már javában virradt. Végignézte, ahogy a kék-fehér rendőrautó elhajt a házuk elől.

* * *

Leonárd felállt az üléséről, és megnyomta a leszállásjelző gombot. Ki nem állhatott buszon utazni. Túl sok olyan ember vette ilyenkor körül, akiket egyrészt nem ismert, másrészt nem is akart megismerni. Ráadásul idegesítően sokan bámulták meg kékre festett haja miatt. Örült, hogy csak négy megállónyi időt kellett itt elszenvednie.
Két nap telt el a telefonhívásos éjszaka óta, de Leonárdnak azóta is csak ez járt a fejében. A szülei igyekeztek minél hamarabb elfelejteni az incidenst, és a fiú jobbnak találta nem felemlegetni nekik a témát. A barátaiknak sem beszéltek az esetről, így irritáló kérdésekre sem kellett válaszolniuk. Leonárd azonban nem tudta túl tenni magát a dolgon.
Jobban belegondolva a kislány hívása csak a hab volt a tortán. Az azt megelőző nap három alkalommal is telefonáltak neki, méghozzá olyan emberek, akikkel soha életében nem találkozott. Ráadásul egyik hívásnak sem volt semmi értelme. Leonárd eltöprengett, mi lett volna, ha a részeg férfihoz is kihívja a rendőrséget. Talán őt sem találták volna meg?
A fiú azonban úgy döntött, hogy a végére jár a dolognak. Akármit állítanak a rendőrök vagy a szülei, ő biztosan nem csak álmodta a lány hívását. Ergo aznap este a Boldog Plázában kellett tartózkodnia, és kellett lennie valakinek – egy vásárló vagy akár egy eladó –, aki észreveszi őt. Ugyanez volt a helyzet a részeg emberrel is, aki záráskor a parkolóban tartózkodott. És, ha minden kötél szakad, még mindig ott van a könyvesbolti eladó. Ha más nem, legalább tőle megkérdezi, hogy ő hívta-e föl őt azon a bizonyos napon.
A busz beállt a megállóba, és Leonárd két idős bácsi és egy középkorú nő társaságában kilépett a júliusi déli verőfénybe. A buszon nem voltak nyitható ablakok, a fiúról csorgott a verejték; alig várta, hogy a bevásárlóközpont kőszagú, légkondicionált levegőjét szívhassa magába.
A Boldog Pláza négyemeletes, sárga téglamintás, lapostetős épület volt. Homlokzatának egyik fele üvegfal volt, így a járókelők már a buszmegállóból beláthattak néhány bolt nyüzsgő életébe: az első emeleten egy Diax cipőbolt, a másodikon élelmiszerüzlet, a harmadikon kávézó és McDonald’s. A negyedik emelet ablakain át csupasz szürke betonfalakat lehetett látni – kiadó üzlethelyiségeket. Az üvegfal mellett, a fotocellás bejárat fölött rikító piros felirat hirdette a Boldog Pláza nevét, fölötte mosolygós vörös nap, a cég emblémája kapott helyet. Leonárdnak hihetetlenül ellenszenves volt a hely, de talán csak azért, mert az épület minden volt, csak nem kék. Régebben sem nagyon járt ide.
Leonárd átvágott a pláza előtti kocsik tömkelegén. A parkoló és az épület között egysávos út húzódott, ahol megállt, amíg egy autó elhajtott előtte. Közben felpillantott a bevásárlóközpont üvegfalára – és akkor pillantotta meg.
A negyedik emeleti üres boltból egy kislány nézett le rá. Ötévesforma lehetett, sárga pulóvert és szoknyát viselt, a hajában nagy sárga masnival. Arcát szorosan az üveghez nyomta, és egyenesen Leonárdra szegezte tekintetét. A fiú szinte elfelejtett levegőt venni. Kirázta a haját a szeméből, és kettőt pislogott – mire a lány eltűnt. Mielőtt azonban hosszasan eltűnődhetett volna azon, amit látott, valaki megszólította őt.
- Szia, Leonárd.
Leonárd ijedtében olyan gyorsan fordította fejét a hang irányába, hogy a nyaka is belereccsent. A pláza bejáratánál egy vele egykorú lány állt. Ismerte őt: az osztálytársa volt, Elizának hívták.
Első benyomásra a lány azt az érzést keltette az emberben, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő. Hihetetlenül karcsú alkata és kerek, pirospozsgás arca volt. Szőke, hullámos haja csaknem a derekáig ért. Ha felkérték volna rá, minden smink és átalakítás nélkül el tudta volna játszani bármilyen filmben a hercegnő szerepét. Volt azonban valami a lánnyal kapcsolatban, amit Leonárd sosem tudott hova tenni: a hidegség, ami az egész lényéből áradt. A fiú életében nem látta még őt vidámnak, a lány szürke szemei minden csillogás és érzelem nélkül fogadták magukba a világot. Ezen a napon a rekkenő hőség ellenére hosszú, lila kabátot viselt, mintha ezzel is csak a melegséget próbálta volna kint tartani. Eliza úgy nézett ki, mint egy mese főszereplője – aki már régen nem hitt a mesékben.
Leonárdot meglepte, hogy a lány megszólította, de az mégjobban, hogy az utcán találkozott vele. Bizonyos tekintetben hasonlítottak egymásra Elizával: egyikük sem volt társasági típus, mindig kerülték a felesleges kontaktust másokkal. Most mégis mindketten itt voltak, egyidőben, egy zsúfolt pláza bejáratánál. A sors fintora, gondolta a fiú.
- Tudod, ilyenkor illik visszaköszönni – méltatlankodott Eliza, miután a fiú másodpercekig csak maga elé bámult.
- Bocsánat – szabadkozott Leonárd. – Csak… elgondolkodtam valamin.
- Azt látom. Az emeleteket nézted. Valaki ismerőst láttál?
Leonárdnak átfutott a fején, hogy elmondja a lánynak, amit az előbb látott, de végül elvetette az ötletet. Egy hét leforgása alatt négy embernek is sikerült bebizonyítania, hogy komplett idióta. Semmi szüksége nem volt egy ötödikre.
- Azt hittem, igen. De biztos csak összekevertem valakivel.
- Jellemző. Ez a rengeteg vásárló… az ember könnyen összetéveszti az egyiket a másikkal. Ugyanolyan mind.
Leonárd megrázta kék haját; mintha azt próbálná bizonygatni a lánynak, hogy ő bizony kitűnik a tömegből. Eliza felvonta a fél szemöldökét.
- És te miért álldogálsz itt? – kérdezte a fiú.
- A szüleimre várok – válaszolt a lány, és türelmetlenül a pláza bejárata felé sandított. – Az élelmiszerboltban vannak. Biztos leragadtak a pénztárnál. Anyám imád reklamálni.
Leonárd megvonta a vállát, és elindult a bejárat felé. Már nyíltak a fotocellás ajtók, amikor hirtelen eszébe jutott valami, és visszafordult.
- Eliza… ha kisgyerekként eltévednél a Boldog Plázában, és nem találnád a szüleidet, mit tennél?
Eliza néhány kósza másodpercig meglepett arcot vágott. Aztán összébb húzta magán a kabátot, és elfordult az ajtótól.
- Egy sötét sarokba bújnék. Ahol biztosan nem találnak rám, hiába keresnének.
Leonárd feldolgozta magában a lány válaszát. Nem igazán lepte meg őt Eliza pesszimista hozzáállása. Mindig is ilyen volt. Egy próbát azért megért, gondolta.
Leonárd megrázta a fejét, majd belépett a pláza hűvös előcsarnokába.

Első fejezet - Téves hívások

Leonárd a hálószobája ablakából nézte az odakint zuhogó esőt.
Azon gondolkodott, hogy a mesékben miért kék színű a víz. Hiszen a valóságban a víz minden, csak nem kék. Ami a csapból folyik, az fehéres-átlátszó. Ami a kerti tóban poshad, az piszkos zöld. És ami most az égből záporozik, az ocsmány szürke. Látott már képeket a tengerpartról, bár ő még sosem járt ott: az a víz valóban kék, a legszebb kék a földkerekségen. Mennyivel szebb lenne a világ, ha minden víz ilyen színben pompázna.
Leonárd mindennél jobban szerette a kék színt. A szobája is a kék különböző árnyalataiban fürdött. A falak pasztellkékre voltak festve. A padlószőnyeg égszínkék volt, az ágytakaró mélykék, az íróasztal tengerészkék, a szekrények királykékek, a plafonon végigfutó neonlámpa pedig neonkék. Egy átlagos ember öt percet sem bírt volna ki egy ilyen nyomasztó hangulatú szobában. A fiú ideje nagy részét itt töltötte.
Leonárd maga langaléta volt, és tizenöt éves kora ellenére hihetetlenül sovány. Egy kicsit görnyedve is járt – talán a gerincével volt valami probléma, vagy talán csak megszokta, hogy sok helyen le kell hajolnia, nehogy beverje valamibe a fejét. Az is megeshet, hogy a légellenállás miatt nem húzhatta ki magát teljesen, mert különben eldőlt volna, mint egy lámpaoszlop.
Az egész megjelenése ápolatlanságot sugárzott, mintha nem különösebben érdekelte volna, hogyan néz ki. Sűrű, gesztenyebarna haja volt, amit azonban nem sokan tudtak, ugyanis már évekkel ezelőtt befestette kékre. Leonárd szemmel láthatóan nem hitt a fésűben, néhány tincs mindig a szemébe lógott, de ez általában nem zavarta őt. Amikor frufruja már valóban problémát okozott a látásban, egyszerűen csak megrázta a fejét - ez néhány percre valóban kitisztította a tekintetét, a kócosságát azonban csak tovább hatványozta. Leonárd egész gardróbját kék ruhák alkották, sőt, megfelelő megvilágításban még sápadt bőre is kékesnek hatott. A fiú egyetlen olyan része, ami kilógott a sorból, az a szeme volt: az csillogó, határozott zöld volt, mintha csak provokálná őt, hogy ez ellen aztán végképp nem tehet semmit. A kontaktlencse túl drága volt neki.
Leonárd egészen addig bámulta a zuhogó esőt, amíg az végül elállt. Késő június volt, az efféle futózáporok mindennaposak voltak. Sóhajtott egyet, majd az ablaktól ellépve kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait. Szép idő volt, a Nap is kezdett kisütni, de azért még hűvös és nyirkos volt odakint, úgyhogy úgy döntött, ma a házban marad. Már éppen azon volt, hogy bekapcsolja az éjjeliszekrényén álló tévét, amikor megszólalt a mobilja.
Leonárd elkerekedett szemmel nézte a telefont. Senki nem szokta felhívni őt. Voltak barátai - vagy legalábbis osztálytársai, akikkel beszélő viszonyban volt. Az iskolán kívül viszont a kutya sem volt kíváncsi rá. Mindenki hihetetlenül unalmas embernek tartotta őt, és ő sem kereste a társaságot másokkal. Telefonja is csak azért volt, hogy az anyja mindig el tudja őt érni, ha szükség volt rá. Szülei azonban most mindketten otthon voltak, hallotta a nappaliból beszűrődő beszélgetésüket.
Növekvő kíváncsisággal és némi megmagyarázhatatlan izgalommal a lelkében Leonárd felkapta a telefont az asztalról, és felvette.
- Leonárd, tessék.
- Jó napot kívánok – szólt bele egy nyugodt, női hang. – A Boldogrét Kft.-től telefonálok, és szeretném meghívni Önt és kedves családját a Boldog étterembe, hogy részt vegyenek egy előadáson a…
Leonárd eddig figyelt oda a nő mondókájára. Hát persze, csak egy meghívó. Édesapja heti rendszerességgel kapott ilyen hívásokat. Igazából nem is őket hívták meg; a cégnek csak az volt a lényeg, hogy minél többen részt vegyenek az előadásukon. Nem volt benne semmi személyes. De Leonárd szolidaritást vállalt a Boldogrét alkalmazottjával, akinek nyolc órán keresztül számtalan embert fel kellett hívnia, hogy felolvassa nekik az eléje tolt sablonszöveget. A lehető legfinomabban utasította őt vissza.
- Köszönöm szépen, nem tudunk részt venni a rendezvényen. Viszont hallásra.
- Kérem. Viszhall.
A nő letette a telefont, Leonárd pedig dolga végeztével leült a tévé elé. Újra nyújtózkodott. Egy újabb nap tökéletes semmittevés várt rá.
Csak pár perc múlva, egy zabpehelyreklám közben tűnt fel neki, milyen furcsa dolog történt valójában. Hogyhogy a mobilján hívták fel őt? Az efféle rendezvénymeghívásokat vezetékes telefonon szokták közölni, nem pedig névre bejegyzett mobiltelefonokon. És még valami. A Boldog étterem egy plázában volt, olcsó kínai ételeket árult egy rakás más gyorsétterem közé szorítva. Ki rendezne előadást egy ilyen helyen?
A fiúnak mindez szöget ütött a fejébe, de végül úgy döntött, nem foglalkozik a dologgal. A cégnek valószínűleg jó oka van rá, hogy úgy intézi a dolgait, ahogy. Ő nem értett az üzlethez. És különben is, ki a fenét érdekel az egész?
Leonárd két órát tévézett, majd leült a számítógépe elé. Nem kellett attól félnie, hogy a szülei rászólnak, amiért egyfolytában a szemét rongálja – nem törődtek ők semmivel. Általában csak hagyták, hadd tegye a fiuk, amit akart. Leonárd szerencsésnek vallotta magát emiatt, azonban a szülei nemtörődömsége azzal is járt, hogy mindent magának kellett elintéznie: a tízórai elkészítését, a szobájának takarítását, és iskolakezdéskor a tankönyvek beszerzését.
Leonárd egy darabig egy online játékkal játszott, majd zenés videókat nézegetett a Youtube-on. Már éppen azon gondolkodott, mit kéne vacsorára készítenie magának, amikor ismét csörögni kezdett a telefonja.
Üveges tekintettel nézte a kis eszközt. Számára egy hívás is soknak számított egy nap, most pedig három órán belül ez volt a második. Megnyomta a felvevő gombot, kirázta a szeméből a hajszálakat, majd a füléhez emelte a telefont.
- Tessék, Leonárd.
Pár másodpercig teljes csend. Aztán…
- Jó napot, Herta Zsolt vagyok a Boldog könyvesboltból. Zoét keresem.
- Bocsánat, szerintem rossz számot hívott – közölte Leonárd. – Itt nem lakik semmilyen Zoé.
- Elnézést – válaszolt a férfi zavartan. – Viszonthallásra.
Azzal válaszra se várva letette a telefont.
Leonárd kezdte furcsállni a dolgot. Kétszer is felhívják, de egyszer sem őt keresik – vagy legalábbis nem őt személyesen. És ezúttal is a Boldog plázából érkezett a hívás. Persze léteznek véletlen egybeesések. Este vacsoránál majd elmeséli a dolgot a szüleinek, nevetnek egy jót rajta, aztán fogmosásra már el is felejtik a dolgot.
Leonárd az anyjával vacsorázott, mert az apja éppen focimérkőzést nézett a tévében. Pirítóst ettek és serpenyőben sült csirkefalatokat: Leonárd kék tányérból, az anyja sárgából. Fél éve vettek egy nyolcszínű evőeszközkészletet; a fiú étkezésekkor mindig a kéket választotta. Végül úgy döntött, hogy nem mesél a szüleinek a titokzatos hívásokról. Igazság szerint pár óra távlatából már eléggé unalmasnak hatott a történet. Hiszen ilyen bárkivel előfordulhat.
Ez az elmélete rövid időn belül egy csapásra megdőlt. Este kilenc óra volt, és Leonárd fürdéstől nedves hajjal, kék pizsamájában ismét a számítógép előtt ült, amikor harmadszorra is megszólalt a telefonja.
A fiúnak szinte nevethetnékje támadt. Ilyen lehet népszerűnek lenni? Felvette a telefont, de alighogy megszólalt, rögtön a szavába vágtak:
- Leonárd, te…
- BÉLA! GYERE MÁR EL ÉRTEM, NEM TUDOK HAZAMENNI, NA, BÉLA!
A férfi a vonal másik végén nagyot csuklott. Beletelt pár másodpercbe, mire Leonárd felfogta, hogy egy részeggel beszél.
- Sajnálom, de én nem Béla vagyok, hanem…
- NE SZÓRAKOZZÁL MÁR TE – itt a férfi káromkodott egyet. – GYERE IDE AZ AUTÓDDAL, ITT ÁLLOK A… mi ez, mi a… ööö… PARKOLÓBAN! A PLÁZA ELŐTT!
Leonárdban szörnyű gyanú fogalmazódott meg.
- Melyik pláza előtt vagy?
- A BOLDOG PLÁZA ELŐTT, TE – a férfi megint káromkodott. – SZERINTED HÁNY PLÁZA VAN A KÖRNYÉKEN?
A fiú nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Szó nélkül lerakta a telefont, és reménykedett benne, hogy a férfi nem hívja fel megint.
Újra megtörtént. Téves hívás a plázából. És hogyan sikerült a férfinek részegen tárcsáznia? Persze azért van logika a dologban, hiszen rossz számot ütött be. Leonárd szeme visszavándorolt a számítógép képernyőjére, de nem látott semmit. Megrázta a fejét, amitől vizes lett a monitor. Letörölte, majd az internetes keresővel megkereste a Boldog Pláza honlapját.
Fogalma sem volt, miért tette. Azt várta, hogy valamiféle megnyugtatást kap a weboldalon írtaktól? Pedig, mint kiderült, egyszerű tucathonlapról volt szó: ízléstelen elrendezés, színek összevisszasága, és semmit sem talált meg rajta az ember, amit éppen keresett. A főoldalon talált néhány adatot az egyes üzletekről. Kilenc órára az összes bolt bezárt. A részeg férfit is valószínűleg az egyik bárból dobták ki, amikor a tulajdonosok hazafelé készülődtek.
Aznap éjjel Leonárd nyugtalanul aludt. Összevissza álmodott mindenféle butaságról. Az egyik pillanatban az apjával vacsorázott a futball-világbajnokság kellős közepén, a másikban előadáson vett részt a kék szín használatáról a részegség gyógyításában. Utolsó álmában egy autót vezetett egy olyan ember társaságában, aki a barátja volt, de a valóságban nem ismert. Éppen egy nagyon forgalmas útszakaszra érkeztek, amikor Leonárd rájött, hogy ő nem is tud vezetni. Hirtelen elvesztette az uralmát a jármű fölött, lesodródtak az útról, és egyenesen egy szakadék felé száguldoztak. A fiú segítségért kiáltott az útitársához, de ő Leonárd szemére tapasztotta a tenyerét, elvakítva őt, és közben felnevetett, furcsa csörgő hangot hallatva…
Leonárd felébredt.
Az egész ágya verejtékben úszott, neki pedig lüktetett a feje a fájdalomtól – úgy érezte, belázasodott az éjszaka. Kómásan ránézett az éjjeliszekrényén álló órára: az 2:05-öt mutatott. Beletelt egy kis időbe, mire Leonárd rájött, hogy még mindig hallja a csörgő hangot, ami miatt felriadt álmából.
Szólt a telefonja.
Lenoárd már így is nagyon fázott, de ahogy felfogta, mi történik, érezte, ahogy kirázza a hideg. Reszkető kézzel a telefon után nyúlt, és felvette, csakhogy a torka túlságosan ki volt száradva ahhoz, hogy beleszóljon. Nem volt rá szükség. A túloldalon köszönés nélkül megszólalt egy hang – olyan, amit Leonárd életében nem felejtett el.
- Te vagy az... anyuka?
Egy kislány volt a vonalban. Csakhogy egyáltalán nem úgy beszélt, mint egy rendes kislány: a hangja fagyos volt és reszelős, és vegytiszta félelem sugárzott belőle. Ha az ember kísértettel találkozik, annak a szájából vár hasonló hangot.
- Ki vagy? – kérdezte Leonárd szaporán dobogó szívvel. – Ki beszél?
- Bezártak ide. Nem tudok kijönni… - a kislánynak elcsuklott a hangja. – Anyu, gyere értem, légyszi, anyu…
- Hol vagy? Nyugodj meg… hova zártak be? – kérdezte Leonárd, akinek a fejében a tisztánlátás küzdött a helyzet abszurditásával.
- A bevásárlóközpontban… a város szélén… anyu, gyere el értem… annyira fázom…
Eddig jutott a kislány a mondanivalójában, elsírta magát. Aztán hirtelen megszakadt a vonal. Leonárd még hosszú percekig tartotta füléhez a süket telefont.

Hol volt, hol nem volt

Mélyen tisztelt publikum - engedjétek meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Ring Bence, végzős gimnazista Tata városából. Ezennel útjára indítom internetes naplómat, amely megmagyarázhatatlan fellángoló művészi okok miatt A Körhinta nevet kapta.

A célom igen egyszerű: visszajelzéseket szerezni azzal kapcsolatban, amit teszek. A célom az, hogy egyszer könyvet írhassak, de előtte szeretném, ha a tágabb értelemben vett közönség véleményt formálna rólam és az írásaimról. A szűk ismeretségi körömből eddig csak a pozitív visszhang jutott el hozzám, és az ő véleményük (a barátaimé és a tanáraimé) sokat számít nekem. Mindazonáltal én azoknak a visszajelzését is szeretném meghallgatni, akik náluk kevésbé elfogultak.
Ezért ezen a blogon egy folytatásos regényt olvashattok majd. A történet fejezetenként fog megjelenni bizonyos időközönként, az elkövetkező napoktól kezdődően. Amellett, hogy próbára akarom tenni (esetleges) írói vénáimat, arra is kíváncsi vagyok, hogyan fogom kezelni az elkövetkezendő hónapokban a stresszt, és hogy mennyire fog hajtani nyomás alatt a munkamorál. Amennyiben ezt a történetet kedvhiány miatt félbeszakítom, nem vagyok se képes, se méltó arra, hogy írónak nevezhessem magam.
Arra szeretnék kérni minden kedves olvasót, hogy amennyiben módja van rá, kommentelje az egyes fejezeteket, hiszen a blog célja pont a visszajelzések gyűjtése. Minden egyes pozitív illetve negatív kritika a munkámat segíti. Köszönöm.
Felhívnám továbbá a figyelmet arra, hogy az első néhány fejezet erejéig a regénynek azért nem lesz címe, mert egyelőre fogalmam sincs, miről fog szólni. Ez a történet az írás folyamata alatt fogja kiforrni magát. Néhány szereplő már fejben megszületett, rájuk fogom felépíteni a sztori alapjait.

Remélem, sikerül majd kellemes perceket szereznem minden olvasónak.

R. Bence